HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

India VII - Agrán át délkeletre

2013.03.29. 21:07 Sünmalac

Barathpur relatív békéje után jött az igazán nagy szám, India legnagyobb durranása, az összes fotóalbum csúcspontja, Agra, és benne, a Taj Mahal. Ha az ember sznob világutazónak akar tűnni, akkor kötelező az összes barátunkat és ismerősünket lekezelően kioktatni, hogy bizony a második szó kiejtése máhel, és nem máhál.

ataj.jpg

Nekünk eszünk ágában sem volt több időt tölteni Agrában, mint ami a minimálprogramhoz kell, lezöttyentettük tehát a hátizsákunkat egy fizetős megőrzőben  majd nekivágtunk a városnak, és rögtön el is tévedtünk vagy háromszor, mert hiába böszme nagy és fehér a Taj, a négy bejáratából csak egyik van nyitva, és ezt csak úgy tudja meg az ember, hogy szépen, sorban, egyesével lepattan a másik háromról.

Miután végre átverekedtük magunkat (nem szó szerint, de kis híján) az önjelölt és lelkesen ajánlkozó idegenvezetők hadán a kapuig és kiperkáltuk a fejenként tizenöt eurós belépti díjat, még át kellett esnünk a túra legfurcsább biztonsági ellenőrzésén.

Egy kis kitérővel, hadd emlékezzek meg róla, hogy ez az után volt, hogy elváltunk a vietnámban minket meglátogató családtagoktól, és sikeresen rájuk lőcsöltük az összes olyan kacatot, amiről tudtuk, hogy már nem fog kelleni. Tehát a két nagy hátizsákunk erősen lappadt volt, nyolc hónap után már tényleg nem sok kell az embernek a túléléshez. Nem azért mert igénytelenebbek lettünk közben, hanem pusztán azért mert elválik az ocsú a búzától, a hasznos a "jé ilyenünk is van, Malajzia óta nem vettem elő"-től. Ezen túl egy közepes, húsz literes és egy tényleg kicsi, tíz literes nappali tatyónk volt, amikben az útikönyv, a fényképezőgép, egy-másfél üveg ásványvíz és jobb esetben egy csomag vészkeksz fért. (Azért jobb esetben, mert általában a vészkeksz megvásárlása után két sarokkal úgy döntöttünk, hogy vészhelyzet van, és gyorsan megettük.)

Ezek mellett még voltak olyan apró, határozottan nem fémből készült tárgyak, amik mégis rendkívüli gyanúra adtak okot a Taj biztonsági őrének. Az egyik ilyen tárgy egy plüss sündisznó volt, amit eddig mindig mindenhova magammal cipeltem, és egyben a blog címadó állata is. Kép mellékelve.

asun.jpg

Már ezen kellék láttán is mérhetetlen gyanú gyúlt a katona gombszemeiben, és gyorsan kipakoltatta az összes többi zsebet is. Előkerült két toll, mérhetetlen mennyiségű zsebkendő, egy fejlámpa és egy kupac tízoldalú dobókocka is. Ilyet még láthatólag nem látott, és hosszasan vizsgálta őket, majd közölte, hogy nem vihetjük be. Én általában nem vitatkozom erősen frusztrált gépkarabélyos alakokkal, sőt ezt akár tekinthetjük életem egyik vezérlő elvének, ars poétikájának is, így ráhagytam. Láthatólag nem akarta kidobni őket, szépen vissza is kaptuk a készletet a kijáratnál.

Na ezért nincs plüss-sünis képünk a Taj Mahalról.

A látnivaló amúgy pont azt tudja, amit az ember elvár. Nagyon nagy és nagyon fehér. Ha nem lenne tele az összes képeskönyv a hatodik osztályos földrajzkönyvtől kezdve, akkor még lenyűgöző is lenne, de sajnos mire az ember odaér, már pontosan tudja, hogy mi vár rá. A másik hátránya a Tajnak, hogy csak és kizárólag az van ott, ami a képeslapokra is rákerül, míg például Angkorban rengeteg olyan templom van, amik majdnem olyan impozánsak, mint Ankor Wat, és neked kell magadnak felfedezni őket.

Természetesen itt is fényképezkednünk kellet néhány kiránduló indiai családdal, akiknek mi érdekesebbek voltunk mint a Taj. Ezt hol aranyosabban, hol nyomulósabban adták elő, a kisgyerekes családoknak általában engedtünk.

csoportkep.jpg

A mauzóleum maga közelről igazából jobban lekötött, mint távolról. A korábban már emlegetett márvány intarziákat itt sikerültek a legjobban, a hibátlan szépségű fehér kőbe három-négy más színű márvány volt beleillesztve, mintha maga Földanya termett volna lehelet finom fekete-vörös rózsákat a falakba.

Mivel volt még pár óránk a vonatunk indulása előtt, megnéztük Agra erődjét is, na ez pont ugyanazt tudta mint az összes többi, és kiábrándítóan tele volt tömve. Szépen körbesétáltuk, igazából oda sem figyelve, majd beültünk egy Starbucks kezdeménybe és nagy elégedettséggel megittunk egy flancos kávét.

erod.jpg

A délre tartó gyorsvonatra jó előre lefoglaltuk a jegyeinket, és érdeklődve figyeltük az állomáson az indiai társadalom legalsó rétegeinek a megélhetési módját. Itt valamiért nem szokás hanyagolni a vagon mosdóinak használatát, amíg az állomáson áll a szerelvény, de cserébe a szemetet mindenki az ablakon dobálja ki. Ebből a sajátos kombinációból jön az, hogy a szerencsétlen páriák bokáig húgyban gázolva (szigorúan mezítláb)  próbálják a még használható szemetet összeszedni. Nem vidám hely egy indiai nagy pályaudvar.

Néhány Trónok Harca résszel később leszálltunk Gwaliorban, és belekezdtünk az utazás egyik elkerülhetetlen, de mindkettőnk által rühellt részébe: naplemente után próbáltunk eljutni egy olyan helyre, ahova nappal sem triviális. (Ennél csak a napnyugta utáni szálláskeresés rosszabb, de ettől most megkímélt a sors).

Így is hatalmas sóhajjal léptünk oda az első taxishoz, hogy megalkudjunk a tíz kilométerrel arrébb levő Orchába egy fuvarról. Általában szeretek alkudni, de az nem alku, amikor pontosan tudom mielőtt megtenné a nyitótétjét, hogy én száz petákért fogom ezt a távot megtenni (mivel az LP 120-at írt, és erre mindig rá lehet verni egy adagot), és nincs más hátra csak egy hosszas és vontatott vitában meggyőzni erről a taxist.

Ezután már csak az utat kell túlélni, gyakorlatilag vaksötétben, egy hatvannal száguldó tricikli hátuljában, egy olyan úton, ami mögött a budapesti utcák elbújhatnak kátyússág terén, miközben időnként luxusterepjárók jöttek szembe az út kellős közepén. Ilyenkor az ember őszül egy kicsit, és elgondolkodik rajta, hogyha szörnyet hal a következő kanyarban, akkor vajon mennyi időbe is telne, míg eljutna a családjáig a hír.

Persze idővel azért megérkeztünk Orchába (érdekes tények a wikipédiáról: a tízeres kisváros alig fele tud írni/olvasni. Ez nem azt jelenti, hogy csak Nemzeti Sportot olvasnak, hanem hogy tényleg a nevüket nem tudják leírni. A 46 százalékos írástudatlanság csak egy paraszthajszállal marad el az összindiai 41 százaléktól). A szállást jó előre lefoglaltuk, és aznap éjszaka mi voltunk a Vendég, senki más nem volt rajtunk kívül. Az épület elég félkésznek nézett ki, de szép nagy volt a szoba, volt melegvíz és áram, és ez már teljesen elfogadhatóvá tette.

Eredetileg azt terveztük, hogy ellébecolunk egy napot Orchában, de sajnos az egyetlen vonat Kajuraho felé reggel 8-kor indult, úgyhogy a helyi palota megtekintéséről lemondtunk. Azért hajnalban reggeli közben megcsodáltuk a napfelkeltét a folyó és a vár fölött, és a kávénkat kortyolgatva figyeltük a távolban a mosni induló asszonyok sorát. Az a jó a turisztikailag teljesen fejletlen részeiben a világnak, hogy megdöbbentő kilátásokat adnak fillérekért. Ugyanezt a teraszt Thaiföldön már rég belakta volna egy ötcsillagos szálloda.

Mindig is tiszteletreméltónak tartottam, hogy a hosteltulajdonos létnek szerves része a vendégek leglehetetlenebb időben történő kiszolgálása. A hostel egyfős személyzete egész jó viselte, hogy kifele és befele is felvertük álmából, megcsinálta a reggelit, aztán fogott nekünk egy tuk-tukot, és kidöcögtünk Orcha Junction állomásra.

Itt naponta pontosan két vonat van: A Gwaliorból jövő és Kajurahoba menő, meg hat órával később ugyanez visszafelé.

megallo.jpg

Ezen a vonaton semmilyen előfoglalás nem volt, ún. hard-seater járat volt, ennek minden varázsával. Az első megállóban szálltunk fel, de már itt sem fért fel senki. A táskáink konkrétan áthatolhatatlan akadályt jelentettek a szerelvény közepén. Akik tőlük balra volt, az balra szállt le, aki jobbra, az jobbra, átjárás csak a plafonon csimpaszkodva volt. A három órás vonatút ára valahol háromszáz forint körül volt, és úgy nagyjából a fele táján sikerült magunkat elverekedni egy ülőhelyig, amit alig kilenc másik emberrel kellett megosztanunk, úgy hogy a felük mögöttünk illetve a lábunk alatt feküdt.

Ez volt az első és utolsó eset az út folyamán, hogy fizikai erőszakhoz folyamodtam (a hátizsák rendszeres, fegyverként történő bevetésétől eltekintve). Egy bolond öregasszony újra és újra a táskánkat kezdte piszkálni (ekkora az egyik már a szék alatt volt, a másiknak meg egyszerűen sehol nem volt hely), akkor először mosolyogva, mutogatva próbáltuk elmagyarázni, hogy jó helyen van az ott, és legyen szíves ne nyúljon a holmimhoz. Aztán újra. És újra. Idő után magyarul, angol helyett, mert úgyis teljesen mindegy volt. Amikor huszonnyolcadszor próbálta a nála saccra kétszer nehezebb hetven literest arrébb húzni (Isten tudja hova akarta rakni, a szardínia konzerv szellős alpesi legelő volt a vonathoz képest), akkor az üvöltés már nem segített és megragadtam a banyát és úgy megráztam, mint kutya a kölykét. Ez végre a vonat többi utasát is mozgásba lendítette, akik szerencsére nem meglincseltek minket, hanem leüvöltötték a szipirtyót, hogy csihadjon már végre.

Kajurahóba tehát kicsit stresszesen érkeztünk meg. A vonatról a tömeg elkezdett letülekedni, mi tudtuk, hogy ez a végállomás ezért sehova nem siettünk. Erősen meglepődtünk tehát, amikor berepült az amúgy elég szűk ablakon egy táska, és hamarosan követte kígyóként kúszó gazdája is. Aztán még egy. Aztán még egy. Zúdultak be az ablakokon az indiaiak, mikor a többi utas még le se szállt, gondolom ők is tisztában voltak vele, hogy mennyire lesz tele a visszafele menő vonat.

Gyorsan fogtunk egy tuk-tukot, szemrebbenés nélkül lealkudtunk negyven százalékot a kezdőtétből, majd ahogy elindultunk a város felé, szembe találtuk magunkat a leeresztett sorompóval, ami mögött a minket hozó vonat kezdett visszafelé döcögni kedélyesen. A jelenet itt váltott át szürreális bohózatba.

Állunk a leeresztett sorompónál, ami nem viccből van vízszintesben, hanem mert éppen megy keresztül a vonat. Nehéz nem észrevenni, vagy száz méter hosszú és négy méter magas, és ugyan piszkosszürke (főleg csak piszkos), de azért mégsem olvad bele olyan jól a tájba. Nos akkor könyörgöm, miért, ó miért, harsan fel a hátunk mögött a türelmetlen dudakoncert, hogy miért nem megyünk már?

Ez India.

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr875183247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Mihaszna Kelly 2013.04.23. 18:12:41

Szia!

Szerintem nem száltatok le Gwaliorban, elmentetek Agrából Jhansiig a vonattal. Orchha nem junction és nem csak napi egy vonatpár áll meg ott, hanem négy! :-)A vonatjegy meg a nagy januári áremelés óta 35 rúpia Orchha és Kajurahó között, ami kb. 150 forint, nem pedig 300 körüli. A menetidő nem három, hanem 4,5 óra (a távolság 184 km).

Sünmalac 2013.04.23. 23:08:03

@Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, van képem az állomás névtáblájáról, csak onnan tudom. Lehet, hogy csak volt egy fél órás szünet, amikor kiugrottam kajáért, de volt elég idő, hogy fényképezővel elhagyjam a vonatot:)
A három órás úton én is gondolkodtam, de őszintén szólva nem másfél éve történtek a dolgok, és nem volt kedvem utána nézni, hogy pontosan mennyi volt a menetidő:) Visszagondolva tényleg istentelen korán keltünk, és csak dél körül értünk oda.
Viszont amikor mi voltunk, teljesen biztos, hogy csak napi egy vonat volt Kajuraho és Orchha között emiatt nem tudtuk megnézni Orchha palotáját, és visszafelé ezért kellett busszal mennünk, mert a vonat délután indult csak vissza, mi meg addigra már félúton Amritsar felé akartunk lenni.

De amennyire brutálisan tele volt, megérteném ha az államvasutak nyitna még járatokat.. Persze ahol minden vonat 120%os telítettséggel megy, ott ezt minden járatra el lehet mondani.