HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Thaiföld XI - Pai

2011.05.09. 03:56 Sünmalac

Pai volt az utolsó állomásunk Észak-Thaiföldön. Hiába érkezett meg a monszun időközben, így is majdnem egy hetet töltöttünk itt. A város igazi hátizsákos mekka. Hatszáz méter magasan rejtőzik egy kis medencében, amit minden irányból másfél, két kilométeres hegyek vesznek körbe: a Himalája utolsó déli nyúlványai. Az egészet örökzöld magasföldi erőd borítja. Képzeljük el Ausztriát a trópusokon. Azonban hiába a magaslati levegő, télen is csak ritkán hűl húsz fok alá a levegő.

A nagybetűs Thai Táj

Hogy hogy is került ide ilyen aktív hátizsákos közösség, nem tudjuk, de tény hogy a kétezer lakosú városban főszezonban még egyszer ennyi turista lebzsel. Ennek köszönhetően minden telis tele van turistaházakkal, éttermekkel, bungalókkal és reszortokkal, és holtszezon lévén az összes szállás fél-harmadáron kel el.

Sajnos ez még mindig azt jelenti, hogy légkondicionált szobát vagy bungalót nem lehet 500 peták alatt kapni, tíznél több helyre kopogtattunk be, és mindenhol pontosan ugyanazt az egy számot mondták, függetlenül a szoba méretétől és minőségétől. Újfent mocskos kartellezést gyanítunk, egészséges kapitalista árverseny helyett, de szegény kiszolgáltatott turista mit tehet?

Egy kör után visszamentünk a legjobbnak tartottba és kivettük azt. Hűtővel, tévével felszerelt bungalóhoz jutottunk, és az első lépésünk az volt, hogy mindkettőt kihúztuk, lévén nem volt több konnektor, és mi elég áramigényesek vagyunk. Sajnos egy dolog kimaradt az ellenőrizendő dolgok listájáról, és most megszívtuk, nem volt ugyanis szúnyogháló. NemSün szúnyogriasztó berendezését pont a közelmúltban hagytuk el, tehát sürgősen beszereztünk egy újat, horroráron, ezzel biztosítva, hogy legalább időnként juthassunk friss levegőhöz.

Paiban igazi látnivalók nincsenek, a város két utcából áll, és rengeteg étteremből, amiket módszeresen végigettünk. Igazából a környező hegyek a fő vonzerő, és megfoghatatlan hangulat, ami árad az egész helyből. Rengeteg expattal találkoztunk, félig román, félig svéd mérnökkel, aki Brazíliából költözött ide, kanadai negyvenessel, aki már hét éve minden telét itt tölti. Vadvízi evezést, túrázást, főzőtanfolyamokat, motorbérlést, elefántogolást ajánló irodák versengenek egymással, ebből a kínálatból szemezgettünk. Ahogy ITT (INSERT LINK) írtam, elsőnek az elefántogolást tudtuk le, utána két napig csak enni mozdultunk ki a bungalónk teraszáról.

Ezt követően kibéreltünk egy robogót, és reggel kilenctől délután négyig fel-alá száguldoztunk szédítő negyvenes tempóval a Pai medencében. Ezúttal ugyanis egy 110 köbcentis Honda jutott, ami gyorsulni nem nagyon gyorsult és leejtőn lefelé satufékkel is húsz méter volt a fékút, bár feleannyit fizettünk érte, mint Kanchanaburiban. Balesetbiztosítást is kötöttünk hozzá, a helyiek őrültként vezetnek a hegyi utakon. Hiába menne el háromsávosnak is a kétsávos út, szemrebbenés nélkül átmennek a szembejövő sávba, ha úgy kényelmesebb bevenni egy kanyart, és csak dudálnak egyet hozzá, jelzésértékűleg. Hetvennel.

Kanyarból márpedig van bőven, csak a Chiang Mai és Pai közötti százharminc kilométeres szakaszon 762 hajtűkanyar pöttyözi a térképet. Odafele menet a minibusz tízfős rakományából hárman is elköszöntek a reggelijüktől, NemSün egyszerűen bevette a megfelelő varázstablettát, Sün pedig próbálta azt játszani, hogy ő a sofőr, és minden kanyarba úgy nézett be, mintha ő vezetne. Ez elvileg segít a tengeri hegyibetegség ellen, de még így is kavargott a gyomra a végére. Lefele gond nélkül jöttünk le, mindenki tanult az odavezető útból és megtette a megfelelő ellenintézkedéseket. Volt aki gyömbért rágcsált, volt aki tablettázott, de senki nem akart még egyszer hányni.

A robogós körtúra kilátókat, egy szurdokot, másfél vízesést, és sok-sok kilométer negyed- és ötödrangú utat foglalt magába, tarkítva egy-egy kávéval a legváratlanabb helyeken felbukkanó, már-már európai szintű kávéházakban.

Az utolsó aktív Pai-beli napunkra befizettünk egy méregdrága túrára. A pénzünkért cserébe az utazási iroda vezetője fuvarozott minket reggel 8-tól este 7-ig az összes, kétszáz kilométeren belüli érdekesség között.

A napot a medence elhagyásával kezdtük, elképesztő kilátóhely van kialakítva az utolsó hegygerincen, az ember lába alatt balra is, jobbra is zöld erdőségek terülnek el, ameddig a szem ellát, és az út csak lefelé vezet. A második kilátóból pedig Burmába tudtunk átnézni, alig húsz kilométernyire voltunk Ázsia talán legmocskosabb diktatúrájától.

Mivel ez a turistamentes szezon, ezért több látnivaló is éppen átépítés alatt állt, például a következőnek meglátogatott vízesésnél is éppen kövezett ösvényt alakítottak ki a domboldalban a parkoló és a vízesés között. Nem volt lenyűgöző látvány, inkább egy zuhatagocska volt csak, alatta a már-már obligát halas medencével. Az egész túrának volt egy hibaszázaléka, a híres neves „fish cave” is inkább csak egy gödör volt egy szikla alatt, amibe valaki bezsúfolt három mázsa koi pontyot és elnevezte látnivalónak.

A vízesés aktívan használt közösségi platform

A nap egyik állítólagos fénypontja a Karen falu meglátogatása volt. A Chian Mai fölötti hegyekben élő Karenekkel szemben, akik már kétszáz éve Thaiföldön laknak (ugyanott élnek már ezer éve, de a hegyeik csak kétszáz éve Thaiföld részei), ezek a Karenek csak húsz-huszonöt éve menekültek el Burmából. Állampolgárságuk nincs, ivóvíz, áram nincs, oktatás és egészségügy pedig annyi van, amit a nyugati segélyszervezetek meg az ENSZ összekoldul. Nyomorult falvakban élnek, csirkét nevelnek, és a kiskertből próbálnak nem éhen halni, a férfiak pedig a hatóságok elől rejtegetett hátultöltős puskákkal vadásznak, amikor tudnak. Nem vidám sors, igyekeztünk is vásárolni tőlük ilyen-olyan kézműves terméket, gyakorlatilag adományként.

Nagyfülű és hosszú nyakú Karen asszonyok

Ami miatt turistalátványossággá váltak ezek a törzsek, és talán kicsivel jobban megy nekik, mint a menekülttáborokban tengődő többszázezer honfitársuknak, az a testékszerezési szokásaik. Az egyik altörzset csak zsiráfnyakúként ismeri a közvélemény, ők azok, akik a lányok nyakát szépen lassan nyújtják újabb és újabb rézkarikák elhelyezésével. A végerdemény az, hogy felnőtt korukra tizenöt, húsz centi hosszú nyakuk lesz a nőknek. Ez elvileg nem halálosan egészségtelen, az hogy ha leveszik a nyakéket (ami öt kilót is nyomhat), eltörik a nyakuk, csak mesebeszéd. Az egyik lánynak, akivel beszélgettünk, most született gyereke, úgyhogy egy ideig nem viseli a nyakéket. A másik fele a törzsnek a „nagyfülűek”. Ez kevésbé idegen számunkra, az elmúlt pár évben pest belvárosában bőven találkozhattunk olyan fiatalemberekkel, akik a fülcimpájukat irtózatosan eltorzították hatalmas gyűrűk behelyezésével. Ez itt kizárólag női szokás, és a dzsungel közepén sokkal kevésbé néz ki szánalmasan, mint a hatos villamoson, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a testékszereik a fő ok, amiért egyáltalán bármi bevételük van.

A túravezetőnk mindenkivel lemancsolt, elbeszélgetett, kiosztott egy kis thai gyorskaját csirkenyársak és pogácsaszerű izék formájában, láthatólag ismert mindenkit a faluban. Megmutatták az iskolát is, illetve a bezárt rendelőt, amit az állami források elvonása miatt nem tudtak nyitva tartani. Az iskolába is kérdéses, hogy tudnak e tanárt szerezni, bevételük csak a turistákból van, de amikor tudnak, a falu összedobja a tanár bérét, hogy legalább a gyerekeknek legyen valami esélye.

A falu után megnéztünk egy teljesen jelentéktelen templomon Mae Hong Son-ban, ahonnan elvileg nagyszerű kilátás nyílt a környékre. Nos, a kilátást legfeljebb közepesnek értékeltük, és már kezdtünk elborulni, mert úgy éreztük a túra ár-érték aránya erősen az optimumpont alatt van, de szerencsére az utolsó program megmentette a napot.

A Lod barlang Thaiföld legnagyobbja, legalábbis átmérőben. Tulajdonképpen egy átfolyóról van szó, egy kis patak bemegy az egyik végén, és kijön a másikon. A lyuk, amin átbújik legalább húsz méter magas, és harminc széles, a turistákat pedig bambusztutajokon tolják jobbra-balra a helyiek. Tulajdonképpen sétálni is lehetne, a víz harminc centinél sehol nem mélyebb és folyással szemben a tutajos egyszerűen leugrik és elhúzza a lélekvesztőt. A tradíciók és a modern anyagok nászaként is tekinthetünk ezekre a tákolmányokra: egy réteg vastag bambusztörzs adja a vásznat, amire egy réteg üres ásványvizes üveg került további felhajtóerőt biztosítva, és az egészet egy bambuszgyékény fedi le, amire a turista kis sámlikon ül.

Barlang kijárat

Minket egy egy-negyven magas, hatvan év körüli néni vezetett körbe, de ő mászott fel a leggyorsabban a létrákra. Ugyanis a fő folyam több helyen is homokpadok között szlalomozik, amikről rozoga létrák vezetnek fel a barlang felső régióiba. A cseppkövek összes variációját hozta a hely, és belefutottunk egy barlangi gekkóba is, aki a vaksötétben kuksolt egy álló kövön, amíg a néni rá nem irányította a karbidlámpa fényét. Ugyanis a barlangban sehol nincs semmilyen lámpa, és a túra legvégéig nem is láttunk senki mást, hármasban csoszogtunk körbe. Ugyan pont ilyen alkalmakra vettünk egy fejlámpát, de a szokásos szervezettséggel a szálláson hagytuk aznap. Ezt már az előző barlangnál is eljátszottuk Kanchanaburiban, sőt a természetvédelmi területet pedig távcső nélkül néztük meg.

A két belső barlangban denevérek csapkodtak mindenhova, a külsőben pedig végtelen sok fecske fészkelt. Ezrével lehettek, és a plafonra repedéseibe rakták tojásaikat. Összesen tíznél több bomba talált meg minket az alatt a fél óra alatt, amíg alattuk mászkáltunk, és az összes lépcső fogódzóstul guanóval volt borítva, további dimenziókat adva a barlangi közlekedés rémségeihez.

Fecskefészkek a plafonon

A barlang mélyén kőkori koporsószerűségeket és barlangrajzokat is mutatott a vezetőnk, vagy legalábbis egy barnás-vöröses foltot, amit némi képzelőerővel el lehetett fogadni egy négylábú patásnak.

Összességében sikeresnek volt tekinthető a túra, de ha okosabbak lettünk volna, fele ennyiből megússzuk. Sajnos egy látnivaló értékét egészen addig nehéz felbecsülni, amíg az ember oda nem megy és meg nem nézi.

Visszafele úton naplemente a hágóról

Paiban egy érdekes szolgáltatást nyújt a robogókölcsönző: bérelj egy robogót, fizess némi extrát és cserébe Chiang Maiba utánad viszik a csomagjaidat és ott tudod leadni a robogót. Ez nagyon vonzó ajánlat volt, de pont a visszaindulás napjára jósoltak napközbeni záporokat, és tíz százalékos leejtőn egy kétszeresen terhelt robogóval nem szívesen csúszkáltam volna le a hegyoldalon, úgyhogy kénytelenek voltunk busszal visszatérni Chiang Maiba.

Szólj hozzá!

Címkék: motor utazás utazas természet thaiföld pai hátizsákos turizmus vizesés

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr862888935

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.