HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @geegee: Ráth Végh István valamelyik könyvében olvastam, aki levéltárban gyűjtötte, az biztos, hog... (2023.06.09. 10:46) Törökország III - Égei tenger partvidéke
  • Androsz: Az legalább mellettük szól, hogy az a vonat nincs összefestékezve. Lehet, hogy ott levágják a kezé... (2023.05.20. 14:38) Egyiptom 2023 - 04 - Kairó körüli romok
  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar

Linkblog

Vietnám I - Hanoi - Insert witty title here

2011.10.12. 17:09 Sünmalac

Vietnám ismét egy olyan ország, amiről mindenki hallott. Tom Cruise rombol a dzsungelben, lövi a vietkongot és elcsábít egy fura kalapos nénit. Ha a világ nem is, de az ország ezen már réges-rég túllépett. Megverték Amerikát kész, vége. A vietnámiak amúgy a kínaiakkal, a thaiokkal, a kambodzsaiakkal, a franciákkal, a mongolokkal és mindenki mással, aki a közelben járt, feltörölték annó a padlót, szemben kis hazánkkal, ami fegyveres konfliktust még döntetlenre se nagyon hozott ki Mátyás óta.

Ez meg is látszik a nemzeti karakteren, vagy talán csak a kínai kultúrához való közelség teszi, de az átlag vietnámi sokkal agresszívabb, mint a többi dél-kelet ázsiai. Az egyetlen fontosabb konfliktus, amit elvesztettek a gyarmatosítók ellen folyt még kétszáz éve, de a hátultöltős puska vs íjak csatából igazából sehol nem kerültek ki győztesen a helyiek, úgyhogy ez megbocsájtható a vietnámi harci szellemnek.

A francia gyarmatosítás amúgy nagyobb nyomott hagyott, legalábbis első ránézésre, mint a térség többi államában az angol, vagy pláne a holland. Az utcák pofásak, Hanoiban a koloniál negyed lényegében teljesen túlélt, és úgy néz ki, mint a Montmarte jobbik része, a sarkokon megdöbbentően jó bagettet árulnak helyre kis pékségek. Az út első öt országában péktermékről a legjobb, amit elmondhattunk, az az „egészen ehető” volt, de az itteni bagetteket otthon is szívesen enném.

Ez bizony egy nagy doboz kukac

Vietnám az első igazi diktatúra, amiben járunk, az összes többi ország többé-kevésbé működő demokrácia, nagyjából szabad választásokkal, sőt, időnkén még kormánypártot is cserélnek. Vietnámban is vannak szabad választások, csak a jelöltek listája nem túl hosszú. A kommunista diktatúra műfaját azért kicsit másképp űzik, mint az átkosban, az ország fő szövetségese ma amerika. Ugyanis a távolból acsargó imperialista-kapitalista fenyegetés sokkal kevésbé veszélyes, mint a határon ácsingózó kínai tankok.

Vietnám az ezeregyszázas évekig kínai tartomány volt, azóta pedig fő nemzeti hobbijuk a támadó kínai seregek visszaverése. A legutóbbi ilyen kör kicsivel az amerikai háború után zajlott, amikor a kényszersorozott kínai hadsereg párthűség alapján válogatott tisztek által vezetve beleszaladt a tízéves gerillaháború veteránjaiba. A kínai vereség kevesebb, mint három hét alatt bekövetkezett, pedig Vietnám elitcsapatai és a haditechnika nagy része ekkor éppen Kambodzsában rúgta szét a vérivó Vörös Khmer hátsóját. A kínaiak ellen még a sátánnal is szövetkeznének.

Az éhhalál elkerülésének jegyében a gazdaság már több mint egy évtized óta többé-kevésbé nyitott külföldi befektetők számára, még nyugati bankok is vannak az országban. Igazából fel-alá sétálva, nem mondanánk meg, hogy egy kommunista államban vagyunk.

Habár ez a legszegényebb ország, amiben eddig jártunk (ezt elmondhattuk persze Indonéziára és a Fülöp-szigetekre is, sőt, majd Kambodzsára is igaz lesz, valahogy sikerült gazdasági erő szerint inverz sorrendben végiglátogatni őket), az egész hely tiszta, rendezett, karbantartott, és sokkal jobban működő, mint a maláj országok. Ez lehet a diktatúra következménye, de lehet hogy annak köszönhető, hogy itt mindenki lényegében kínai.

Azért van annyira paranoid az állam, hogy vízumot csak úgy nem osztogat, és mivel nekünk semmi kedvünk nem volt az útlevelünket egy héten át Manilában hagyni, ezért kénytelenek voltunk ún pre-arranged visat kérni. Ez azt jelenti, hogy valamilyen internetes rablóbandának fizettünk fejenként húsz dollárt, és cserébe ők közölték a vietnámi hatóságokkal, hogy ezen és ezen a napon jönni fogunk. Ez persze még nem a vízum, az még egyszer ennyibe került, és fél óráig tartott. Ez volt egyben az első határ, ahol fél percig vizsgálták az útlevélképünket, hátha a CIA rosszul hamisított útlevéllel akar bejuttatni valakit a határok mögé.

Kint elvileg várt ránk egy airport pickup (mint később kiderült alig másfélszer többért, mint a hivatalos airport taxik). Mivel bő egy órával az elvárt idő után értünk ki az érkezési oldalra, ezért kicsit pánikban kerestük a táblás bácsit. Találtunk is valakit, aki egy Johanna feliratot hordozott. Hogy a kettőnk összesen öt nevéből, hogy sikerült azt az egyet kiválasztani, amelyik négy-öt jókora országban elég gyakori, nem tudjuk, de nem voltunk benne biztosak, hogy ő-e a mi emberünk.

Nem sokat segített, hogy a nyomorult egy szót sem beszélt angolul, láthatólag nem ismerte fel a hotelünk nevét, és amikor megmutattuk neki a hotel címét, olyan gyorsan kezdett bólogatni, hogy esélye nem lehetett elolvasni.

Ekkor este tíz volt, ráadásul útikönyvünk sem volt, úgyhogy úgy döntöttük, megkockáztatjuk, mert mégiscsak milyen hülye scam, véletlenszerű európai névtáblával a reptéren ácsorogni, hátha el tudunk rabolni egy turistát. Amikor közvetlenül a reptér kapuja után öt rendőr ránkvetette magát, úgy gondoltuk, hogy most jön a százdolláros lehúzás, de hál istennek csak a szokásos országúti macera volt.

Vietnámban két hétre Sün testvére, I, és a felesége, M, is csatlakozott hozzánk, és nagylelkűen magukra vállalták a szállásköltségeket, mindenféle elmaradt születésnapokat és megelelőlegezett karácsonyokat emlegetve, ez úton is köszönjük mégegyszer. Így a szállásunk kifejezetten jó volt, főleg a hatalmas, kényelmes ágy.

A másnapot lényegében alvással, blogírással és emailezéssel töltöttük, amíg I-ék meg nem érkeztek a délutáni repülővel. Mi már Thaiföld közepén átcsúsztunk egy békésebb, lassabb városnézésbe, de nekik csak két hetük volt a látnivalókra, ezért újra felpörögtünk. Ennek jegyében gyorsan megnéztük a város hűde szép tavát, és nagyon híres templomát, benne egy kitömött teknőssel, amit tíz éve fogtak ki a tóból. Mivel a dög akkora volt, hogy megfordulni se nagyon tudott volna benne, és átlag kétévente egyszer látnak teknőst errefelé, ami egy olyan állat esetében, ami maximum egy órát bír ki víz alatt, és egy százszor kétszáz méteres tóban lakik, aminek a partja teljesen be van építve éttermekkel, nem kis teljesítmény.

A rossz nyelvek szerint a kormány valahol máshol nevel titokban óriástekiket, és amikor el kell terelni valamiről a figyelmet, akkor egyet gyorsan elengednek, aztán titokban lehalásznak, hadd csámcsogjon a nép a szerencsét jelentő jelenésen. A legenda szerint ugyanis ezen a teknősök ősapja adományozta azt a kardot az első királynak, amivel elverte a kínai elnyomókat. A király, dolga végeztével visszavitte a helyi Excaliburt, de ha szükség lenne rá, a teknős újra el fogja hozni a kardot a vietnámi népnek.

Misztikus templom a misztikus tavon

A másnap reggeli program a Nagy Népi Nemzeti Elefánt, akarom mondani Vizibábszínház megtekintésével kezdődött. A bábukat nem zsinórról lógatják, hanem hosszú, vízszintes rudakra rakják, és ezen rudakkal irányítják a kezüket, fejüket, etc. A rudak elrejtésére víz szolgál, a bábosok is derékig vízben állnak a függöny mögött minden előadás alatt. A többiek szerint egészen pofás volt, Sün különvéleménye, hogy valami hihetetlenül gagyin nézett ki és tele volt bakikkal, ami azért mégiscsak ciki az ország elvileg legnagyobb kulturális megmozdulásától.

A francia negyed és az óváros körbesétálása közben megnéztük egy tradicionális rakétaházat is. A név onnan jön, hogy nagyon vékonyak (néha csak két méter széles az utcafront), de cserébe 5-8 emelet magasak, nagyon színesek és csúcsos a tetejük, tehát szemből kicsit egy óvódás rakétarajzra emlékeztetnek. Az építési stílus még a császári időkben született, ugyanis az utcafront szélessége alapján adóztattak. Erre a logikus válaszlépés az olyan ötven méter hosszú házak voltak, amikben nem lehet vízszintesen megfordulni egy létrával.

Ez az építési stílus szerves részévé vált mostanra a kultúrának, akkor is rakétaházakat emelnek, amikor semmi értelme. Láttunk új építési projektet, ahol a zöld mezőben két húsz méter hosszú, tíz méter magas és három méter széles ház állt, a nagy büdös semmi közepén. A gazdagabbak, akik kicsivel nagyobb nappalit szeretnének, úgy építtetik a házaikat, hogy kívülről két, egységes stílusú, de azért különálló rakétának nézzenek ki. Az egész dolog tulajdonképpen látványos, és jól karban van tartva, eddigi utunk során itt láttuk a legtöbb olyan házat, ahol akár laknánk is (Szingapúrtól, mint triviális esettől eltekintve).

A városnézésbe még egy kötelező kör befért az Irodalom Temploma körül. A kínai kultúrát szorgosan másolva, a vietnámi császárok sem a közigazgatási egyetem végzősei közül válogattak a makroökonómia vizsga eredménye alapján a miniszterek kijelölésekor, hanem sokkal inkább a jelöltek verselési és kalligráfiai képességei szerint szűrtek. Ez a rendszer persze nem sokkal rosszabb az általunk használtnál, de legalábbis garantálja, hogy a fontosabb pozíciókon ülők bírják az anyanyelvüket, ami a Magyar Köztársaság jelenlegi államfőjéről teszem azt nem mondható el.

Hanoiban az utolsó napon a parfümpagodát látogattuk meg. Ez nem igazán pagoda, és főleg nem parfüm, ráadásul nem is Hanoiban van, hanem kétórányira tőle. Egy egyszerű barlangtemplomról van szó, ami festői mészkőszirtek között rejtőzik. Másfél órás csónakázás visz el odáig egy nemzeti parkon keresztül, elvileg minden adott, hogy ideális túra legyen belőle.

"Túlterhelt? Nem értem miről beszélsz!"

Sajnos nem lett. Beleszaladtunk egy tájfun előszelébe, így egész nap szemerkélt, esett, vagy zuhogott. Esőkabátban ülni egy vízzel egyre jobban megtelő csónakban nem igazán jó móka, aztán hegyet mászni még kevésbé. A köd miatt semmit nem láttunk a tájból, a barlang meg finoman szólva sem volt túl nagy. Lefele libegővel jöttünk a hegyről, erősen szélfújásban, ami az expedíció kevésbé stressz-tűrő felét megviselte, pedig egészen pofásan kinéző, svájci gyártmányú kabinok voltak. Persze itt sem láttunk semmit a ködtől, csak siklottunk a nagy szürke semmiben. Így végül is nem tudjuk megmondani, hogy megéri-e elzarándokolni idáig, de az biztos, hogy a túravezető még vietnámi mércével is agresszívan követelte a borravalót.

A legjobb húzás pedig az volt, amikor kijelentette, hogy este nem szabad busszal bemenni a turistanegyedbe, ezért kirak minket a szélén, ahelyett, hogy a szállásig elmenne. Ez akkora szemenszedett hazugság volt, hogy még mi is meglepődtünk. Egyáltalán nem probléma lesétálni azt a két sarkot hazáig, a gettó tényleg kicsi, és megértem, hogy nem akarja a huszonöt turistát tíz különböző hotelbe szétszórni, de minek hozzá a szöveg?

Este kicsit körmöt rágva figyeltük, merre fordul a tájfun, mert kétnapos hajóútra készültünk indulni éppen, és másnap kicsit aggódva vártuk a (másik) utazási iroda sofőrjét.

komment

Címkék: utazás utazas vietnám hátizsákos turizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr923297821

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása