HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @geegee: Ráth Végh István valamelyik könyvében olvastam, aki levéltárban gyűjtötte, az biztos, hog... (2023.06.09. 10:46) Törökország III - Égei tenger partvidéke
  • Androsz: Az legalább mellettük szól, hogy az a vonat nincs összefestékezve. Lehet, hogy ott levágják a kezé... (2023.05.20. 14:38) Egyiptom 2023 - 04 - Kairó körüli romok
  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar

Linkblog

Mexikó V - Oaxaca

2014.04.23. 14:50 Sünmalac

Az éjszakai buszozás nagy előnye, hogy az ember nem veszít el egy napot a nyaralásából. Továbbá még időben érkezik meg az új helyre, mielőtt más utazók elhappolják a jó helyeket. A hátránya viszont az, hogy a legkényelmesebb busz sem lehet közel sem olyan kényelmes, mint egy ágy, az ember szemébe világít a szembejövő forgalom, sivítanak rosszkedvű kisbabák, egy szóval kicsit csipás szemmel érkezik meg. Ha az út csak hat óra hosszú, akkor persze esély sincs, hogy kialudjuk magunkat.

Reggel fél hatkor semmi, de semmi nem történik Oaxacában. Néhány utcaseprő úgy tett, mintha takarítana, de egyetlen bolt sem volt nyitva, senki nem igyekezett korai munkába, leginkább sötét volt és (relatíve) hideg. Teljes menetfelszerelésben elkezdtünk az általunk megcélzott árkategóriába tartozó hosteleket végigkopogtatni, de mind a négy tele volt, vagy olyan áron kínálta a szobát, ami egyszerűen pofátlan volt. Kicsit elszontyolodva elvánszorogtunk a főtérig és leültünk reggelizni.

m5hazak.jpg

Mi voltunk az első vendég aznap, és várni kellet egy kicsit a reggelire, de megérte. NemSün véletlenül csíkokra szaggatott csirkemellet rendelt szárított paprika szószban (adobo), én sűrű barna szószban (mole) úszó tojást. A narancslé mindenhol frissen facsart, bár kenyeret nem tudnak sütni.

A második kör szálláskeresés végén egy kategóriával feljebb aludtunk meg, egy régi nemesi házban, aminek fantasztikusan zöld, többszintes, szökőkutas, aranyhalas udvara, nagy terasza és antik bútorokkal berendezett szobák voltak. Ez jobban hangzik a valóságnál, mert az antik bútor valóban antik, nem csak annak néz ki, de hangulata azért volt a helynek. Úgy tűnik (nem meglepő módon), hogy csak a Lonely Planetben megjelölt helyek teltek be, itt sikerült harmincöt százalék kedvezményt kiharcolnunk a listaárból. Egy állomással később, Palenqueben is ennyivel ment lejjebb az ár, érezhetően szezonon kívül voltunk.

m5hotel.jpg

Letudva a szálláskeresést, nekiláttunk a városnézésnek. Oaxaca a zapoték kultúra fővárosa volt, nagyjából akkor, amikor Teotihuacan (és Róma) virágzott. Aztán nagyjából ugyanakkor, mint a többiek, ez is összeomlott és a mixtékek vitték tovább a boltot, és bár ők is temetkeztek a zapoték főváros, Monte Albán sírjaiba, az ő városuk egy sarokkal arrébb, Mitlában volt.

Oaxaca maga Monte Albán erődvárosa alatt terül el, százezer fős település, helyre koloniál központtal. Elég népszerű célpont a nyelvtanuló gringók között, és sikerült kiharcolnia magának némi nevet, mint művészeti központ, ezért a belső pár háztömb csak galériákból, hotelekből és éttermekből áll, ami egy pezsgő, eleven hellyé varázsolja. Nagyon kellemes volt leülni egy étterem teraszára és bámulni a forgalmat, főleg, hogy baromi jókat ettünk itt. A nagy helyi specialitás a mole nevű sűrű, sötét szósz, aminek kilenc alapvariációját tartják számon, attól függően, hogy csonthéjasok, paradicsom, tomatillo, vagy füstölt paprikák adják a szósz alapját, de természetesen mole negro-ból is ahány ház, annyi szokás. Mindegyik veszett bonyolult, 5-6 óra folyamatos munkát igényel, és csak az alapanyag lista két oldal hosszú, tehát van mivel villantani a szakácsoknak. Persze nem ér véget a gasztronómia a mole-kkel, a tengerpart elég közel van, ezért halból is tudnak alkotni, és nem csak a turistáknak.

A marisceria-nak nevezett haléttermek mind dugig voltak helyiekkel, és általában úgy tűnt, hogy nem csak a fehér turisták járnak itt étterembe, ami mindig nagyon jót tesz a konyhakultúrának. Ugyanis a gringót csak egyszer kell becsábítani, utána teljesen mindegy mit szolgálsz fel neki, soha nem fog visszajönni, akár ízlett a kaja, akár nem, mert másnap indul tovább. Viszont ha törzsvendégekből akar megélni egy hely, akkor kénytelen ehetőt főzni.

A szószokon túl még egy nagy nemzeti eledel van Oaxaca államban, a chapulinos, a sült szöcske. Egész Mexikóban esznek rovart, de itt nagyon sok árus kínálta a chiliben, olajban megpörkölt ízeltlábúakat. A piacon a reggeli mellé adják, az utcán meg ropogtatni valónak. Meg is kóstoltunk egyet-egyet fejenként, hogy ne érje szó a ház elé. Egy kisebb példányt választottunk, mert a lábak lehámozásához nem éreztünk elég erőt. Gyorsan megrágtuk, lenyeltük, chili íze volt, ezzel letudtuk a rovarevést is.

m5chap.jpg

Csokiban is nagyon erős a hely, tejjel és vízzel is csinálják, a vizes ihatatlanul szar, a tejes nagyon finom. Vettünk is két dobozzal otthonra, meg két üveg mole negrot is, és ha nem három országon kellet volna cipelni mindent, akkor megtöltöttük volna a táskánkat alapanyagokkal ott helyben. Így csak a legkisebb és a legritkább szárított chilikből raktam el egy közepes zacskónyit a csoki és a mole mellé.

A látnivalók közül először Monte Albánra kerítettünk sort. Az ezerháromszázon levő város felett még háromszáz méteren csücsül a zapoték erőd, körülötte pedig minden irányban sok tíz kilométerre ellátni. Sajnos a romváros igazán érdekes részébe, a több mint háromszáz sírba nem lehet bekukkantani, de a piramis kezdemények is elég festőiek, főleg a vad, kaktuszos tájjal együtt.

Én itt is már másodszorra jártam, úgyhogy sok újdonságot nem hozott a dolog, de egyáltalán nem volt unalmas még egyszer körbesétálni. Annó arról volt híres a monte albáni művészet, hogy „táncosok” festményeivel volt tele minden. Ma már tudjuk, hogy ezek hadifoglyok voltak, akinek a furcsa testtartásai a törött, kifacsart végtagok miatt voltak lehetségesek. És persze meg is voltak csonkítva, általában a férfiasságukat vesztették el, és a festmények azt ábrázolják, amint spriccel a vér a helyéről. Szerencsére elég stilizált az egész, ha a gyerek kérdezi, hogy mit csinálnak a bácsik, akkor bátran mondhatjuk, hogy táncolnak.

m5montealban.jpg

A zapoték írást sajnos nem sikerült megfejteni (igazából esélyünk sincs rá, nincs belőle elég), ezért ugyanúgy, mint Teotihuacanban, minden, amit tudunk róluk csak erős tipp. Az szinte biztos, hogy egy évtizedes szárazság miatt néptelenedett el végül a város, (de persze amikor kellően meggyengült már ki is fosztották és fel is égették). Egy sziklás hegytetőn, ha nincs víz, akkor nincs víz, és ha tízezren vannak, akkor tízezer embernek nincs víz. Sajnos viszonylag kevés civilizáció festi meg a végnapjait, és vési kőbe, hogy jaj, jaj, éppen mindenki meghal, aki meg még él, az leköltözik a völgyekbe, mert kisebb gondjuk is nagyobb ennél az adott pillanatban. Ez persze nagyon felelőtlen viselkedés, és egyáltalán nem könnyíti meg az ezer évvel később jövő régészek dolgát.

A nap további részét szunyókálással és flancos étteremben vacsorázással töltöttük, másnap pedig egy egész napos túrán vettünk részt. Alapvetően ódzkodunk a szervezett, turistás dolgoktól, de van, amikor csak így lehet megnézni öt dolgot egy nap alatt. Ebből az ötből persze kettő igazából egyáltalán nem érdekelt, ez a túra egyik átka. Megnéztük a Világ Legnagyobb Fáját, Lábjegyzettel. A lábjegyzet itt annyi, hogy a legnagyobbat, nem úgy értik, ahogy az átlagember, mondjuk magasságra, vagy átmérőre, hanem kerületre. Egy óriás moctezuma-cédrusról van szó, aminek nagyjából olyan a törzse, mint Norvégia partja, tele beugrókkal és viking portyázókkal. A fa szép példány, a törzs átmérője vagy tíz méter, a kerületéről azt állítják, hogy száz fölött van, a magassága pedig harminc körül. Olyan kilométeres körzetben szedi össze a vizet, és rengeteg hibás angolsággal írt tábla figyelmeztet, hogy tilos letörni az ágait. Bennem ilyen késztetés nem fogalmazott meg, de nyílván okkal írták ki.

m5mitlan.jpg

A másik halál érdektelen célpont a helyi textil manufaktúra volt, ahol hagyományos módszerekkel gyártanak ronda szőnyegeket. Azt állítják, hogy a minta echte zapoték, de esküszöm, ilyet reklámoznak a földalatti Deák téri megállójában is, perzsa szőnyeg címén. Végig kellett szenvedni a fél órás előadást arról, hogy milyen tradicionális festékek vannak és milyen tradicionális módszerekkel szövik a tradicionális birkák tradicionális gyapját, majd megmutatták a tradicionális szövőszéket is. A vége természetesen az lett, hogy a rengeteg tradicionálistól megszeppenve vennünk kellett volna egy szőnyeget, és működött a szöveg, volt, aki tényleg vitt haza.

Amúgy nem volt teljesen kamu az egész, tényleg kézzel csinálnak egy csomó mindent, és tényleg van némi nemzetközi elismerése a helynek (mutogatott a tulaj cikkeket, amin a családi szövőszék Metropolitanban kiállított termékei voltak), de azt is látni kell, hogy igazából nem ők hárman gyártják a tucatnyi terméket, aminek darabja egy hétig készül, hanem a falu összes, bolttal nem rendelkező nénije szövi éhbérért. Továbbá azt még csak-csak elhiszem, hogy helyi nyersanyagokkal festik a fonalat, de azt már nehezebben veszi be a gyomrom, hogy magát a fehér és szürke alapanyagot nem csévélve veszik a gyárból, hanem kézzel sodorják.

Ezzel szerencsére letudtuk a nemszeretem felét a körnek, és egy mezcal manufaktúrában folytattuk. A mezcal a tequila mostohatestvére. A tequila csak Jalisco államban szüretelt kék-agavéból készülhet, a mezcal bárhonnan, bármilyen agavéból. Az elmúlt pár évben elég nagy karriert futott be, a szegény emberek pótitalából trendi, pörgős pia lett. Megnéztük, hogy készül, az agave növény törzsét felaprítják, begyújtják és eltemetik egy réteg föld alá 2-3 napra, hadd izzon a parázs. Utána egy göthös, öreg lóval egy hatalmas követ görgettetnek körbe-körbe rajta, amíg pépesre nem törik. Az így keletkezett szálak egész ehetőek, furcsa, édes ízük van. Az egész szmötyi megy be egy hordóba, ahol pár hetet rohad, majd Minden Szeszek Útjára lép és desztillálják.

Ami kicsöpög a végén, az a mezcal.

Mint minden pálinkafélének ennek is elég széles a minőségspektruma, itt kifejezetten szart kínáltak, de ez nem tartott vissza attól, hogy végig kóstoljam a skálát a pár hetes blanco-tól a fél éves reposado-n át a három éves anejo-ig. Az öt évesnél idősebb grand reserva-ból nem volt pofám kérni, tudván, hogy úgysem veszek egy decit se.

m5mezcal.jpg

A mixték fővárosra, Mitlanra is most került sor. Dinamikus manőverekkel sikerült elszakadnunk a csoporttól (elszaladtunk), és magunk jártuk be a romokat, amíg a többiek kénytelenek voltak végighallgatni mindazt, ami a táblákon is rajta volt. Mitla élő város volt a spanyolok érkezésekor, ráadásul egy vallási központ, tehát a hódítók a földdel tették egyenlővé, és a főtemplom köveit használták a keresztény templom építésére, finoman jelezve, hogy véget ért a régi, és kezdődik az új rendszer.

Ezek után kiirtották gyakorlatilag az egész lakosságot.

Az aztékok részéről sem volt szép a napi gyakorisággal végzett rituális emberáldozat, bár szerintem nettó kevesebb ember szívét vágták ki obszidián késsel, mint ahány nőt (és gyereket és férfit) öltek meg a boszorkányperekben ugyanebben az időben Európában. (Elég messziről nézve az Isten nevében, vallási okokból történő rituális megkínzás, majd nagy közönség előtt, szintén rituális keretek között, papok által történő megégetés a szó minden értelmében pont ugyanolyan emberáldozat, mint amit Huiztlipotchlinak mutattak be)

Viszont amit a spanyolok csináltak a hódítás után, azt azóta még senkinek, sem Hitleréknek, de még a Vörös Khmernek sem sikerült reprodukálnia. Az őslakosságra „elhasználandó” embertömegként tekintettek, mint a vasárnapi ebéd maradékára hétfőn, aminek el kell fogynia. A gyorsan kiépülő gyarmati gazdaságban egyszerűen halálra dolgoztatták őket. Nem volt cél, hogy az indián munkaerő sokáig hasznos legyen, mert úgyis van helyette másik. Dél-Amerika egyik ezüstbányájában egymillió őslakos halt meg. Az importált betegségek is arattak (érdekes, hogy Európába nem hoztunk semmilyen amerikai himlőt, aminek hasonló hatása lett volna), de a vírusok kevésbé öltek válogatás nélkül, mint a conquistador-ok. Száz év alatt huszonötmillióról egymillióra olvadt a mai mexikó lakosság. Hasonló arányokkal Budapestről nyolcvanezren élnék túl a népirtást. A városok elnéptelenedtek, a kultúra összeomlott, a civilizációk eltűntek, és az írástudó, magas művészettel, matematikával, kontinensnyi kereskedelmi hálózattal rendelkező városállamok helyén ágyékkötős analfabéta vademberek maradtak.

Ennek a rémálomnak a szerzetesek vetettek véget, akiknek sikerült elérniük, hogy a pápa mondja ki, hogy az indiánok is emberek(!) és mint embernek, lelkük is van. Mert ez ugyebár nem volt egyértelmű. Ez nem állította meg persze az öldöklést, de egy kicsit lassított rajta. Az egyház ekkor jelent meg, mint az őslakosok (relatív) védelmezője, és talán ez az oka a latin kultúra mélyen gyökerező vallásosságának is.

Szóval emiatt nem tudunk többet Mitláról sem, mint az a néhány írástudó feljegyzett, akik a spanyolokkal jöttek.

A véres múlt a napszítta falakon egyáltalán nem látszik, szépek, fehérek, és egyedülálló geometrikus mintákkal vannak tele. Ami igazán érdekes lelet volt, innen is elrekkentették távoli múzeumokba, és csak a kövek maradtak, de legalább be lehetett mászni néhány erősen klausztrofób sírba.

m5mitlan.jpg

Az utolsó állomás fenn volt a hegyekben, és Hierve del Agua nevű kővízesés volt. Ez ugyanaz, mint a cseppkő, csak nem barlangban nő fentről le, vagy lentről fel, hanem sokkal inkább egy szirt oldalán végig, amitől úgy néz ki, mintha egy vízesés törne elő a sziklákból, csak a zuhatag cseppkőből van.

m5hierva.jpg

Ahol cseppkő van, víz is van, és a fő látványosság mellett van néhány természetes (esetleg kicsit utómunkázott) mészkőmedence is, ezekben lehetett láblógázni és nézni a valószínűtlen kék eget. Egy nemzeti park közepén van az egész, egyetlen iszonyú kanyargós és rázós út vezetett csak oda, úgyhogy a buszon a gyengébbek erősen zöldültek a végére. A szirt széléről festői a kilátás, a közép-mexikói magasföldek nyúltak ameddig a szem ellát, és emberkéz nyomát csak mutatóba lehetett észrevenni. Fölöttünk jó másfél méteres fesztávú turulkeselyűk köröztek, és csend, béke és nyugalom volt. Egy jó kis ecohotelben simán el lehetne itt tölteni néhány napot csak a táj bámulásával, nekünk két óra jutott.

A buszon még odafelé összeismerkedtünk Erinnel, az Ausztráliában született, Angliában élő lovászlánnyal (versenylovakat ápol és képez ki). Most egy négy hónapos úton volt, amit Bolíviában kezdett és Mexikóban fejezett be. Guatemalában is öt hetet töltött, jól ki is kérdeztük merre és meddig a mennyi az annyi. Kicsit más volt a célja az utazással, mint nekünk, például tizenegy napot döglött az Atitlán tó partján, amire mi két napot szántunk maximum, de azért jó volt kérdezni a várható viszonyokról.

Megosztotta velünk a személyes horror történetét is. Bolíviában hozzácsapódott néhány utazóhoz, és az egyiküknek volt egy bolíviai haverja, aki elvitte őket Ayahuasca-zni egy őserdei sámánhoz. Én erről a PanAmericana blogon már olvastam, és kajánul meg is jegyeztem, hogy jó volt a cucc, mi?, mire rögtön tiltakozni kezdett, hogy egyáltalán nem egy drogról van szó, hanem egy spirituális élményről és belső harmóniáról.

Na a harmóniáig nem jutottak el, mert éjszaka a szálláson (ami egy falak helyett szúnyoghálóval ellátott kunyhó volt) megjelent négy alak, az egyikük kezében egy pisztollyal, és közölte, hogy ez bizony egy rablótámadás. Innen sokféleképpen végződhetett volna nagyon szarul a dolog, szerencsére Erinék egész olcsón megúszták. A rablók közölték, hogy akkor most mindenki átadja a bankkártyáját és leírja a PIN kódját. Erin, aki nem tűnt teljesen normálisnak, szándékosan rossz kódot adott meg. Amíg az egyik rabló elhajtott a motorjával a legközelebbi városba, ahol volt ATM, a többiek mindenki hátizsákját kipakolták, és az utolsó gombostűig mindent gondosan megvizsgáltak, és ami megtetszett, azt begyűjtötték Erin hátizsákjába. Kamera, telefon, laptop, e-könyv olvasó, mind repült, de volt olyan pár zokni is, ami láthatólag valamilyen rejtett értékkel bírt és megtartották.

A rablók láthatólag nagyon fiatalok voltak, és nem igazán tudták mit csinálnak. A bolíviai vidék nem egy gazdasági és kitörési lehetőségekben úszó környék, ahol egy tökös fiatalnak csak akarnia kell, és a csillagos ég a határ. Láthatólag szükségből elkövetett megélhetési bűnözésről volt szó. Ez persze nem segít sokat, ha az embert lepuffantják és elássák a dzsungelben.

Az útleveleiket visszaadták szerencsére, és amikor a motoros csóka visszajött, akkor valamiért Erin kártyáját is visszaadta, hogy ez nem működik, majd a többi kártyát megtartva elporzottak az éjszakába. Innen jött a szokásos harmadik világbeli rendőrségi kör. Utána már csak a kártyák és telefonok letiltása maradt, meg egy nagyon érdekes beszélgetés, amíg Erin megpróbálta meggyőzni az angliai bankját, hogy hiába próbálkoztak húsz különböző rossz PIN kóddal, azért aktiválják csak vissza a kártyáját, különben piszok nagy bajban van. Mindenféle keresztkérdéseket tettek fel, pl volt-e valaki másnál a kártyája, ezekre igyekezett kitérő választ adni.

Szóval az utazás első hetében vehetett mindenből újat, kezdve a hátizsákkal.

Mindezt egy flancos vacsora közben beszéltük meg, a város egyik remek éttermében. Ilyenekből Oaxaca erős. Nagyon terveztem, hogy részt veszek egy főzőtanfolyamon itt, de sajnos mind a három hely, ami érdekelt éppen zárva volt, vagy pont nem tartott órát, és az egyik tulajdonosa, egy kedves expat óva intett a városban található többi konkurenciától, miközben egy másik zárva levő helyet ajánlott. Szóval ez most kimaradt.

Az utolsó napra oaxacai városnézést terveztünk, de ebből sorozatos mosdónézés lett inkább. Az előző napi túrán felszolgált ebédet gyanúsítottuk, mint eredő okot. Azért benéztünk az összes fontosabb templomba, és végre volt egy végignézhető méretű régészeti múzeum is, ahol néhány ősi makettet is kiállítottak, köztük a híres neves labdajátékról is. Mivel a klasszikus kori FIFA szabályzat nem maradt ránk, csak tippelgetünk, hogy is játszották a maják, az aztékok, a toltékok, az olmékok, a zapotékok, meg mindenki más a kontinens legkedvesebb játékát. Az biztos, hogy csapatokban tolták, tömörgumi labdákkal, amit kézzel és lábfejjel nem lehetett érinteni, de fejjel, vagy csípővel például igen. Nem tudni mi volt a cél, de erős elmélet, hogy a pályák szélén levő karikákhoz volt köze. A széles talpú nyomtatott nagy I alaprajzú pályák falai biztos, hogy simák voltak, hogy a labda visszagurulhasson. Eddig több, mint tízezer pályát tártak fel Közép-Amerika szerte, és az olmékok óta az összes civilizáció életének részét képezte.

A térségre jellemzően emberáldozat is kötődött a meccshez, bár nem mindig. Van bizonyíték arra is, hogy a győztest, és arra is, hogy a vesztest áldozták fel, tehát itt még ködös a kép. A majáknál talán a kiéheztetett, megkínzott hadifoglyok ellen játszott az uralkodó, aztán jól lefejezték a „vesztest”.

A nagy hódítás utáni múzeumon csak átsétálni volt erőnk, rendesen megnézni nem, meg el is fogyott az idő, és menni kellett a buszpályaudvarra, hogy egy tizenkét órás úttal eljussunk Palenquebe.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr795245974

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása