HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

India V - Jodhpur

2012.12.16. 14:32 Sünmalac

A Rózsaszín Város után kettővel jött a Kék Város (ahonnan a Rózsaszín főnöke lopta az ötletet), Jodhpur. Gyakorlatilag ugyanazt tudta, mint Rajahstan többi sivatagi városa: nagy böszme erőd, körülötte turistákra szakosodott havelik, kacatpiac, éttermek.

kekvaros.jpg

Az idejutás bonyolultabb volt a megszokottnál, kénytelenek voltunk buszozni a komfortos vonat helyett, de legalább megismerkedtünk a budget indiai távolsági közlekedés világával. Persze ne holmi pályaudvarokra gondoljunk, meg jegyárus irodákra Fornettis kioszkokkal; egy jelöletlen sarokról indultunk hajnali hatkor. A busz egyik felén rendes ülések voltak, a másik felét viszont két szintes emeletes ágyak foglalták el, és ezek rendesen tele is voltak. A távolságok ebben az országban európai szemmel felfoghatatlanok, az Isztanbul-Dublin táv lényegesen rövidebb, mint a vonatút Észak- és Dél-India között. Ha valahol, itt lenne piaca a fapados légitársaságoknak, mégis most zárt be kettő is közülük.

A vezetési kultúra újabb szép példájával találkoztunk, amikor a busz egy kis, egyutcás falun haladt keresztül. Az utcának volt egy pontja ahol igazából csak másfél autó fért el egymás mellett. Na, ez senkit nem tartott vissza attól, hogy maximális aggresszióval, a dudára tenyerelve próbáljon keresztülfurakodni. A mohó algoritmus teljes és totális kudarcát demonstrálta a helyzet: ha az úton levő öt kocsi várt volna egy-egy percet, hogy akár csapatosan, akár felváltva átengedjék egymást a szűk keresztmetszeten, akkor mindenki kevesebb mint öt perc alatt végez. Így háromnegyed órába telt a száz méter megtétele és közben a sofőr lezúzta a busz tükrét. Egyszerűen felfoghatatlan volt, hogy miért hajt bele a szűkületbe, amikor a mi székünkből is tisztán látszott, hogy a szembejövő másik busz már most is kínszenvedve próbálja magát átpréselni az előttünk menő személyautó mellett, és ha mi is odamegyünk akkor innen se ki, se be nem jut senki, hiszen mögöttünk is jöttek mint az orratlan bogarak.

Az Orangewaysnél megszokott pisiszünet sem része a kultúrának, üvöltve kellett követelni, hogy a hat és fél órás úton azért álljunk már meg egyszer, és persze a tiszta benzinkutak is teljesen hiányoznak. Helyette a tehenek közé, a susnyásba vonul a nép, főleg a férfiak, ha a fehér nőt kell követni, hátha meg lehet nézni miben is különbözik a hindi csajoktól. A pofátlanságnak ez a fokozata itt is majdnem kinyitotta a pofonosládát, NemSün a még mindig tajtékzott a dühtől mire beértünk Jodhpurba.

erod.jpgA szálláskeresés nem volt triviális, itt éreztük először, hogy kezdődik a főszezon; az első öt hely amit kinéztünk magunknak tele volt. A tuk-tukos, aki körbe-körbe vitt minket a jópofa kis utcák útvesztőjében elég rendesen keresett, és mi is fáradtunk, ahogy kellett. Azért ott ahol a tulaj még a hostelházigazdák mércéjével is brutálisan be volt szívva már délután kettőkor, csak nem szálltunk meg, inkább egy másik haveli hatalmas szobáját béreltük ki erős alku után. Az a jó az indiai hostelekben, hogy mindegyiknek van egy ilyen-olyan konyhája, ahol a személyzet azon részhalmaza, aki éppen nem csinál semmit (tehát mindenki, aki az épületben tartózkodik) lébecol, és ha az ember odatelefonál, akkor kettő-öt euróért összeütnek egy kétszemélyes vacsorát, a lusta utazók nagy örömére.

Ha az ember fia ésszel rendel (az első és legfontosabb szabályt mindig betartva, hogy húst NEM), akkor nagyon kellemes és mérsékelten mérgező házi koszthoz jut. Ezt persze a tetőteraszon is el lehet fogyasztani, de egy nap India annyira le tudott minket fárasztani, hogy semmi mást nem akartunk csak néhány óra csöndet és nyugalmat, amikor is békében olvasgattunk, vagy sorozatot néztünk, ebben az időben pont a Game of Thrones első évadát.

A látnivalók listáján a hatalmas kupac összehordott kövek most is kikövetelték az első helyet, és a város fölé tornyosuló erőd valóban roppant vonzó volt. Érződött rajta, hogy itt valaki komolyan nekilátott, hogy felossza a világot két partícióra, és elhelyezze magát abban, amelyikről forró szurkos üstöket lehet borogatni a másikra.

Ekkorra már nem a „jé mekkora vár” fázisban voltunk, hanem a finomságokra is tudtunk figyelni, és ebben a szűk négy óra hosszú audioguide is segítségünkre volt. Európai szemmel nem szokványos várvédelmi kihívás a faltörő kosnak nevelt elefánt például. Ha egy tonnányi szürkeirhájú nekilendül, akkor az tud fájni a főkapunak. Ezért a vár kapui mindig egy éles bal vagy jobb kanyar után helyezkedtek el, hogy az ormányosok ne tudjanak lendületet venni, illetve hatalmas szögeket álltak ki belőlük elefántfej magasságban.

kapu.jpgÉrdekes volt a környék történelmét meghallgatni minden városban, újabb és újabb szemszögből hallgatva ugyanazt a párszáz évet. Ami most a nagy összindia egyetlen állama, Rajahstan, az még azért a negyvenes években is tucatnyi nagy (ill. közepes) hatalmú sah birodalma volt, a korábbi évszázadokban pedig egymással folyton háborúzó testvérállamok láncolata. Mintha Győr és Hódmezővásárhely azzal töltötte volna a teljes Habsburg kort, hogy hol egymást perzselték fel, hol a korona (a murghalok) ellen lázadoztak.

A Delhiből uralkodó észak-indiai muszlim birodalom pedig rendesen elnyomta az itteni hindukat, és akárhányszor ugrálni kezdtek, végigpofozta őket, a köztes időben pedig a nagy harcértékű félvad sivatagi nomádok a murghal sereg fontos részét képezték.

A jodhpuriak a vazalluslétet láthatólag nehezen tudták internalizálni, az audioguide is leginkább az olyan kétes értékű sikerekre koncentrált, miszerint több murghal hercegnőt is férjhez adtak rajput főnökökhöz, de egyetlen helyi hercegnőt sem vittek el Delhibe.

mauzoleum2.jpgEzek persze még mindmáig élő és viruló vérvonalak, és meghallgathattunk több interjút arról, milyen is volt az élet mielőtt az összes maharadzsa „lemondott” az indiai kormány javára. Ha az ember levonta a propaganda százalékot, akkor érződött azért, hogy még 1930-ban sem volt az élet játék és mese, főleg a nők számára nem. Amikor a nyugati arisztokrácia lányai már amerikai tőkésekkel álltak össze, a rajput hercegnők még mindig zárt falak mögött éltek, a férfiak szemétől rejtve. Ebben itt is a detektívtükör helyi verziója segített, az olyannyira csipkézett, áttört fal, amin a nők még kiláttak, de a kinti ragyogó napsütésből a senki nem látott be.

Az erőd-királyi palota kombóval szembeni dombon egy olyan ragyogóan fehér márványemlékmű... nos.. fehérlett, hogy a napra tényleg lehetett nézni, de rá nem. Ezt is valaki a feleségének emeltette, ez láthatólag afféle verseny volt a maharadzsák között. A vár nyüzsgése után a mauzóleum melletti tavacska kifejezetten csendes és békés volt némi hattyú és récenépséggel bolondítva.

mauzoleum.jpgA kötelező körök letudása közben elkezdtük szervezni a kirándulást, ami miatti igazából útba ejtettük Jodhpurt. Több kis, ökoturizmusra épülő cég is található a város körül, mi az LP és a Tripadvisor által is melegen ajánlott Gemar Singh féle dzsip túrát választottuk. Jodhpurtól bő órát kellett buszozni talán az út leglepukkantabb tömegközlekedési járművén (és ekkor emlékezzünk meg arról a filippínó buszról, aminek már a tetejére se fértek emberek). Kis várakozás után fel is bukkant az emberünk, egy mosolygós, nagyon halkszavú, roppant udvarias fickó, és rögtön ki is osztott nekünk két jókora messzelátót.

Ezután nekiindultunk a vidéknek. Mint minden valamire való túravezetőnek, neki is sasszeme volt, olyan madarakat vett észre, amiket nekünk távcsővel is keresni kellett, közben teljesen használható angolsággal magyarázott a környék életéről.

gyik.jpgKét adag gazella és mongúz között benéztünk több faluba is, már ha egy három vályogviskóból álló együttest falunak lehet nevezni. A különbség a várossal összevetve ég és föld volt. Egyszerű, fehérre meszelt falak zártak körbe döngölt földpadlós helységeket, nyoma sem volt az indiára olyannyira jellemző hangos kivagyiságnak, színkavalkádnak, zajnak. Míg a városok utcáit vastag rétegben lepte el a rothadó szemét és az eldobált műanyag, itt minden makulátlanul tiszta volt. Az emberek őszintén mosolygósnak tűntek, és nem a markukat tartották alamizsnáért, pedig nekik tényleg szükségük lett volna rá. Inkább ők tukmálták ránk az aznapi gyümölcsöt, lencselevest.

haz2.jpgEz elsőre a védekezésre beállt reflexeinknek idegen volt, és mindig kicsit kellemetlen vadidegenek intimszférájába csak úgy belefolyni, de még így is egy élmény volt. A vezetőnk, Gemar, afféle helybeli elöljáró volt, akinek mindenkihez volt egy jó szava, és láthatólag mindenki felnézett rá. (Persze nyílván nem vitt látogatóba a haragosaihoz.) Kiderült az is, hogy Indiában hiába szent állat a tehén, igenis van gazdája. A bikákkal van inkább gond, mert a gazdasági hasznuk hamburgerkultúra híján nullához közelít, és természet anyácskával babrálás nélkül mégiscsak fele-fele arányban születnek. És amikor egy fiatal, éhes bika betéved a városba, és találkozik egy oda nem figyelő motorossal, akkor el tudnak durvulni a dolgok.

padlo.jpgAz alapján, amit a helyi életről mesélt, elég reménytelen a helyzete az itt élőknek. Egyszerűen egy évnyi kemény földműveléssel sokkal kevesebbet keresnek, mint ami az élethez bármilyen szinten elég, ezért kénytelenek minden családból néhányan a városban dolgozni, finoman szólva sem a legjobb körülmények között, hogy a család többi része ne haljon éhen. Ő a falusi turizmus fellendítésével próbálkozik, elég sikeresen, és a vendégeket családoknál szállásolják el, hogy valamennyire a haszon is oszoljon.

hazak.jpgElég bizarr volt látni a sárkunyhók tetejére szerelt napelemeket, amivel a laptopját tölöttte, de a XXI század az a kor, amikor előbb van az embereknek mobilnetjük, mint angolvécéjük.

Benéztünk a helyi iskolába is, ahol hat és tíz éves kör között mindenki egyszerre tanult, ugyanabban az osztályban és talán ez volt az első találkozásunk harmadik világbeli gyerekekkel, akik nem akartak azonnal lehúzni minket. Helyette boldogan vigyorogtak és pózoltak minden fényképhez, és követelték, hogy megnézhessék magukat az LCD kijelzőn. Kicsit szürreális, nagy fehér bwana érzés volt, de sokkal jobb, mint amikor egy falkányi gyerek-koldus dobálja az embert kövekkel, mint ez jáván előfordult.

iskolas.jpgEgészen napnyugtáig váltogatta a szociális programokat a vadasokkal, és azért a végére levette, hogy minket az egyszerű természeti nép gyermekei helyett sokkal jobban érdekel a papagájoktól roskadozó fa a naplementében, ami tökéletes zárása volt a kirándulásnak.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás india utazas természet hátizsákos turizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr114968162

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.