Először is törlesztve az adósságot, itt a Songkran videó. NemSün tegnap éjjel megszerkesztette és megvágta, aztán egy óra volt, amíg feltöltöttük a HD minőséget a TeCsőre. A videó a házunk előtti utcában játszódik, nem volt kedvünk messzebbre menni, mert nem csak locsoltak, hanem fehér festékkel is dobáltak, ami a játszósruhában levő helyieket nem zavarta, nekünk viszont fejenként csak két nadrágunk van a következő sok hónapra.
Bangkokban már nem sok maradt hátra, amit igazán érdekelt volna minket, ezeket egy délelőtt és egy délután alatt letudtuk. Megnéztük a helybeli turista utcát, a Thanon Khao San-t és megállapítottuk, hogy jó döntés volt valahol máshol szállást keresni. Egyetlen kétszáz méteres útszakaszon több mint negyven hostel található, az összes többi épület étterem, vagy utazási iroda. Az innen induló turistabuszokról írja a Lonely Planet, hogy jól szervezett tolvajbandák kutatják át a csomagokat, amíg az ember a felső szinten horkol.
Kezdünk beállni arra a ritmusra, hogy kicsit ebédelünk, és kicsit vacsorázunk, egy háromfogásos étkezést egyszerűen nem lehet kibírni ebben a hőségben. Általában valami nagyon tartalmas levest eszünk, ami itt főételnek is elmegy, vagy egy adag sült rizst mindenféle aprólékkal. A levesekhez bátran lehet kérni egy extra adag rizst, majd rámerni a rizsre a levest és ezzel biztosítani a szénhidrátbevitelt.
Khao San Road mellett még volt idő az Arany Hegy megmászására, ez egy relatíve meredek mesterséges szikla, amit I. Rama felkenésének helyén emeltek, a tetején egy templommal. Több száz bugyirózsaszín lépcső kígyózik körbe a fehérre meszelt domb körül, és fákkal, vízesésekkel dekorálták az egészet. Nagyon hangulatos összességében, és még a wc is ingyenes volt, amit a smucig turista mindig tud értékelni. Érdekes módon nem sajnálunk 200 bahtot egy ebédre, vagy 300-at egy csónakázásra, de ha 5 bahtot elkérnek a pisilésért, akkor felmegy bennünk a pumpa. Mindegy, majd kinőjük.
A felső tetőteraszon egy háló volt a fejünk fölé kifeszítve, amire a helyiek papírpénzt csipeszeztek. Láttunk valakit, amint háromszor meghajolt egy Buddha szobor előtt, mindháromszor odaérintve a pénztárcáját egy kőlaphoz a szobor talapzatánál, majd felállt, elhátrált, és elégedetten távozott.
Pénz az égben
Szomszédos Wat a Golden Mountain tetejéről
A következő célpont Wat Pho volt, ahol Thaiföld legnagyobb fekvő Buddhája található. 46 méter hosszú és 16 méter magas. Nem szép. Nem részletes. De nagy. És aranylemezzel van borítva. Ha dekorációról van szó, akkor a thaiok egy beekizett szarka önmegtartóztatásával rendelkeznek; mindenre aranyfüst kerül, de legalábbis színes üvegcserepek. a Ha h Ha valaki jobb karmát szeretne (merit making), akkor például vehet a templomban egy aranyfüst lemezt, amit felkalapálhat az erre kijelölt Buddha szoborra. Habár egy gramm arany egy egész négyzetméterre elég, így is szépen hízhatnak a szobrok. Ezt a szokást élőben még nem láttuk, de ígérem lesz róla videó, ha szembejön.
Buddha háta a talpa felől
Még több arany Buddha. Érdemes a talapzatokat is figyelni
Wat Phóban még említésre méltóak voltak a keménykalapos őróriások (yaksha), akik idegen tanácsadókat jelképeznek. Mivel ez az ország legősibb masszázsiskolája is egyben, ezért kisebb szoborcsoportok mutattak be masszázstechnikákat, illetve jógapózokat. Az ilyen apró részletek teszik a borzalmasan giccses vörös-arany-színes üveg kombinációjú épületeket elviselhetővé.
Chedik (sztúpák)
A Chao Praya (Uralkodó Folyó) túloldalán vár Wat Arun, eddigre már annyira telve voltunk kultúrával, hogy inkább vettünk egy kiwis jégturmixot és azt szopogatva, kívülről néztük csak a templomkomplexumot.
Habár ezek a watok többé-kevésbé egyformák, mégis mindegyikben annyi munka és energia van, hogy öröm őket nézni. A thaiok imádnak mindent zölddel telepakolni, bőven elfér a templom közepén egy fa, amit inkább körbeépítenek semmint hogy kivágják.
Okosodunk, hogy kell túlélni a hőséget, a ventillátor már nem pásztáz a szobában, hanem fixen az ágyra van irányítva, elé kis tálcában egy nagy zsák jeget rakunk, illetve a hálóruhákról is letettünk, minek összeizzadni valamit az éjszaka, ígyis, úgyis ragacsosan-sósan ébredünk. Zuhanyozni is háromszor zuhanyzunk, a hostelbe hazaérkezéskor, lefekvés előtt és közvetlenül felkelés után. Persze igazából csak átmeneti frissülést jelent egy zuhany, már azelőtt elkezdünk izzadni, mielőtt megszáradnánk. A száraz évszak előnye viszont, hogy kevés a turista, a nagy helyeken is viszonylag békében kóborolhatunk, a kelet-ázsiai tömegnyomor eddig elkerült minket.
A negyedik nap reggelére már csak egy néznivaló maradt, a Dusit park. Odafele a taxiban találkoztunk először azzal az ismert trükkel, hogy a taxis megkérdezi, „hunrett batt, okay?”, de amikor rádörrentem, hogy „Meter!”, akkor engedelmesen bekapcsolta. A végső számla 51 baht volt, borravalót nem kapott. Egyszer feltűnt, hogy városnéző túrára visz a taxis, azóta térképpel a kézben követem az útvonalat, nem tudom, hogy segít-e, de mindenki a legrövidebb úton vitt a két pont között. Nem mintha igazán számítana, mivel a magas leintési költség (225 forint) és az alacsony kilométer ár miatt (32 forint/km) lényegében minden fuvar valahol a 3-400 forint kategóriába mozog. Érdekes módon, az előre rendelt taxik 20 bahttal többe kerülnek, mint utcáról leinteni, ugyanazzal a kilométer díjjal. Persze itt a taxit is másképp használják, inkább new york-i, mint pesti módra. Egy átlagos pillanatban az úton levő autók több mint fele taxi.
Egy másik trükk, amit megtanultunk, hogy megkérjük a hostel házinénijét, mondja ki a célállomásaink nevét, és addig gyakoroljuk, amíg rá nem bólint. Hualamphong a vasútállomás neve, de kiejteni „húlampoooooonnnn”-nak kell, az elvárt „hualamfong” helyett. Egyszerűen nincs normális „default” átirata a thai abc-nek latinra, mindenki úgy írja le, ahogy tudja, ezért ha az útikönyvet elolvassuk, az még csak félsiker, a helyinek hiába üvöltjük/szótagoljuk ketten az arcába az állomás nevét akkor sem fogja érteni.
Utcakép
Szintén sokat segít, ha odarakom a „thanon” (utca) szócskát az utca neve elé, amikor bemondom a célállomást, valamiért segít a taxisnak értelmezni, hogy mit is akarok. Ezt mondjuk meg is értem, ha egy magyar taxisnak dörögné be az ablakon egy közép afrikai turista, hogy „király” akkor nem biztos, hogy elsőre levenné, hogy a Király utcáról van szó.
Meglepő módon, az összes kocsi újszerű, nyoma sincs a 15 éves Fordoknak, amit az ember elvárna. És minden thai sofőr kötelességének érzi, hogy a légkondit a lehetséges maximumon járassa, valahol 17 fok körülire hűtve a járgányt. Az épületekkel ugyanez a helyzet, valami vagy elviselhetetlenül meleg, vagy vacogósan hideg.
Maga a Dusit park legfőbb érdekessége az állatkert, aminek megvoltak a nyomorúságos, harmadik világbeli elemei, mint például húsz cápa bezsúfolva egy akkora akváriumba ahova én guppikat se tennék. De látszik a törekvés is, több helyen építkeztek, és a kígyóház például kifejezetten kultúrált volt, megdöbbentően jó angolságú feliratokkal összefoglalva, hogy melyik dögbe halsz bele ha megmar. Konklúzió: a kígyók túlnyomó többsége mérges, de csak kevés veszélyes az emberre. Ennek ellenére szépen lassan el fogunk hátrálni az összes példánytól, ami szembe jön. (Persze ha tényleg találkoznánk kígyóval, akkor pánikszerű menekülés lenne belőle, de már legalább megtanultuk, mit kéne elvileg csinálni. Amikor egy saccra jó arasznyi ezerlábú előkúszott az egyik pad alól, pont NemSün cipői között, akkor a visszavonulásunkat a legjobb indulattal sem lehetett méltóságtelinek nevezni).
Elefént fürdetés. A festék az éppen befejeződött showból maradt
Más dolgunk már nem lévén, délután egykor kitaxiztunk a Bangkoki főpályaudvarra, és vettünk két jegyet egy kétórás vonatútra összesen 200 forintnyi bahtért. Az indulásig hátralevő időt a KFCben ütöttük el, mintegy ötször annyi pénzt elkólázva.
A vonatút egy óra ötven perc lesz Ayutthayáig, az első igazán nagy sziámi királyság ex-fővárosáig.
