HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Indonézia VI - Gili szigetek - Teknőcinvázió

2011.08.27. 09:10 Sünmalac

Indonézia erős beachekből, Malajziával vagy Thaifölddel ellentétben itt lényegében az összes part sima és homokos. Sajnos egyben szeméttel is borított, hogy az előttem jövőket idézzem, míg a kincses Nyugaton csak távoli fenyegetés, hogy a szemétáradat elborítja a földeket és elsöpri a civilizációnkat, mindez Indonéziában itt és most bekövetkező realitás. Számtalan példáját láttuk a teljes nyugalommal, mindenki szeme láttára elhajított konzervdoboznak, cigarettáspapírnak, üdítős palacknak, bevásárlószatyornak. Ez láthatólag kulturálisan teljesen elfogadott viselkedés, senki nem zavartatta magát.

Ennek ellenére lehet bőven találni olyan partszakaszokat, amik álomszépen néznek ki, főleg amikor az apály végre elpucolja a műanyagot. Lombok partján többször is lesüppedtünk pár napra élvezni a napot. A túra során eddig ilyet egyszer tettünk csak, akkor is csak négy napra, itt volt az ideje, hogy kiélvezzük a trópusi utazás ezen aspektusát is. (Malajziában konkrétan csak a lábujjunkat dugtuk be a tengerbe, majd megállapítottuk, hogy annyira nem akarunk bemenni).

A hárommillió lelkes sziget a nyugati és a déli partja a legértékelhetőbb, a déli inkább a szörfösöket izgatja, a nyugati pedig a búvárokat. Mi inkább az utóbbi csoportba tartozunk, le is punnyadtunk egy nagyon kellemes középkategóriás szállodában Senggigiben összesen egy hétre. Ezalatt időnkénti robogóbérléstől eltekintve az égegyadta világon semmit nem csináltunk, nagynéha elgurultunk valamelyik jobb korallhoz és lebegtünk arccal lefele a víz tetején egy-két órát. A semmittevést azért egyszer megszakítottuk egy vulkánmászással, arról a postot lásd itt.

A tenger közelében összesen kétfajta értékelhető szállás érhető el, mindkettőt kipróbáltuk és élveztük: az egyik egy fallal körülkerített kert, amiben öt-tíz különböző méretű és felszereltségű bungaló álldigál, általában lábakon. (Ennek két oka van: egyrészt jobban kihasználja a gyenge szellőt, másrészt nehezebben másznak be az undormányok.) A fürdőszoba egy bambusszal elkerített helység, ahol lábasból löttyinted a hidegvizet a nyakadba, ez utóbbi tisztálkodási technológiát mandi-nak hívják. Itt közös étkezések vannak minden reggel, délben és este, a háziasszony főz négy-öt tál finom ételt és az összes vendég körbeüli az asztalt. A fő tennivaló a tenger bámulása a kifejezetten erre a célra épített házikókból. A másik lehetőség a modern boutique hotel, amit tematikusan építettek és rendeztek be, saját étteremmel, időnként élőzenével, úszómedencével, meleg vizes zuhannyal. Mindkét helyen aludtunk, mindkettőt szeretjük. Persze ezen kívül kaphatók naponta százötven dollárért resortok, és vannak teljesen lepukkant, büdös lyukak is fillérekért, de egyik lehetőség sem vonzott minket igazán.

Az igazán nagy szám persze nem Senggigi, és a lomboki part, hanem a Gili szigetek pár kilométernyire északnyugatra a szárazföldtől. A gili szó már magában is szigetet jelent persze, de ilyesmiken a nyugati térképészek soha nem akadtak fenn. A három szigetből álló lánc Indonézia talán legnagyobb búvárképző helye, a thai Koh Tao helyi megfelelője, csak kisebb és drágább. A korall fantasztikus, egy héten át minden nap vagy snorkeleztünk egész nap, vagy Sün merült és NemSün a víz tetején követte.

Nem annyira gazdag halban, mint Koh Tao, de több érdekes fajtát láttunk. Egyrészt minden tele van teknőssel, rögtön két fajta is úszkál jobbra-balra. Illetve egy fajta úszkál, a másik csak alszik a fenéken. A sólyomcsőrű teknős (hawksbill turtle) megállás nélkül tépkedi a lágy korallt, zöld teknőst állítólag valaki már látott magától mozogni, de erős gyanú hogy csak nitrogén narkózistól hallucinált, mind a húsz példány, amivel én találkoztam békésen szunyókált a korall közé ékelve. A mélyben összefutottam saccra háromméteres homárral is (persze nehéz a méretet jól becsülni a fénytörésbe beépített nagyítás miatt), illetve két igazán hatalmas púposfejű papagájhallal (humphead parrotfish). Ez utóbbiak nagyon bután néznek ki, olyan mintha valaki fogott volna egy normális halat, és addig ütötte szemből, amíg teljesen egyenes nem lett a jószág, majd felnagyította kétszáz kilósra.

Az áramlatok amúgy nagyon erősek a szigetek körül, ez néha hasznos, mert csak lebegsz a felszínen és visz magával a víz, máskor meg idegesítő, hogy küzdeni kell ahhoz, hogy valamit jól megnézhess. Itt volt először részem drift búvárkodásban, lementünk tizenöt méterig, ahol elkapott az áramlat, és lerakott húsz perccel később a sziget túloldalán, a hajó meg simán követett minket a felszínről. Ez egy kicsit ijesztő menet közben, de amíg a túravezető nem pánikol, én sem fogok. Különben is, az aggódás csak fogyasztja az értékes oxigént. A másik nehezítés, hogy ott jártunkkor a dagály éjszaka-kora hajnalban tetőzött, tehát mire víz közelébe értünk, úgy kellett átevickélni a partot övező halott koralltömegen. Sajnos az darabokra tört korall pont ugyanolyan éles, mint az élő korall, béreltünk is minden nap lábuszonyokat.

A szigeteken nemcsak a víz alatti világról szól minden, rengeteg „csak” vakációzni jövővel is találkoztunk, akik egész nap a homokon hevernek, és versenyeznek, hogy ki tud a legvörösebbre égni. A legnagyobb sziget, Gili Trawangan elvileg elég partis hely, persze aki emiatt jött csúnyán pofára esett: Ramadan alatt nem nagyon van buli.

A három homokpad egyike sem nagyobb a Margitszigetnél persze, és jól megszervezett kishajómaffia látja őket el. Ezek átalakított halászcsónakok, mind elég hosszú, és kismerülésű, a jobbaknak vannak stabilizáló oldalhajói.

Mielőtt átköltöztünk volna a szigetekre, kétszer is meglátogattuk őket, és köztük is hajókáztunk eleget, így eléggé kiismertük körülöttük a tengert. A tapasztalat az volt, hogy délután három után rossz vicc az átkelés. Főleg azért, mert az utolsó hajóba bepakolnak mindenkit, aki csak menni akar, így az elvileg húszfős csónak 55 embert szállít az erősen hullámzó tengeren. Akkorákat csattantunk minden hullámvölgyben, hogy öröm volt hallgatni. Mindezt tiszta kék éggel a fejünk fölött, rossz belegondolni mi mehet itt az esős évszak alatt. A harmadik ilyen alkalommal már teljesen nyugodtan áztunk ronggyá a felvert vízben, élvezve az ingyen hullámvasutat. Ismét csak, a fő szabály, hogyha a helyiek nem aggódnak, akkor nekünk sem kell, de elsőre kicsit ijesztő volt.

A szigeteken semmilyen motorizált jármű nincs, lovaskocsik cikáznak fel-alá. NemSün meghatározó életszakaszának jelentős részét istállókban töltötte, és volt pár keresetlen szava a helyi parasztok lótartási szokásait illetően. Túlnőtt paták, rosszul beállított szerszámok, gonosz, fájdalmas ostorozás rombolják a lovak állapotát, alig volt köztük olyan, amelyik rendben lett volna. Alapvető lóápolási szabályokat nem tartanak be, olyanokat, amik semmibe nem kerülnek, de megtöbbszörözik a lóból kipréselhető hasznot. Többször is láttuk, ahogy lesántult vagy vérző lovat hajszoltak fel alá, és néhány turista ezt határozott módon tette szóvá.

Indonéziában alapvetően nem biztos dolog az áram, de a kis szigeteken különösen gyakran ment ki. Itt nem azért van gyertya az asztalon, hogy romantikus hangulatot biztosítson, hanem azért, mert szinte borítékolni lehet, hogy vacsora alatt legalább kétszer kialszik a lámpa. Ennek pozitív mellékhatása, hogy legalább a túl hangosan szóló zene is elhallgat, és egy rövid időre kellemes csendbe borul a sziget.

Zajártalomból van még egy fajta, itt is megszólalt hajnali négykor a müezzin. Az este tizenegyes műsör egyszer gyerekmatinéval keveredett, a hangja alapján egy tizenkét éves lányka próbálta felénekelni az esti imát, de folyton beletört a nyelve. Ráadásul énekelni sem tudott, bár ez az indonézekre általában jellemző. Nem tudom vizsgálja-e bármilyen kutatás a különböző népek zenei képességeit, de még a hivatalos, fellépő énekesek is általában elég hamisak.

Mikor úgy éreztük, hogy vizeztünk már eleget, elintéztük az utat vissza Balira, ahol három hetünk volt a sziget (részleges) bejárására.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás utazas búvár tenger indonézia hátizsákos turizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr1003183329

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.