Indonézia a világ legnépesebb muszlim állama, sőt, Kína, India és az USA után a negyedik legnépesebb az egész világon. Hogy pontosan mekkora és kik is lakják eléggé definíció kérdése. Valahol tizenkétezer és tizenhétezer között van a szigeteinek száma, és beszélt nyelvből is vagy ötszáz, vagy hétszáz van, attól függ, kit kérdezel. Ekkora halmazt persze nehéz egyesíteni egyetlen lobogó alatt, de ez többé-kevésbé sikerült is az elmúlt hat évtizedben.
Indonézia az európaiak érkezésekor sokvallású államok és szigetállamok katyvasza volt, és némi egymás közötti szkanderozás után, a világ azon része, amelyik tudta, hogy melyik végén kell fogni a puskát, eldöntötte, hogy ez a hatalmas terület holland érdekszféra. Ők jól el is foglalták az egészet párszáz év alatt, és egy ideig degeszre keresték magukat az európában aranyárban mért fűszereken. Szerecsendió, bors, szegfűszeg vándorolt nyugatra. Persze idővel elkezdték ezeket olyan helyeken termelni, amik kicsivel közelebb voltak a fogyasztókhoz, és ekkor a Holland Kelet-Indiai Társaság (VOC) jól csődbe is ment, és Indonézia holland koronagyarmat lett. Innentől pálmaolajat, gumit és dohányt termeltek, egészen a második világháborúig, amikor is a japánok jól elfoglalták az egészet körülbelül tizenöt perc alatt. A háború után persze a helyi lakosok fütyültek újra a nyakukba venni az igát.
A hollandok egy darabig mészárolgatták őket ezerszámra, de a sajtóban ez egyre rosszabbul és rosszabbul hangzott, így egy idő után feladták. Egy viszonylag értelmes diktátor, Sukarno, uralkodott itt vagy még tíz évig, mielőtt egy hasonló nevű, de sokkal kevésbé jótékony haverja ki nem fúrta. Ekkor az államforma áldemokráciából kleptokráciába fordult. Suharno mester stabilan be van betonozva a Transparency International „Melyik mocsok lopta a legtöbbet” toplistája első helyére, onnan várható ideig ki nem robbantja senki.
Azért amikor a kilencvenes évek végén az Ázsiai pénzügyi válság megrogyasztotta Indonéziát, lemondatták, és azóta egész tűrhetően működő demokrácia-szerűség kezd kibontakozni. Persze kicsit cenzúráz, kicsit szétveri a függetlenedni vágyókat, nagyon korrupt, de állítólag a jó irányba halad. Az alkotmány nagyon határozottan állást foglal a vallásszabadság mellet, amíg az egyistenhit. Persze a hinduizmus is valamiért egyistenhitnek számít errefelé, de ez egyike azoknak a dolgoknak, amiket jobb átugrani. Az indonézek túlnyomó többsége mérsékelt, toleráns és az állam és az egyház szétválasztásának híve, még a deklaráltan muszlim pártok sem kampányolnak a sharia bevezetéséért. Azért nem fenékig tejfel minden, öt évvel ezelőtt például néhány lelkes helyi legéppuskázott egyszerre kétszáz nyugati turistát Balin, rendszeres vulkánkitörések, földrengések, légi és tengeri katasztrófák teszik érdekessé az országot. Ez utóbbiakról azért persze az indonézek is tehetnek; olyan katasztrofális a gépek állapota, hogy még a nagy, nemzeti légitársaságot is kitiltották az EU légteréből két évvel ezelőtt.
Mi északról közelítettük meg az országot, az Egyenlítőt a repülővel léptük át, és már fentről megcsodálhattuk a nagyipari hínártermelés eszközeit: az ötvenszer ötven méteres ketrecek lebegtek a víz felszínén ameddig a szem ellátott. Jakarta érdekes része lényegében itt befejeződött.
A reptéren megismerkedtünk az indonéz bürokráciával, nemhiába a világ 127. legkorruptabb állama Indonézia, olyan nagyhatalmak üdítő társaságában, mint Gambia vagy Togo. Elvileg az országba be se lehet lépni hazafelé szóló jegy nélkül, mi ezt még gond nélkül vettük, kijelentettük, hogy gyalog fogjuk elhagyni az országot. Elhitte a vámos. Sóhajtottunk egy nagyot, kicsit tartottunk a vízum megszerzésétől. Ezek után sajnos kivergődni a váróba nem volt olyan egyszerű. Olyan szinten voltak inkompetensek, hogy miután megkaptuk a lepecsételt vízumunkat, azután is többször vissza akartak terelni minket a sorba, hogy ugyanmár álljuk már még egyszer végig. Csak itt fordulhat az elő, hogy a külföldieknek fenntartott vízumrészlegen olyanok dolgoznak, akik még csak egy kicsit sem tudnak angolul.
Maga a város sem volt nagyobb élmény. Egyrészt gusztustalanul elpofátlanodtak a helyi szállodások a Lonely Planet írása óta, mindenki bátran a két évvel ezelőtti ár kétszeresét kérte, és azóta a rúpia csak erősödött az euróhoz képest, ráadásul még alkudni se lehetett. Elég hamar letettünk tehát az elképesztően gagyi budget kategóriáról, és egy kicsivel többért az olcsóbb midrange hotelekben szálltunk meg inkább, azoknak az ára ugyanis alig tért el az útikönyvben leírtaktól. Sajnos általános tapasztalat az, hogy indonéziában a szállás kétszer többe kerül mint Thaiföldön, és olyan nyolcvan százalékkal drágább, mint Malajziában.
A következő gond Jakartával, hogy olyan kegyetlenül szmogos, hogy két saroknyira lehet csak ellátni, és mindkét nap fejfájást kaptunk a bűztől. Ezt még tetőzi az, hogy tulajdonképpen ocsmány a város, nincs tömegközlekedése, és a taxik is tetűlassúak a permanens dugóban, nincsenek értékelhető éttermei, de még belvárosa se nagyon. Futottunk pár kört a koloniál negyednek nevezett romhalmazban, megnéztük az öregedő diktátor által állított hetven méteres obeliszket, amit a köznép csak Suharno Merevedésének csúfol, és a nemzeti múzeumot. Ez utóbbi színvonala sokkal közelebb volt az elvárhatóhoz, mint mondjuk Malajziáé: zsúfolt, koszos vitrinekben végtelen sok kacat volt igazából kontextus nélkül. Próbálkoztak némi magyarázattal, de nem volt elég csábító ahhoz, hogy a huszonnyolcadik maláj törzs temetkezési szokásairól is elolvassunk egy száraz, kétoldalas szöveget.
Eközben volt lehetőségünk megismerkedni az indonéz néplélek még egy tulajdonságával: a fehér turista itt Érdekes. Éppen osztálykirándult egy teljes évfolyam a múzeumban, és kuncogó tizenkevés lánykák négy diszkrét csoportja kért meg minket, hogy ugyan hadd készíthessenek velünk egy közös fotót. Mindezt nagyon aranyosan adták elő, és NemSünt is konzekvensen Misternek szólították (ez amúgy jellemző az egész országra, a nyugati turista Mister, nemtől függetlenül). Amikor később ugyanezt nagykamasz srácok adták elő, az már kevésbé volt aranyos, különösen mivel láthatólag az egyetlen céljuk a turistahölgyek testéhez a lehető legközelebb kerülés.
El is tepertünk Jakartából, amilyen gyorsan csak tudtunk, le Bogor városába, ahol az ország legnagyobb botanikus kertjét néztük meg. Bogor még arról is híres, hogy pár éve itt kaszáltak le szélsőségesek egy kávézót, mert szerintük Ramadán idején helytelen dolog nyitvatartani és jól érezni magunkat. Az ország amúgy nagyon mérsékelt muszlim, sokkal kevesebb nőn van fejkendő, mint Malajziában, de kétszázötven millió ember között van néhány idióta. Ezeket általában elkapják és kivégzik, az indonéz igazság-szolgáltatás nem sokat teketóriázik a terroristákkal.
A botanikus kertet sajnos hétvégén látogattuk meg, és éppen megszállták a helyi egyetem diákjai, akik angolt akartak gyakorolni velünk. Ez kimerült abban, hogy a) meginterjúvoltak, b) iszonyatos angolságú párbeszédeket játszattak el velünk. Ez is aranyos volt elsőre, ötödszörre már kevésbé volt vicces.
Bogorban pontosan ez az egy látnivaló volt, vissza is mentünk Jakartába, azzal a felindulással, hogy majd felpattanunk a Yogyakartába menő vonatra, és jól itthagyjuk az agglomerációt. Naiv ötlet volt, mert éppen az indonéz szünidő utolsó pár napja volt. Előttem egy francia család kísérletezett ugyanezzel, öt nappal későbbre kaptak csak jegyet. Mi inkább csak félútig vettük meg, és úgy gondoltuk csak lesz valami onnan. A félút Cirebon városa volt, és lett is tulajdonképpen még egy vonat, de csak két nappal későbbre. Így hát itt is eldekkoltunk egy kis időt.
Az eddigi út során kérdés nélkül itt voltak a legidegesítőbbek a helybéliek. Egy sarok alatt négyen-öten üvöltöttek utánunk, hogy „How are you?”, „Who is your name?” (sic), „Where you go?” ésatöbbi. Egyiptomnál is rosszabb volt, mert ott legalább eladni akartak dolgokat, tehát jól értelmezhető és átélhető céljuk volt. Az indonézek csak simán óbégatnak az utca túloldaláról, csak mert ritkán látnak turistát. A legrosszabb a Danának intézett beszólások voltak, kedvenceink a „Kiss kiss” és az „I love you”. Általában a motorbiciklijéről kiabálta ezeket egy-egy elsuhanó suhanc, boldogan vigyorogva, hogy milyen kreatív és egyedi arc is ő.
Mint már említettem, elsőre még mi is nevettünk, a tízediknél, huszadiknál már inkább zaklatás szaga volt. Persze mindegyik csak egyszer szól be, de a város nyolcszázezres volt, és úgy éreztük, hogy sorba állnak a lehetőségért, hogy ránk kiabálhassanak.
Recycling helyi módra
Ez később azért kicsit jobb lett, meg az ember mindenhez hozzászokik, de elsőre nem szerettük meg az indonézeket. Egy pozitívum azért volt, nagyon vigyáznak a gyalogosra. Ha az ember bárhol lelép az úttestről, azonnal megáll minden autó és udvariasan átengednek, a motorosok meg kikerülnek.
Az indonéz vonatokra sem lehet panaszunk (azon kívül, hogy nem képesek felmérni a várható kihasználtságot, és extra kocsikat hozzáadni a szerelvényhez, de ez a MÁV-nak se megy). Mi a legdrágább osztályon utaztunk, mert nem volt jegy máshova, de a pénzünkért minőséget kaptunk. Hatalmas ülések, elégséges lábhely, minden üléshez privát konnektor, ehető és emberi árú étel, amit a pincér felszolgál, jól eltalált hőmérsékletű légkondi, minden ami kell.
Mivel internetünk az első három szállásunk egyikében sem volt, ezért a napjaink jó részét a KFC-ben vagy a McDonaldsban töltöttük, egy-egy kamu-kóla felett. A net innen tetűlassú, és ez lesz az egyetlen ország várhatólag az út során, ahol leszünk teljesen offline helyeken. Belegondolva, hogy pár évvel ezelőtt, még netcafékat kellett hajkurászni fel alá a városban, most pedig megsértődünk, ha a legolcsóbb hostelben nincs rendes wifi. Nagyott lépett a világ.
