HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Mexikó I - Előkészületek és utazás

2014.04.11. 06:46 Sünmalac

Irtózatos sznobok vagyunk és ennek a beismeréséhez két és fél év kellett az Indiából hazatérés után. Próbálkoztunk Spanyolországban hátizsákozással, Horvátországban hajókázással, prágai városnézéssel, de az utazás érzését egyik sem hozta vissza. Azt a szabadságot, a felfedés örömét, az élmények intenzitását, amit a harmadik világban át tudtam élni, Európa egyszerűen nem tudja nyújtani. Túl tiszta, túl rendezett, túl zsúfolt és mindezek mellé veszett drága. A családi döntés az lett, hogy ha tehetjük, akkor Európában többet nem nyaralunk. Hosszú hétvégés városnézés OK, de az évi egy szabadságunkat az öreg kontinensre ellőni valahogy pazarlásnak érződik. Sajnos hosszú távú túrát nem tudtunk szervezni. Először Jordániába akartunk menni, Petra, Holt-tenger, búvárkodás vonalon, de kiderült, hogy NemSün három hétre is le bír lépni melóból, ami már pont túl volt a transzatlanti út pszichológiai határán (két teljes nap utazás 12 nap nettóhoz valahogy soknak érződik). Így lett a célpont Mexikó és Guatemala. Végül úgy jött ki a repjegy, hogy 22 nap a teljes túra, ebből 14-re csatlakozik hozzánk majd egy barátunk.

Én már egy hónapot elkóricáltam ezen a tájon, emiatt extra kihívást jelentett úgy összelőni a dolgokat, hogy NemSün is lássa a nagy durranásokat, de azért nekem is jusson újdonság. Így utólag visszanézve, amikor öt évvel ezelőtt erre jártam, teljesen naivan kóboroltam fel-alá, közöm nem volt ahhoz, hogy mit is kéne csinálni, hogy teljesebb legyen az élmény. Azóta bőven gyűlt tapasztalat, és már kezdem látni, hogy mi is kell ahhoz, hogy egy útból a lehető legtöbbet kihozzam. Persze még rengeteget van hova fejlődni, és öt év múlva megint csak nevetni fogok azon, hogy milyen keveset tudtam ma, de így működik a világ.

Az egyik nagy tapasztalata az ázsiai körnek az volt, hogy minél többet tudunk az adott ország lakóiról és a történelmükről, annál jobban tudjuk értékelni a látnivalókat. Ennek az egyik aspektusa a régmúlt megértése, királyok és dátumok jelleggel, másik pedig az elmúlt pár évtizedé. Budapestről nézve az embernek igazából fingja nincs, hogy mi is történt a nyolcvanas években Guatemalában, vagy hogy mit él át egy maja paraszt manapság a modern világban. Szerencsére született errefelé pár Nobel-díjas író, akikből lehet csemegézni, és igyekeztem magam felkészülés jelleggel ellátni némi olvasmányélménnyel. Ennek egy része persze útközbenre csúszott át, de pont erre valók a tizenegy órás buszutak és huszonnégy órás repülők.

Már a jegyvásárlás is érdekes volt. A nagy légitársaságok árképzési politikája fehér ember számára érthetetlen logikát követ. Az egyik érdekesség a negatív árú jegy. A Budapest-Mexikóváros retúrjegy Frankfurton keresztül mondjuk 800 euró. Ilyenkor a cseles magyar megnézi, hogy vajon mennyibe kerül ugyanez Frankfurt-Mexikóváros viszonylatban, azzal a feltételezéssel, hogy a Budapest-Frankfurtot majd megoldja fapadossal okosba. Na ez a direkt járat már 850 euró. Viszont pont van egy Frankfurt-Lisszabon-Mexikóváros jegy 800 euróért. Nosza, megnézzük a Lisszabon-Mexikóváros direkt járatot. Ez is 850 euró körül van, de a Lisszabon-Frankfurt-Mexikóváros már csak 800-ba kerül. A ráhordójáratok egyszerűen mínusz ötven euróba kerülnek.

Nem, ennek nincs így sok értelme, de legalább egyszerűvé tette a kiindulópont kérdését: Pestről repülünk.

A következő nagy kérdőjel az egyirányú járatok kérdése. Budapest-Mexikó egy irányba kétezer euró, ha az ember retúrjegyet vesz, akkor kevesebb, mint feleannyi. Itt annyi a csel, hogy egy irányú jegyből nem árulnak teljesen economy kiadást, hanem csak olyat, amit valamennyire lehet módosítgatni. Ha az ember pontosan tudja, hogy mikor repül, és csak egy irányba akar menni, akkor néha megéri megvenni a kétirányút és nem felszállni a gépre. Én ezt Hollandia-Magyarország viszonylatban a megboldogult Maléves időkben konkrétan megcsináltam: úgy vettem meg egy repjegyet, hogy már a fizetés gombra rányomáskor tudtam, hogy eszem ágában sincs felszállni a hazafelé jövő gépmadárra.

Az utolsó, számunkra nagyon kellemes furcsaság az volt, hogy a Budapest-Mexikó, Guatemala-Budapest járat sokkal, de sokkal olcsóbb (570 euró), mint a Budapest-Mexikó-Budapest (800), vagy a Budapest-Guatemala-Budapest (1200) járat. És igen, a Guatemala-Budapest vonalon Mexikóvárosban át kell szállni. Azzal, hogy Guatemalavárosból indulunk hazafelé 230 eurót spórolunk.

Természetesen az árak napról napra fluktuálnak. Mi egy szombat délután vettük meg a jegyeket, amit én főműsoridős jegyvásárlásnak éreztem, de a velünk tartó haverunk a hét elején már csak majdnem dupla ennyiért tudta volna megszerezni a jegyeket, és egészen a következő hét közepéig kellett várnia, mire ugyanazokra a járatokra, ugyanazon a napon a jegy ára megint 700 euró alá süllyedt.

Tehát érdemes megnézni variációkat, várni pár napot, újra próbálkozni, akár 2-300 euró különbség is elérhető.

Persze az a kellemes sikerélmény, hogy rekordolcsón oldottuk meg a transzatlantit, nem segített a tényleges élményen. Fontos szempont volt, hogy emberi időben érkezzük meg Mexikóvárosba (továbbiakban Mexikó, vagy DF, Districto Federale), mert a fenének van kedve sötétedés után szállást vadászni halál jetlagesen. Ahhoz, hogy 17:30-as géppel le lehessen szállni, persze négykor kell kelni.

Mivel eddig mind a három alkalommal, amikor két óránál rövidebb idő volt az átszállásra úgy elhagyták a csomagunkat, mint annak rendje és módja, ezért most inkább négy órát hagytunk a Charles De Gaulleon kornyadozásra, és ez be is jött, Mexikóban meg is kaptuk a hátizsákjainkat.

Előtte azért még át kellett jutni a bevándorlási hivatalon, ami katasztrófa szervezetlen volt. Annak ellenére, hogy tipikusan egy évre előre lehet tudni, hogy mikor mekkora repülő fog landolni, valahogy nem sikerült megszervezni, hogy egy 747-esnyi határőr legyen szolgálatban: a nagyjából háromszáz utast eleinte három pacák próbálta feldolgozni. Mi szerencsére viszonylag a sor elejére kerültünk, de láttuk, hogy mögöttünk az összes kanyarelem ellenére sikerült kilógnia a sornak a nem kis méretű reptéri csarnokból. Bő fél órát álldogáltunk tehát, viszonylag nyugodtan. Ha volt pozitív hatása az ázsiai túrának, akkor az volt, hogy magamra szedtem némi Zen nyugalmat, és most már gyakorlatilag semmilyen értelmetlen várakozáson nem vagyok hajlandó már felidegesíteni magam.

Azért idővel sorra kerültünk (eddigre került még öt határőr), kaptunk ötven pecsétet meg néhány papír fecnit, amit a túlsó határig meg kell majd őriznünk különben irgumburgum, aztán csak a Nagy Gombot kellet megnyomni. Mindenkinek aki belép Mexikóba egy a tízhez esélye van, hogy átvizsgálják a pakkját alaposan és erről a gép dönt. Ha zöld, sétálhatsz nyugodtan tovább. NemSün nyomta meg a gombot, naná, hogy piros lett, küldtek is minket balra el. Azért látszott a fejünkön, hogy nem mi vagyunk a kartell új csodafegyvere, a vámosok is lazára vették, ezért némi röhögcsélés, meg nagyon lagymatagra vett kipakolás után utunkra engedtek.

Sikerült elég jól szervezetten cuccolni, mindkettőnk nagy pakkja tíz kiló alatt maradt, szemben az ázsiai tizennéggyel, bőven hagytunk helyet az agrár-import termékeknek a hazaútra, tehát lényegében a súlyt nem is érezve vetettük magunkat a metróba.

DF-nek fantasztikus metrórendszere van, tizensok vonallal és százsok állomással, gyakorlatilag ingyen. Egy jegy (korlátlan átszállással) száz forint alatt van, és gyakorlatilag az összes nevezetességhez tartozik egy metrómegálló. A felszíni közlekedés már sokkal kevésbé emberbarát; kétszer négysávos utak szaggatják szét a belvárost is, isten, embert és piroslámpát nem ismerő autósokkal. Nem annyira durva a helyzet mint Egyiptomban, tehát amikor a gyalogosoknak zöldje van akkor csak ritkán kell félreugrani, de a nem lámpázott kereszteződéseknél a zebrán egyáltalán semmilyen szinten nem merül fel a vezetőkben, hogy lefékezzenek, még azután sem, hogy leléptem a járdáról.

Minden megállónak 6-8 kijárata van, és ezekre ugyan rá van írva, hogy melyik utcára vezetnek, de ezt már csak akkor lehet általában látni, ha az ember visszavonhatatlanul elhagyta a metró beléptetőkapus területét, tehát a fene megette, ha rosszul tippeltél. Amikor mi jöttünk fel a Hidalgo megállóban akkor már bőven sötét volt, és habár jól tippeltünk, erre csak azután jöttünk rá, hogy egy teljes kört megtettünk az építési területekkel súlyosbított kereszteződés körül.

Minden jó, ha vége jó, azért megérkeztünk az interneten előre lefoglalt szállásunkra, és egy nagyon pöpec szobát kaptunk viszonylag sok pénzért. Az első éjszakára nem akartam ajtóról ajtóra járósat játszani, de az út további részében nem tervezünk foglalni semmit sehova, csak benyitunk szállásokra és alkuszunk majd.

Hiába voltunk 26 órája úton, helyi idő szerint még csak hét óra volt, ezért nem akartunk aludni menni. A népi bölcsesség azt mondja, hogy ilyenkor érdemes nyitva tartani a csipás szemeinket legalább addig, amíg el nem érkezik a helyi alvásidő, hogy aztán másnap reggel már a helyi ritmusnak megfelelően keljünk, és ne az legyen a vége, hogy hajnali négykor pislogunk éberen a szoba plafonjára. Időhúzásként felkerekedtünk megvacsorázni, és az első sarkon bementünk egy nagyon forgalmas és hangos helyre, ahol éppen táncos-zenés valami ment, és akkora volt a hangulat, hogy elsőre nem voltunk benne biztosak, hogy nem egy esküvő fogadására nyitottunk be vagy valami.

A kaja erős közepes volt, de legalább jó olcsó, és mókás volt nézni, ahogy a hatvan év és száz kiló feletti versenyzők vadul ropják a táncparketten és rángatják be a fiatalokat. Ha a mexikói turisztikai minisztérium reklámfilmje lett volna, akkor se lett volna jobb, spontán fiesta alakult ki körülöttünk.

A szálláson a zuhany még érdekes volt, bő három perc kellett a meleg vízhez, utána pedig bármilyen hőmérséklet szabályozási kísérletre egy teljes perc alatt reagált csak. Ennek az okára később rájöttünk: úgy csinálnak víznyomást, hogy feltolják egy kis szivattyúval a vizet a negyedikre, ahol fordul vissza a cső (gondolom egy tartály után) és jön le vissza.

A jó éjt már csak az zavarta meg, amikor éjfél után tíz perccel ki kellett osztanom egy nagyobb és vidámabb társaságot a hostel belső udvarában, hogy igazán lejjebb tekerhetnék a hangerőt (csukott ablakon és bangkoki utcazajra vett füldugón keresztül is túl hangosak voltak), de egy you kids get off my lawn igazán meg sem kottyan már.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás utazas mexikó hátizsákos turizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr726015070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.