HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Mexikó IV - Xochimilco és Tenochtitlán

2014.04.20. 19:30 Sünmalac

A harmadik mexikóvárosi napon két célunk volt: egyrészt végre eljutni a Suomaya múzeumba, mert az első két napon nem sikerült, másrészt hajókázni Xochimilcóban. Az utóbbival kezdtük.

Xochimilcogyakorlatilag DF Szentendréje. Egy metróvégállomásról kell hévvel még fél órát zötykölődni kifelé, hogy a külvárosba kiérjünk. Réges régen, a kurtafarkú aztékok idejében a mai Mexikóváros nagy része tó/mocsár volt. A földművelés mesterséges szigeteken zajlott, amik között ott volt alapértelmezetten a tó. Mára a fennsík le lett csapolva, sőt, a város vízigényének háromnegyedét több mint kétszáz kilométerrel arrébbról pumpálják oda. Xochimilco az a turistacsapda, ahol még megmaradtak a régi csatornák és mesterséges szigetek, és nem is vészes összegért lehet köztük csónakázgatni.

m4boats.jpg

Mivel hétfőn mentünk, ezért kongtak a csatornák az ürességtől (a képzavar oka nem az ön készülékében van). Ennek az előnye az volt, hogy nem kellet ricsajozó, zabáló mexikóvárosiakat nézni a csatornákon, hanem csend és nyugalom honolt, a hátránya pedig az, hogy egymagunkban bérelhettünk ki egy tízfős hajót, ami ugyanannyiba kerül akár ketten, akár tízen ülnek benne.

m4bird.jpg

Bőven megérte, elképesztően békés volt a kézi hajtású gondolában hangtanul csúszni a zöld partok között. A szigetecskék egyáltalán nem lakatlanok, sőt, bádogkalyibák és vakolatlan téglaházak tömege sorakozik rajtuk, de szerencsére egyetlen zenészbanda próbálkozott csak be, utána már senki nem szólt hozzánk az egy órás út alatt. Autók értelemszerűen nincsenek, valamilyen csoda folytán zenét sem bömböltetett senki, ezért Mexikóba érkezésünk óta először (és talán utoljára) végre csend volt körülöttünk. Az élővilág is meghálálta a körülményeket, minden tele volt vízimadarakkal, akik igazából félelemérzet nélkül úszkáltak a hajónk körül.

m4bird2.jpg

Kellett is a nyugi, mert előtte rendesen felhúztuk magunkat. A hajóba szállás előtt megebédeltünk a falu főterén zajló vásárban. Nem tudom, hogy permanens fiesta volt-e, vagy csak külön a mi kedvünkért húzták fel a sátrakat, de ahhoz képest, hogy hétfő dél volt, eléggé tele volt a hely. Azért gyanítom, hogy inkább a helyieknek volt célozva a hacaráré, mert a városrész fő látványosságának számító hajókázásig már senki nem jutott el. Itt is egy kifőzdében ettünk. Itt általában nem nagyon van menü, meg árak, hanem hozzák, amit főznek ott és akkor, maximum azt döntöd el, hogy félbehajtva vagy negyedbe vágva kéred a tortilládat. Az előző napokban már többször is ettünk ilyen körülmények között, ezért bátran rendeltünk, aztán kihoztak egy négyszer akkora számlát, mint az első esti vacsoránk volt, pedig az egy leülős étteremben történt.

m4tacos.jpg

Ilyenkor már nincs mit csinálni, kifizettük a huszonöt eurónak megfelelő cehhet, és erősen füstölögve távoztunk. Az egészben az a legrosszabb, hogy ez pont a bizalmat mérgezi meg, és innentől fogva, mint a papagáj tisztázni kell mindenhol, hogy mennyi is lesz az annyi, ami igazából halálunalmas és olyannak tűnünk tőle, mint akik a fogukhoz verik a garast, amikor a tisztességes hasznot tényleg nem sajnálom az átlag utcai taco árustól. Viszont saccra hat-hétszeres árat nem vagyok hajlandó fizetni, úgyhogy marad a paranoia.

A másik látnivaló a napra a Museo Somaya volt, Carlos Slim családi múzeuma, amit a feleségéről nevezett el, és a sógora tervezte. Carlos Slim és Bill Gates évente cserélik egymást a világ leggazdagabb embereinek toplistáján, bár Bill valószínűleg őszintébb a vagyonával kapcsolatban, mint Carlos. Ő uralja a teljes mexikói távközlési piacot mindenestül, és rendesen felsrófolta az árakat. Ebből futotta műgyűjtésre is, és egy vagy két évvel ezelőtt tette a gyűjteményét látogathatóvá egy egészen furcsa formájú megcsavart vécépapírtekercsre emlékeztető épületben.

m4carlos.jpg

Már belépéskor kicsit megakadtunk, mert bent több volt az öltöny a szokásosnál, és gyorsan felcsatoltuk a nadrágjaink alsó szárát is, és hogy eleganciában versenyre keljünk a bennlevőkkel, felvettünk egy zoknit is a szandál mellé (ez utóbbit a túlzott légkondi miatt).

A múzeum ízlésesen van berendezve, hatalmas terekben, jól van bemutatva a Carlos bácsi portyáinak néhány szeletét. Ott jártunkkor az ideiglenes kiállítás az elefántcsont gyűjteményt mutatta be, fantasztikusan faragott szobrokkal és jelenetekkel. Az egyik például kicsit megkésett alkotás volt, a kommunista Kínában készült a hatvanas években és az agyarból egy falu látképét alakították ki, traktorokkal, Mao plakátokkal. Azért a többség tradicionálisabb témákat dolgozott fel, Buddhákat, szenteket, meztelen csajokat. Volt két királyi hintó makett is, minden részletében elefántcsontból faragva, majd gondosan összeillesztve.

m4elefant.jpg

A numizmatikai és klasszikus festészeti szinteken csak átrohantunk, sem az érmék, sem a tizenhatodik századi madonnák nem érdekelték egyikünket sem. Én az impresszionistáknál azért lassítottam, gyakorlatilag az összes nagy névnek több képe is lógott a falakon.

Az igazán nagy durranás azért a szobor kiállítás volt. Rodin mindig is gyenge pontom volt, és igyekeztem mindig felkeresni az adott városban megtekinthető műveit, itt pedig nem egy-kettő hanem egy fél szintnyi volt belőle, nagyjából annyi mint a párizsi Rodin múzeumban. Emellett néhány kreatív és tipikus Dalí szobor is ki volt állítva, amik pont annyira voltak betegek, mint a spanyol többi műve, meg egy adag más szerzőktől is. Itt kétszer is körbementünk, és ezzel a magas kultúra is le volt tudva.

A Suomaya az üzleti negyed közepén volt, úgyhogy egy bevásárlóközpontban vacsoráztunk, kipróbálva a Panda Express nevű takonykínait. Rossz volt.Benéztünk egy Tesco-jellegű hipermarketbe is, hogy lássunk valódi mexikói árakat is, ne csak turistának célzottakat, és rácsodálkoztunk a csiliszószok és üveges guacamolek széles választékára.

Az utolsó mexikóvárosi napot a klasszikus óvárosban töltöttük, de valahogy kevés lelkesedéssel. Letudtuk a katedrálist, a nemzeti palotát, meg a Templo Mayort, az egykori teotihuacani főtemplomot. Ez volt az a placc, amit vagy nyolcszor építettek újjá az évszázadok alatt (hagymaszerűen, mindig az alata levőre pakolva még agyagot és sziklákat), és a legutolsó felszentelésékor húszezer hadifoglyot áldoztak fel. Cortezék persze ezt is a földdel tették egyenlővé, és csak a huszadik században találták meg újra, addig ez csak a főtér melletti egyik dombocska volt.

m4cath.jpg

A latin-amerikai bürokrácia egyik szép példáját lehet megfigyelni ebben a múzeumban. A bejáratnál egy néni elad nekünk egy jegyet. Rendben. Elsétálunk mellette (nem lehet kikerülni). Átmegyünk egy fémérzékelő kapun, ami sípol, de nem baj, nem igazán nézik meg, hogy miért is. Itt van egy bácsi, aki letépi a jegyünkről a letéphető szelvényt. Mondjuk még ez is rendben, úgyis ott kell állnia. A szürrealizmus ott kezdődik, hogy ezután lyukaszt bele egy lyukat is. Miért? A letépett, de nem lyukas jeggyel vissza lehetne élni valahogy? És mindenhol ezt csinálják. Letép, és lyukaszt.

Mindegy, megnézzük a rommezőt, majd bemegyünk a helyi múzeumba, ahol még egyszer elkérik a jegyünket. Nem túl nagy a hely, egy kis háztömbnyi az egész, egyetlen folyosón lehet végigkanyarogni a templom kilenc rétege között, és szögesdrót veszi körbe. Senki nem juthat be jegy nélkül. De azért megnézik még egyszer. Ugyanez volt Teotihuacanban,meg később Monte Albánban és Palenqueben is. Arra volna esetleg ez jó, ha a bejárati kollégák összedolgozva feketéznének és fél áron, „papír nélkül” engednék be a turistát, akkor a sasszemű múzeumőr jól lebuktatná őket? Ez nem egy reális jelenet, de jobb tippünk nincs a bohózatra.

Az egyirányúsítást is vallásos buzgalommal betartatják. Később volt olyan hely, ahol konkrétan öten voltunk az egész rommezőn, de a maya templom udvarába csak balról lehetett bemenni, és csak jobbra lehetett távozni, és amikor véletlenül besétáltunk a rossz irányból, akkor nagyon szigorúan rendre lettünk intve. Szerencsére nem kell vállalkozást indítanom Mexikóban, de valószínűleg nem lenne nagy élmény a bürokráciával a kűzdelem.

A Templo Mayor után már erősen múzeummérgezésünk volt, úgyhogy inkább csak nyaktekergetve mászkáltunk a koloniál stílusú városközpontban. Valamiért a kintorna itt baromi népszerű turistalehúzó alkalmatosság, ezért minden sarokra raktak belőle egyet, amit egy-egy bácsi nyekergettetett, míg a segítője az arra sétálókat vegzálta apróért. Erős Jég Veled flashbackjeim voltak, és akár adtam volna is nekik, ha öt percre végre abbahagyják.

Ebédre kinéztünk az útikönyvből egy hyvatalos chiles en nogada helyet. Ez nem-csípős zöldpaprikába töltött picadillo, diószósszal leöntve. A picadillo darált hús fűszerekkel és aszalt gyümölcsökkel. Az egész összességében egy elég nehéz, édeskés, és finom kaja. Kicsit korán értünk az étterembe, ezért mi voltunk az elején az egyetlenek, és smucig turista módjára rendeltünk egy kétszemélyes tálat, meg ketten együtt egy közepes üveg vizet. Úgy látszott a fejükön, hogy nem szeretnek annyira minket, bár lehet, hogy ez a gringóságunknak szólt úgy általában.

Mivel a buszunk csak tizenegykor indult, és délután háromra kifogytunk a minket akár kicsit is érdeklő látnivalókból, elmentünk antropológiai kirándulni egy mexikói moziba és megnéztük a Captain America második részét. A mexikói mozi nagy meglepetése az volt, hogy itt nem takarítanak az előadások között. Szeméttel volt tele minden, az mi ülésünk is, úgyhogy inkább kerestünk magunknak új helyet. Ami viszont nagyon tetszett, az két innovatív apróság volt. Egyrészt a karfák lehajthatóak voltak, ami pároknak kellemesebb (és ismét csak, Mexikóban elég lazák a nyilvános szeretet nyilvánítás szabályai, tehát voltak fiatalok, akik több időt töltöttek egymás szájában, mint a filmet nézve), másrészt, ha mégiscsak bevásárolsz a büfében, akkor adnak hozzá egy tálcát, aminek az alján van egy jó nagy bumszli, ami pont beleillik a karfán levő lyukba, úgyhogy a csipszet, popcornt,üdítőt egyszerre le lehet tenni biztonságosan, nem kell végig kézben tartani.

Mozi után még a hostel udvarán fekvő függőágyban elütöttünk pár órát, aztán amikor végleg nem lehetett halogatni, kimentünk a Keletibe (TAPO). Az egyetlen angolul beszélő jegyáruslány már messzíről integetett, be is csekkeltük a nagyhátizsákokat és kihasználtuk, hogy Ejecutivo jegyünk van, és leültünk a flancos váróba.

A távolsági buszokon több osztály is van, igazából a parasztos is teljesen OK, légkondi, kényelmes ülések, hátul normális méretű vécé, négy-öt LCD TV elosztva a buszon, stb. E fölött eggyel már két mosdó van a busz végében, egy férfi és egy női, és jár némi snack meg víz az útra, és van egy forróvíz tároló is a buszon, ahol lehet kávét/teát készíteni. A másik nagy előnye ennek az osztálynak, hogy a tévék hangja, csak úgy, mint a repülőgépeken, fülhallgatóból jön, tehát ha az ember nem kíváncsi a Die Hard 4-re spanyolul, akkor nem kell hallgatnia. A lábtér minden osztályon egyre nő, a még eggyel feljebbin pedig már egy sorban csak 3 szék van a szokásos négy helyett. Nem tudom, hogy a legfelső osztály mit tud ezen túl, de az általunk nézett vonalakon nem is nagyon volt olyan.

Szóval kényelmes dolog Mexikóban távolsági buszozni, és nem is olyan vészesen drága. A hat és fél órás út Mexikóváros és Oaxaca között harminc euró volt. Ez nem is kevés azért, ezért is időzítettük éjszakára, hogy ne kelljen legalább hotelt fizetni aznapra.

Ennek persze az a hátránya, hogy öt harminckor raktak ki minket az Oaxacai buszpályaudvaron…

Szólj hozzá!

Címkék: utazás utazas mexikó hátizsákos turizmus

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr356055925

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.