Vietnámban 16 napot töltöttünk. Mivel a hoteleket ajándékba kaptuk, és az attrakciók egy részét sem mi álltuk, pontos számot nem tudok mondani a költségekről, de érzésre valahol napi 55 euró környékén meg lehet úszni a dolgot, ha az ember siet, és ötven euró alá le lehet tolni, ha kényelmesen veszi a dolgokat. A Halong öbölben hajókázás elég drága, és a vízum is pofátlanul sokba kerül (45 dollár fejenként, ha az interneten intézi az ember), de a szállások kezelhető árúak, egy kétfős étkezés megúszható tíz dollárból, és a múzeum belépőknél sem szálltak el.
Mivel az ország fele különböző folyók árterében van, teljesen normális, hogy időnként elönti a víz a szobákat. A bútorok mentésének megkönnyítésére nagy csapóajtók vannak az első emelet padlóján, hogy fel lehessen húzni a nagyi kedvenc karosszékét.
Az egyik legaranyosabb vietnámi szokás, hogy minden templomban van egy-két nagyobbacska bonsai, benne gondosan elrejtett szobrocskákkal, hidakkal, házacskákkal. Szerintünk pofásak.
Az utcai éttermek vendégei kizárólag ici-pici piros műanyag székeken ülhetnek. Ezek még vietnámi mércével is óvodásokra vannak szabva, állati kényelmetlen lehet ücsörögni rajtuk.
Ez volt az első és egyetlen ország, ahol a robogón hátul utazó nő átölelte az előtte ülő pasit, ahelyett hogy az ülésbe próbált volna kapaszkodni. Kézen fogva sétáló párokból is többet láttunk, mint bárhol máshol együttesen.
Ugyan a vietnámi konyhát mindenki ajnározza, a legjobb, amit el tudunk mondani, az hogy „ehető”. Kétségkívül sokkal változatosabb, mint teszem azt az Indonéz (ez persze nem szint, talán csak az eszkimó konyha nem kínál többet az indonéznél), csak egyszerűen nem szeretjük a kínai konyha itteni ágát. Ráadásul sokkal több hasmenésünk volt, mint az előző országokban, ami a higiénia általános hiányáról árulkodik.
A pizsama valid utcai viselet.
Három tájfunt is éppen csak elkerültünk, de sajnos ötszáz kilométerrel arrébb is érezni a dögök hatását. Emiatt fordulhatott elő, hogy szégyenszemre még délelőtt is esett időnként, ez sem emelte a véleményünket az országról.
A francia uralom legpozitívabb mellékhatása az volt, hogy sok helyen megdöbbentően ehető péktermékeket találtunk.
Utcanevek nem igazán vannak, inkább minden háztömb egy utca. A huszonhármas és a huszonnégyes kapualj emiatt gyakran tíz percnyi gyaloglásra volt egymástól, a sikátortenger túloldalán.
Akárcsak Indonéziában, itt is nagyon kevés autó van, de azok mind vadonatújak. A kormány hatalmas adókat vet ki új autókra, mert az infrastruktúra már így is túl van terhelve.
A vietnámi pénznem, a dong, dobogós a „Világ Leghülyébb Nevű Valutája” versenyben. Láthatólag a vietnámiak is szégyellik, ezért sokkal inkább dollárt használnak mindenfelé. Nem olyan rossz a helyzet, mint Kambodzsában, de a kormány csak idén hozott olyan törvényt, hogy kötelező dongban fizetni az állami hivatalnokok fizetését, hogy élénkítse a pénzpiacot.
Habár nem látszik a mindennapi életben, de a diktatúra azért minden ugráló bloggert szemrebbenés nélkül lesittel, és utána nem is nagyon engedi őket szabadon, akármennyit panaszkodnak az NGOk.
A vietnámiak a legkiabálósabb, legagresszívabb banda az összes eddig népség közül, de legalább nem bámulnak, és legalább pénzért cserébe képesek civilizált szolgáltatásokat nyújtani.
A turistaellátók árulnak hatalmas márványszobrokat is, és teljesen fel vannak készülve arra a lehetőségre, hogy Angliába kell leszállítani egy két méteres Vénuszt. Magyarország is szerepel az árlistákon, de még egyszer nem láttuk jól leírva a nevét.
A férfiak több mint felének Vinh a keresztneve egy középkori generális után, aki jó vietnámi hagyományoknak megfelelően megverte a kínaiakat, de valami rettenetesen.
Sokkal nehezebb a kacatokra alkudni, mint teszem azt Egyiptomban, inkább hagynak elsétálni, semmint hogy engedjenek tíz százalékot.
Az utcán bőven árulnak fénymásolt könyveket. Rendesen be vannak kötve, csak valami iszonyat ramaty a minőség, és fillérekbe kerülnek. Rögtön meg is vettük Norman Lewis „The Dragon Apparent” c. művét, ami a negyvenes évek Vietnámját, Kambodzsáját és Laoszát mutatja be.
Nem sikerült olyan honlapot találnunk, amit a diktatúra blokkolt volna. Mondjuk nem is nagyon kerestünk.
Meglepően kevés férfi üldögélt órákon át teljesen céltalanul az út szélén. A vietnámiak mindig pörögnek, rohannak valahova, csinálnak valamit. Várhatóan éveken belül maguk mögé utasítják a hasonló cipőben járó maláj gyökerű országokat.
Hat hónap utazás alapján az volt az ítéletünk, hogy Vietnám igazából nem túl érdekes. Sokkal több, sokkal jobb látványosságot kínáló ország van a régióban. Kicsit olyan, mint Malajzia. Rendben van az infrastruktúra, van jó pár második vonalbeli látnivaló, de nincsenek igazán nagy durranások. Ha az ember minden mást kipipált, akkor be lehet ide is kukkantani, de Thaiföld, Kambodzsa vagy Indonézia sokkal többet kínál.
