HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

India VI - Jaisalmer és Barathpur

2013.03.24. 19:44 Sünmalac

A hyvatalos Rajahsztáni körtúra utolsó állomása Jaisalmer, ahol az utazó megismerkedhet a misztikus nomádok misztikájával és a fenséges sivatag fenségével.  Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden nap néhány száz nyugati turistát kitevegeltetnek néhány kilométernyire a Thar sivagatba, ahol az előző kétszáz turnus eldobált sörösüvegei és kólás palackjai között világra szóló élményt kapnak naplementekor. Persze lehet, hogy csak mi vagyunk cinikusak.

ateve.jpg

Ha lett volna erőnk és kedvünk, akkor egy 4-5 napos teveszafarival tényleg be lehetett volna kukucskálni a Föld egyik durvább sivatagába, de már korábban részletezett okok miatt komoly összegeket vagyunk hajlandóak fizetni, hogy ne kelljen felszállnunk egy tevére, nemhogy napokat tölteni a hátán.

Ehelyett inkább csak a sivatagi erődbeli láblógázást gyakoroltuk ezerrel. A szállásunk a tíz méter vastag falba volt építve: az egyik bástya-per-lakóház földszintjén kaptunk szobát. Naplementekor kifejezetten hangulatos volt lerogyni a bástya fokának támasztott matracra és nézni alattunk a kisváros nyüzsijét.

A falakon belül az „authentic camel ride” és a „best food in town” táblák domináltak, de még így is hangulatos volt a középkori erőd kanyargó utcácskáin sétálni. Sajnos akkora különbség a legcsóróbb turista lehetőségei és a helyiek jövedelme között, hogy semmi mást nem éri meg csinálni a turisták pumpolásán kívül, még akkor is, ha már most is túl sok az eszkimó. Ez egy kicsit mindig megöl az élményből, de ha az ember fia érintetlen vadont akar látni akkor Új Guineába menjen, ne a Lonely Planet top 10 célpontok közül válogasson.

Jaisalmer amúgy már tényleg-tényleg a világ végén van, több évente egyszer esik csak az eső, így egy jókora homok homokkő várat rittyenthettek a környék legnagyobb dombja tetejére, 99 bástyával. A falakon belül nyertek menedéket a környék jain kereskedői is, így a nemesek haveli-jei mellé vakító-fehér márványtemplomok vannak elpöttyintve.  Réges régen a közép-ázsiával folytatott kereskedelemből élt a város, manapság a közeli katonai bázist és a turistákat látja el minden jóval (a pakisztáni határtól ugyebár alig pár száz kilométernyi lakhatatlan sivatag választja el Jaisalmert).

erod.jpg

Sajnos a homokkő, a túlnépesedés, és az elégtelen csatornázás kombinációjából fakadóan a háztartási szennyvíz szépen marja szét az erődöt. Szerencsére  az UNESCO pénzéből sikerült többé-kevésbé stabilizálni az állapotot, mielőtt elmosta volna a vizelet a várat, de azért mindenhol táblák hívják fel a figyelmet a víztakarékosságra.

Az útikönyv által ajánlott kötelező programokat itt is letudtuk, igazából csak azért nekiindulva a városnak, mert mégsem lehet egész nap ücsörögni a szobában. Vizibicikliztünk egy elképesztően koszos víztározóban, körbesétáltuk a várat kívülről és belülről is, meg bekukucskáltunk az emír palotájába, végighallgatva az amúgy színvonalas audioguideot.  

erkely.jpg

Nyolc hónap útonlevés után az embert egyáltalán nem érdekli már a helyi helytörténeti múzeum/népviseletgyűjtemény, de még egy Unesco Világörökség státuszú látnivaló is csak közepes ujjongást tud kiváltani. Nem fásultságról van ilyenkor szó, inkább az élmények újraértékeléséről. Ha az ember minden nap kilenctől ötig irodában ücsörög, akkor egy harmadik világbeli bazár forgataga pont rettentő érdekes, de a huszonkilencedik alkalommal már csak azt keresi, hogy hol lehet a legkisebb lehúzásal megúszni az ásványvíz vásárlást. A prioritások átalakulnak, az úticél helyett fontosabbá válik az utazás maga, a végtelen élmények özöne, és hogy pont mi is az aktuális élmény, igazából mindegy.

Ennek jegyében a legmélyebb benyomást nem a város tette ránk, hanem az elfele vezető út. A vonatra nem volt rendes jegyünk, csak „fél”; ugyanis várólistáról, kivételágon kerültünk fel a vonatra. A várólista utolsó pár embere pedig kénytelen osztozni a hálóhelyeken.

Így kerültünk össze két elég alternatív arccal, az egyikük egy őszhajú, (saját állítása szerint) Angliában nevelkedett indiai doktor volt, aki nemzetközi segélyszervezetek felajánlásait segít teríteni; a vele utazó késő huszonéves amerikai srác pedig önkéntesként ment vele Mumbaiba utcagyerekeket tanítani. A doki történeteiből  teljesen nyilvánvaló volt, hogy folyamatosan hazudik a legképtelenebb dolgokról is, de még így is tudott érdekeset mesélni az indiai falvak egészségügyi ellátásáról, beteg gyerekekkel egész éjszaka a karjukban szállító szülőkről, reménytelenségről, kiszolgáltatottságról és az indiai társadalomba beépített brutális rasszizmusról.

Az amerikai srác is tudott mesélni, neki ez már a második köre volt Indiában, az első alkalom hat hónapig tartott, mialatt az indiai motorgyártás egyik ékkövével, egy Hiroval keresztül kasul bejárta az országot. Mi sem vagyunk luxusgyerekek, de a fejenkénti büdzsénk körülbelül egyharmadából hozta ki a világjárást, kis falvakban kérezkedett be emberek házaiba éjszakára, megosztozva velük a vacsorájukon pár rúpiáért. Ő ajánlotta a Gregory David Roberts Shantaram című könyvét is, ami egy ausztrál angoltanár/drogos/bankrabló/börtönszökevény önéletrajza, aki valahogy indiába keveredett, és a mumbai maffia oszlopos tagja lett, amíg újra le nem csukták. A könyvet az ausztrál börtönben írta, és egy fantasztikus szempontból mutatja be Indiát, bátran ajánlom mindenkinek!

A vonat egy éjszaka alatt átszelte velünk Rajahsztánt, és lerakott minket Barathpurban.  Ide csak és kizárólag a magánhangzótúlsúlyos Keoladeo Ghana nemzeti park miatt jöttünk, ami India egyik legjobb madárleső helye. Két napon át kóvályogtunk a mocsárban kijelölt ösvényeken szárnyas jószágok hihetetlen halmazait megtekintve.

A bejáratnál lehetett biciklit és távcsövet bérelni, meg egy fénymásolóval sokszorosított térképet, aztán uccu neki lehetett tekerni a rozsdás, kényelmetlen acélszörnyeken. Persze a módosabb/lustább turisták (így például az összes belföldi) riksán vitette magát körbe. Szerencsére nagyon kellemes huszonkevés fok volt végig, semmi szükség nem volt erőfeszítés csökkentő lépésekre.

madarak.jpg

Annak ellenére, hogy egy költőmocsárról van szó, teljesen szúnyogmentes volt a történet, ami még egy pozitívum volt. A városban a három, madarászokra szakosodott hotelen kívül semmi, de semmi nem volt, úgyhogy amikor elkopott a fenekünk, békésen pihentünk a hatalmas, légkondícionált szobánkban.

Az általunk is ismert gólyák, kormoránok, sirályok, íbiszek, papagájok, kacsák és ludakon túl persze volt rengeteg szubkontinens-specifikus madár is. Akkor és ott játszottunk beazonosítósat egy kölcsönkért madárhatározó alapján, pipálva a madár-bingót. Persze voltak emlősök és hüllők is bőven a mocsárban, némi segítséggel sikerült kiszúrni egy pitont, ami közvetlenül az út mellett göngyölte magát hajókötél-kupacba, mégis elmentünk mellette háromszor, mire meglett. A teknőstömegek és a békésen sütkérező varánuszok pedig már említést sem érdemelnek.

kigyo.jpg

Emlősből számbárszarvasokat, őzeket, kötelező majomcsordát, fürdőző varacskosdisznó családot és még valamit láttunk, ami talán gazella lehetett. Illetve egy ragadozót, vagy róka, vagy hiéna vagy valami hasonló volt. Sajnos a valódi távcsövekből hiányzik a számítógépes játékokban megszokott automatikus azonosítás képessége, és ha valami iszkol befele a bozótba, akkor belőlünk is.

Összességében a park nagyon megérte a kitérőt, főleg hogy egy pillanatra kiértünk a fő turistacsapásról, és rögtön minden csendesebb lett. Külön vonzerő, hogy egy mocsaras nemzeti parkban egyetlen egy autó sincs, ami fülhasogatóan dudálna. 

Szólj hozzá!

Címkék: utazás india utazas hátizsákos turizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr1005166208

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.