HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Kambodzsa II - Siem Reap - Angkor What?

2011.11.21. 08:17 Sünmalac

Ha az emberiség legnagyobb kulturális eredményeit össze kéne szedni, akkor a Siem Reap melletti kőkupac kollekció (amiből csak a legnagyobb Angkor Wat, de használják gyűjtőnévként is) mindenképpen benne van a top 5-ben. Lehet vitatkozni, hogy Tikal romvárosa, a gízai piramisok vagy Angkor a legnagyobb durranás ezen a bolygón, de az biztos, hogy a mi hét és fél hónapos túránkon ez volt a legjelentősebb látnivaló.

Csak templomvárosból tucatnyi terül el egy húsz kilométer sugarú körön belül, mindegyikbe külön-külön egy gazdag birodalom teljes generációnyi erőfeszítését ölték. Egymástól nagyban különböznek, de mindegyik hihetetlenül hangulatos. A falakat hol bonyolult, finoman faragott jelenetek borítják sok száz méter hosszan, hol szövevényes indák hálózzák be, és törik ripityomra a hétszáz éves templomot. A falakon majmok ugrálnak, a pocsolyákból rákok integetnek, a fák között papagájféleségek cikáznak. Ez az igazi dzsungeltemplom feelingérzés, főleg ha sikerül találni egy olyan pontot ahol nem kétszáz másik turista nyüzsög. Szerencsére a falkák jól időzítetten mozognak, délután ötkor például mindenki a „hivatalos” naplementenéző ponton tapossa egymás tyúkszemét, eközben remekül lehet Indiana Jonesosat vagy Lara Crofotosat (ki min szocializálódott ugyebár…) játszani a hatalmas fák gyökerei között.

Angkort egyszerűen látni kell, mint ahogy Párizsba is el kell menni egyszer. Ráadásul Angkor lényegesen kellemesebb hely, mint Párizs. Például sokkal, de sokkal kevesebb a francia. Sajnos nem mentes tőlük Kambodzsa sem, de manapság semmi nem az.

A csatolt város és turistaellátó központ Siem Reap, a Thonlé Sap tó partján csücsülő kisváros. Persze fél Kambodzsa a Thonlé Sap partján csücsül, illetve az ott jártunk alatt inkább a tó fenekén, mivel az évtized legnagyobb áradása pusztított éppen. Erről majd még később lesz szó.

Megdöbbentő módon Siem Reap egy nagyon kellemes hely. Rengeteg hihetetlenül jó alsó-középkategóriás szállás versenyez egymással a turistatömegekért, így jó áron kínálnak igen jó szolgáltatást. Sehol máshol nem találkoztunk azzal, hogy a tripadvisoron kéttucatnyi kilencvenszázalékos hotel volt a húszdolláros kategóriában. Mindegyik a lehetséges szolgáltatások tovább már nem bővíthető halmazát kínálja: ingyen tuktuk a városba, ingyen biciklikölcsönzés, reggeli, internet, pick-up a buszállomásról, meg amit még csak el lehet képzelni. A vendéglátás szívélyes, a személyzet segítőkész, a szobák tiszták és hatalmasak, mindezt annyiért, amiből Lombokon légkondit nem kaptunk, nemhogy reggelit. Etetőhelyekből is bőséges választék áll rendelkezésre, általában jó áron adtak meglepően jó kosztot, egyszóval igazi turistamekka a város, az idegesítő resort feeling nélkül. Strandpapucsos, szőrös-hasú orosz turistát például egyetlen egyet sem láttunk. Persze szegény Kambodzsa nem nagyon tud mást nyújtani, a többi látnivaló az országban finoman szólva sem versenyképes Angkorral, tehát az évi kétmillió turista mindegyike meglátogatja a várost, és ez látszik is rajta, de a jó értelemben.

A romokba árulnak egy, három és hétnapos jegyet, szerencsére ezt nem egyhuzamban kell lenyomni, a háromnapos jegyet például egy hét alatt kell elhasználni. Ez persze negyven dollárba kerül fejenként, és jópofa fényképes igazolvány is jár hozzá, különben nagyban cserélgetnék a turisták a félig elhasznált hetijegyeket. Szerintünk a háromnapos jegy pont elég, még akkor is, ha kicsit lusta az ember és nem bírja a hajnaltól napestig romnézést. Ránk például ránk szakadt az ég az egyik nap délután háromkor, másik nap beiktattunk egy köztes csónaktúrát, a harmadik nap meg csak tízkor kezdtük a turistáskodást, és mégis alaposan megnéztünk mindent, ami igazából érdekelt minket.  Akármennyire is szépek, az aznapi nyolcadik templom környékén érezni a szoborinflációt.

Viszont minden turistának feltétlen be kell ruházni egy extra, Angkor-specifikus útikönyvbe a maximális élvezethez. Egyszerűen akkora a rommező, és annyi rejtett kincs van benne, hogy még a Lonely Planet dedikált fejezete is csak kapargatja a felszínt. Mi csak azt tudjuk mondani melyiket _nem_ szabad megvenni: Michael Freeman-től az Ancient Angkort. Hiába nagyon ajánlott, gyakorlatilag teljesen használhatatlan. Az 1930-as évek stílusában írták, iszonyatosan száraz, követhetetlen, és ha az ember csak egy lépéssel is letér az általa javasolt bejárástól, akkor nem fogja tudni felvenni újra a fonalat, anélkül, hogy vissza ne menne a bejárathoz. Mi többször is eltévedtünk a segítségével, pedig jártunk már be templomot írott utasítások alapján.

De mi is Angkor igazából? Röviden, Kambodzsa fénykorának összes fővárosa együttesen. A Khmer birodalom átlag hatvanévente úgy döntött, hogy itt az ideje a főváros új helyre átrakásának. Ilyenkor megpucoltak egy háromszor három kilométeres területet a dzsungelben pár kilométerrel arrébb, és kezdték az egészet elölről.

A város központja az államtemplom volt. Kicsit zavaros, hogy mire is szolgáltak ezek, főleg mivel a khmerek királyonként cserélgették az államvallást. Mindig ugyanabból a családból válogatták, de hol hinduizmus, hol Kis Szekér, hol Nagy Szekér buddhizmus volt a divat, néha mindegyik egyszerre. Ezek egy részében az uralkodó lehetett isteni, a többiben elvileg nem, de ott sem zavartatta magát. Az államtemplom legalább ötven százalékban az ő dicsőségéről szólt. Néha, mint Angkor Watnál ez hosszú faragott falakat jelent, amin a dicsőséges háborúk sora jelenik meg, elsöpört ellenséges seregekkel, asszonyaik sirámával, amivel csak kell, és a templom szívében egyiptomi módra szarkofág pihen, máshol százhúsz három méteres szent szobrot pakolnak a templomra, amik csodák csodája, pont úgy néznek ki, mint a főmufti.

Hatalmas víztározók vették körbe az összes várost

Ezek után érthető, ha a következő király nem az elődje arcképét akarta bámulni a reggeli alatt, főleg ha a jól bevált polgárháborús, kibelezéses módon jutott trónra. A régi templomokat persze csak ritkán rontották le, maradt ott némi papság meg néhány tucat ellátó falu. Így az évszázadok során, amíg végül a khmerek felőrlődtek a thaiok és a vietnámiak között, számolatlanul sok templom, szent medence, vallási központ, piramis, kegyhely, stb épült. Megjegyezném, hogy a történelem ismeretében, lehet hogy inkább városfalakba kellett volna beruházni. Magukból a városokból sajnos semmi nem maradt, csak a szent épületek készültek kőből, a többi (beleértve az uralkodók palotáit) fából épült, ami közismerten rosszul bírja a monszunéghajlatot.

Az egész templom-építősdi valamikor a tizenegyedik században kezdődött, és abba se hagyták a tizenötödikig. Utána a khmer birodalom csillaga leáldozott, Angkort több körben kifosztották, végül el is vesztették. Emiatt például egy ideig kifejezetten örültek a francia gyámságnak, mert a csigazabálók közölték a thai királlyal, hogy vagy gyorsan kivonul Siem Reap környékéről és visszaadja Kambodzsának, vagy ő is gyámság alá kerül, és hogy a thai nemzeti múzeumot idézzük, „a felvilágosult, nagylelkű uralkodó minden lépése a béke megőrzését szolgálta”. A másik ok, amiért a franciák felszabadítók voltak a tizenkilencedik század közepén, nem pedig elnyomók, az volt, hogy évszázados megaláztatások után a kambodzsai népnek visszaadták a jogot a fehér elefántok megtartására. Az albínó vastagbőrűek jelentőségét a dél-kelet ázsiai kultúrkörben nem lehet túlbecsülni, háborúkat indítottak miattuk, de a franciákat mindenféle jelentéktelen bányácskák sokkal jobban érdekelték, mint a fehér elefántok.

A nagyarányú építkezéshez persze ember is kellett, ha nem is Kőműves Kelemen módra, de legalábbis téglát pakolni. Ennek a legnagyobb korlátja mindig a kaja; kora-középkori módszerekkel tíz ember teljes erőbedobással is maximum tizenkettő számára termelte meg a vacsorát. Egyiptomban a nílusi iszapból fakadó bőség tette lehetővé a monumentális közmunkaprojektek szervezését, itt a Thonlé Sap tó dobta meg a termelés hatékonyságát. Amikor a monszun áradásai kezdtek levonulni, egyszerűen be lehetett sétálni az iszapba és a hatalmas pontyokat és harcsákat partra lehetett ráncigálni például.

Amikor mi erre jártunk akkor éppen az ellentétes fázisban volt a tó. A busz például nem ment el az állomásig, mert azt elmosta az ár. Az első pár nap a belváros éttermei elérhetetlenek voltak, mert egy-másfél méter víz borított mindent. A hidak közül némelyik működött, némelyik nem, de még tuk-tukban is emelgetni kellett az embernek a lábát, hogy szárazon átjusson. Mindezt a kambodzsaiak vidám beletörődéssel vették, az árral nem lehet vitatkozni, és a dél-kelet ázsiai népek amúgy sem stresszelősek. Néhány dolgot körbebástyáztak, de jellemzően hagyták, hadd menjen a víz amerre csak akar. Egészen durva mélyvízbe is szemrebbenés nélkül belehajtott mindenki, és igazából nem lassította tovább a forgalom csigatempóját. Némelyik templomnál bokáig kellet az iszaposban gázolni, hogy eljussunk a bejáratig, de túl tudtuk tenni magunkat rajta, aztán a hét közepére már lement annyira a vízszint, hogy kinyisson a belváros. Utána is de facto kétéltűként viselkedett az egész napra bérelt tuk-tuk, de legalább mi nem lettünk vizesek.

Az egyik nap kis szünetként meglátogattuk a Vízalatti Erdőt. Ez egy olyan falu, ahol a házak tizennégy méter magas póznákon állnak, amiket a különböző évszakokban valahol kettő és tíz méter közötti magasságig ellep a víz. Na most a víz tizenöt méter magas volt, először emberemlékezet óta, így a házak egy része is víz alatt volt. Rengeteg disznótutajt láttunk például, ahol a röfi egymagában lakott egy mobil házikóban. A csirketartást hasonlóan oldották meg, iskolába a gyerekek pedig természetesen csónakkal jártak. Egészen bizarr volt elhajókázni a fák teteje mellett, nézni a madarakat, ahogy ugrálnak ágról-ágra szemmagasságban. Meg persze volt egy két vízből kiálló tető, amin a bútor várta, hogy lemenjen az ár.

Az idő többi részét vagy a hotelben lebzselve, vagy a romok között töltöttük. A megtekintett templomok tételes felsorolásától megkímélnék mindenkit nem bédekker a blog, akit érdekel repüljön el Kambodzsába és nézze meg maga, itt háromra szorítkozok.

A névadó Angkor Watot mi a végére hagytuk, mert mindenki azt tanácsolta, hogy kezdjük a kicsi templomokkal, és haladjunk a nagyobbak felé, a másik irányból az igazán nagy durranások elveszik a második vonalbeli látnivalók élvezeti értékét. Ez egy nagy bölcsességnek bizonyult, mi is ezt tanácsoljuk az utánunk jövőknek, kezdjétek az aprajával!

Szerény véleményünk szerint maga Angkor Wat egyáltalán nem volt annyira impozáns amennyire ajnározzák. Maguk a templomkomplexum kívülről pofás, de Borobodur például egy nagyobb kupac kő, mégha kisebb területen is. Az összes templom a szent Meru hegyet szimbolizálja ilyen vagy olyan formában, itt is több szinten át lehetett felverődni a csúcsig, de ezt meg az indiai jain templomok csinálják jobban. Szerintünk az igazán érdekes része a templomnak az alsó szint falain körbefutó ezerkétszáz méteres faragás. Hihetetlen részletgazdagsággal vésték kőbe a hindu mitológia és a khmer történelem néhány gondosan szelektált jelenetét. Csaták (csak győztesek), templomi képek, esküvők, felvonulások, alvilági jelenetek mind megfértek egymás mellett. Jó két órát sétáltunk mellettük, útikönyvvel a kézben, elemezve, amit látunk, amíg csak ki nem kiakadt az összes kultúra mutató a műszerfalon, és fel nem adtuk félúton. A huszonötödik isten érdekes hátasállatának a beazonosításakor egyszerűen kevésbé visszhangzik a „hűha”, mint az elsőnél.

Angkor négy köréből a legbelső

A Bayon templom már sokkal jobban bejött. Százakármennyi három méter magas kőarc bámul jobbra-balra. Igazából csak jó tippek vannak, hogy mi a szöszért is dolgoztak ezen ennyit, a leghihetőbb magyarázat a fent emlegetett királyi hiúság, de a látvány szempontjából igazából nem is érdekes. A templom-piramis elég labirintus-szerű, valahol bemész, valamin felmászol, valahol kijössz, közben egy másik valami a nyakadba csöpög és hiába elég kompakt az épület, ezt egy jó órán át lehet játszani, aztán csak a nap alapján lehet betájolni, hogy most merre is van észak. Erre meglepően sokszor van szükség utazás alatt, mert az utcákon sehol nincsenek utcanév-táblák, a térkép meg elég nagy léptékű, tehát hiába sejted, hogy kb hol lehetsz, amikor leszállsz a buszról, a haladási irány belövéséhez gyakran egyszerre rá kell nézni az árnyékodra és az órádra, hogy legalább saccolhass egy nyugatot. Másik megoldás az iránytű lenne, de az megalkúvás. A hatalmas kőarcokon túl még itt is van néhány környi csatajelenet, ráadásul némelyiket csak félig tudták befejezni, ezért remekül meg lehet figyelni, milyen technikákkal is dolgoztak a khmer meseterek.

Személyes kedvencünk a Ta Prohm templom lett. A Tomb Raider című örökbecsű filmtörténeti remek egyik emlékezetesebb jelenete zajlik itt (meg persze mindenhol a rommezőn, random templomdarabokat vágtak össze), de az egyik nagy fa előtt mindenki megállt fényképezkedni. Csoda hogy senki nem kezdett még vízipisztolyokat bérbeadni a pózoló turistáknak. Itt a hatalmas fák teljesen megették az épületet, gyökerek alatt kellett átbújni mindenhova. A nagy gond persze a természet és az építészet találkozásával az, hogy idővel a fa meghal, kidől, akármi, és ilyenkor viszi magával a fél komplexumot, mert harminc méter magas. Kivágni sem lehet őket, mert teljesen megették a követ, és ha kiveszed onnan a fát, akkor összedől a ház. Így kötelekkel és vaskapcsokkal igyekeznek összetartani a dolgokat, meg reménykednek, hogy bírják még egy ideig a fák. Amekkora darabok voltak még jó pár évtizednyi bevételt jósolunk, mielőtt komoly munkába kéne kezdeni.

Hagytunk hátra templomot a három nap turistáskodás után is, de igazából nem bántuk. Az érdekeseket megnéztük, és valószínűleg csak nagyon sok extra energia befektetésével lehetett volna többet kihozni a helyzetből. Battambang felé a reggeli busz vitt minket, körülöttünk minden ülésben sáfrány-köntösű szerzetesek utaztak. Sajnos kultúrák közötti párbeszéd nem alakult ki, viszont elég büdösek voltak. Ahogy végigzötykölődtünk a város immár ismerős utcáin, vállon veregettük saját magunkat, és kipipáltuk a Nagy Listáról az egyik pontot, immár láttuk Angkor Watot!

Szólj hozzá!

Címkék: utazás utazas kambodzsa hátizsákos turizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr73399805

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.