Okulva az első Delhiben tett látogatásunkból, most egy másik környékre foglaltunk szállást. Persze ez se sült el úgy, ahogy terveztük. Már eljutni sem volt egyszerű a célba, több taxist is el kellett engedni, mire valakinek a szemében a felismerésnek legalább halvány szikrája villant. Még ez után is meg kellet néhányszor állnia a taxisnak útmutatást kérni, és úgy tűnt, hogy nem városnéző körtúrára akar vinni, hanem tényleg fogalma sincs, hogy az adott negyeden belül hol lehet a (táblával jelöletlen) utca.
Megérkezéskor, annak ellenére, hogy neten foglaltunk szállást, közölték, hogy hát ez nem egészen úgy van, és sokkal inkább egy „közeli”, ekvivalens hotelbe raknának el ma este, de holnap reggel majd visszaköltözhetünk. Rutinos utazóként nem voltunk hajlandóak magunkat felidegesíteni az események ilyen fordulatán, beültünk a hoteles mellé a kocsijába, aki elvitt valahova az éjszakában, ahol kaptunk egy valamilyen szobát. Szerencsére előtte a pályaudvaron McVacsoráztunk, így legalább nem kellet kimozdulni éjszaka ismeretlen környéken.
Harmadik világbeli országokban viszonylag nehéz felmérni, hogy melyik a jobb környék és melyik a rosszabb, mert még a jobb környékeken is teljesen le vannak pukkanva a házak, töredezett a járda, és olyan alakok mászkálnak az utcán, akiket az ember mondjuk Amszterdamban a szegényebb környékekkel asszociál. Vagy mindig bejelez az ember „baj van” reflexe, akkor is, amikor minden biztonságos, vagy a másik végletbe esve fényképezgetve keresztülsétál az ember olyan környéken, ahova a zsaruk is csak tankkal járnak.
Másnap visszaparkoltak minket az eredeti szállodába, és nekiestünk Delhi maradékának. Az első (és igazából egyetlen) hyvatalos program a Vörös Erőd volt, ami a rajah erődökhöz képest elég semmilyen volt, de legalább pofátlanul őszinte volt az árazása: helyieknek tíz-harminc rúpia, külföldieknek kétszázötven. Egyiptomban legalább próbálkoznak azzal, hogy a helyi árakat arab írással írják (persze a számokat mindenki az első nap megtanulja elolvasni), itt ilyesmiről szó nem volt.
Az erőd egyetlen mentő tulajdonsága a végtelen sok saskeselyű volt, a fák konkrétan rogyadoztak a ragadozó madarak súlya alatt. Ennek ellenére a mindenhol fellelhető mókusok vígan futkároztak a fűben, pedig nekem első osztályú zsákmányállatnak tűntek.
Az erődből kifele ismét alámerültünk az indiai metró csodálatos világában. Akárcsak a mexikóvárosi, vagy a kairói metróban, itt is vannak női kocsik, amik inkább az életvédelem, mint a vallásosság jegyében lettek elkülönítve. Sajnos az indiaiak is hajlamosak arra a dühítően ostoba viselkedésmintára, amire a többi, túl gyorsan urbanizálódott népség: egyszerűen nem engedik leszállni a leszállókat mielőtt megpróbálnának bepréselődni. Ez különösen akkor tragikomikus amikor töküres az egész kocsi, rengeteg szabad ülőhely van, egyetlen egy ember akar leszállni, egyetlen egy akar felszállni (tehát még egyszerre el is férnének az ajtóban egymás mellett) és mégsem sikerül lökdösődés nélkül megoldani a manővert. Nem viccelek, az egyik bevásárlóközpontból hazafelé tényleg láttuk ezt a jelenetet.
Viszont a nagyobb állomásokon már rendet tartanak a rendőrök (vagy csendőrök vagy mifenék). A metró minden egyes ajtajához ki van rendelve egy egyenruhás, akinek az a dolga, hogy két szerelvény között helyre kis sorokba rendezze a várakozókat. Ezt nem kíméletesen teszik, gumibottal igazgatják helyükre a renitens elemeket, és amikor begördül az állomásra a metró, vissza is tartanak mindenkit, addig, amíg a leszállók ki nem értek. Persze ezután azonnal kezdődik a tülekedés, egymás taposása, de legalább nevelve van a nép.
Megpróbáltunk bejutni a legnagyobb delhii mecsetbe, de éppen valami gyanúsan hosszú ima ment, ezért inkább hazabattyogtunk. Áttanulmányozva Delhi múzeumainak, parkjainak és mifenéinek a listáját, arra jutottunk, hogy minket ebből semmi, de semmi nem érdekel, ezért inkább másnap a turistanegyed felé vettük az irányt. Furcsa volt kifejezetten ajándékvásárlási szándékkal nekivágni a városnak, ilyet eddig nem tehettünk (lévén, hogy hiába voltak Balin nagyon jópofa sárkányok, semmi kedvünk nem volt őket még négy országon át cipelni). Utólag tudjuk, hogy Udaipurban kellett volna elintézni mindezt, ott az árak és a kínálat is jobb volt, de ez olyan tudás, amit valószínűtlen, hogy valaha is hasznosítani tudnánk.
Az összes szövetségi állam fenntart egy kézműves-termék boltot a Connaught Place mögötti negyedben, ezeket jártuk végig, de elég felemás volt az élmény, valahogy vagy nagyon drága volt, vagy nagyon gagyi. Aztán betévedtünk egy hatalmas, öt emeletes szuvenír áruházba is, ami már csak drága volt. Ha például féldrágakő berakásokkal díszített márvány asztalt szerettünk volna venni húszmillió forintért, vagy csak egy aranyozott mahagóni íróasztal kellett volna a nappaliba alig tizenötmillióért, akkor ez egy jó bolt lett volna, de így inkább csak teát, szakácskönyvet (szerényen Complete Indian Cooking névre hallgat, és nagyon jó), kőelefántot, sálakat meg apróbb kacatokat szereztünk be.
Az utolsó vacsora jogán felkerestük a Chili’s étteremlánc indiai egységét (sajnos Európában a legközelebbi Berlinben van) és ettünk egy jó hamburgert. Nem tudom, hogy a munkások hogy internalizálták a reinkarnálódott nagyapa felszolgálását, lehet, hogy ennek is része volt abban, hogy kedvetlenebb volt a kiszolgálás, mint Szingapúrban. (Vagy csak simán indiai étteremről lévén szó, beépítetten bunkó volt a személyzet.) Azért az amerikai munkaetika még itt is átütött, amikor meghallotta a pincér, hogy egy félmondattal kritizálom a kaját, térült fordult és hozott egy bónusz narancslevet.
Nem volt egyszerű eljutni az éttermet rejtő bevásárlóközpontig, a normál metró négyszeresébe kerülő reptéri vonalra kellett felülni, amit rajtunk kívül senki, de senki nem használt. Ez is valami rettenetesen értelmetlen presztízsberuházás lehetett, olyasmi, mint az M6-os alagútjai és völgyhídjai. Egy kísértetiesen elhagyatott, csúcsmodern megállótól még harminc percnyire volt tuk-tukkal a Westendnél saccra ötször nagyobb üvegpalota. Ahol újfent gyakorlatilag nem volt senki rajtunk kívül. Az étteremben még csak-csak lézengtek az indiai felső-középosztály illusztris példányai, de a többi részen olyan volt, mintha a „Zombiapokalipszis után” jelenetet forgatták volna, csak az agyvelődarabok nélkül. India olyan hihetetlen fejlődésen megy éppen keresztül, ami szétszakítja a társadalmat és a szokásokat, és nem mindenhol sikerül egyenletesre a növekedés.
Még az utolsó este rituálisan kidobtunk mindent, amiről tudtuk, hogy soha nem akarjuk látni, például a kimoshatatlanra büdösödött szandálomat, vagy NemSün háromszor toldozott-foldozott nadrágját. A taxi hajnali háromkor keltett minket, a reptéren gond nélkül felszálltunk az AeroFlot járatára és egy reménytelenül unalmas moszkvai átszállás után, bő hét és fél hónappal az indulás után hazaérkeztünk Budapestre.
Még jön egy összefoglaló post Indiáról, egy fényképgyűjtemény, egy teljes útösszefoglaló, meg ami marhaság még eszembe jut, de másfél évvel a hazaérkezés után a blog végre kezdi utolérni önmagát.
