HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Guatemala II - Panajachel és Antigua - Tavak, vulkánok, romok

2014.05.03. 11:57 Sünmalac

A következő állomás ismét Guatemalában volt: Panajachel, avagy Pana. Elvileg az Atitlán-tó, és a fölé magasodó három vulkán hatalmas világszenzáció, minket sajnos annyira nem nyűgözött le. Viszont némi előzetes emailezés után sikerült nagyon korrekt szállást szerezni, gyakorlatilag egy apartmant béreltünk kevesebbért, mint amennyibe egy szoba került Floresban, és ennek igazából jobban örültünk, mint a kék tónak és körülötte a felhőbe burkolt hegyeknek.

g2hegy.jpg

Mi egyrészt a tóért jöttünk, másrészt vulkánt mászni. Ez utóbbi jegyében megpróbáltuk megtalálni a helybeli turista információt, ami egy órás városnézésbe fajult, mert mind a Lonely Planet térképe, mind a helyben osztogatottak különféle módon jelölték rossz helyre az irodát. Miután végre megtaláltuk, egy megdöbbentően segítőkész pasas elmagyarázta, hogy is kell eljutni a kinézett hegyhez, és mire kell ügyelni.

g2hegy2.jpg

Sikerrel eltelve leültünk vacsorázni az útikönyv által legjobbnak tippelt étterembe a parton, ami még mindig elég rossz volt, de legalább drága. Katasztrófa a közép-amerikai konyha, még az amúgy elronthatatlan guacamolet is sikerült teljesen ízetlenre csinálniuk. A  helyi specialitás halat külön fokhagymásan kértük, hátha akkor lesz valami íze, na nem volt.

Másnap kicsit később indultunk el a kelleténél, illetve egy hiénafalka által kergetve húsz percet bénáztunk, mire megtaláltuk a saját csónakunkat, pedig mind az LP, mind előző nap a turista információs csóka teljesen érthetően elmagyarázta, hogy hova is kellene mennünk, csak mi voltunk idióták és néztük el egy utcával.

Azért csak átjutottunk az Atitlán-tó túlpartjára, San Pedróba. Elvileg a nemzeti park bejáratáig epszilonért felvisznek a tuk-tukok, de mi inkább azt mondtuk, hogy parttól csúcsig sétálunk, rárakva még kétszázötven métert az emelkedésre. Négy és fél óra folyamatos mászás lett így amíg felértünk, utána két és fél óra le. GPS-szel követtük a magasságot, összesen több, mint 1500 méter emelkedő volt. (1480-on van a tó, és 3020 a csúcs, és van a felfele úton kis bónusz hupli).

g2tuktuk.jpg

Ez kétszeresen is rekord volt, ilyen sokat egy nap alatt még nem emelkedtem (tíz Gellért-hegynek felelt meg), másrészt ilyen magasra még soha nem másztam fel.

Kétezer méteren valami elromlott NemSünben, nem kapott rendesen levegőt és nem működtek a lábai, ezért vissza kellett fordulnia. A következő ezer méteren már csak ketten mentünk, de kínkeserves volt, még életemben nem nyúltam ki ennyire. Az utolsó ötszáz méter emelkedőt már akaraterőből  toltam le, az utolsó kétszázötvenen csak úgy tudtam fölmenni, hogy megtettem húsz lépést, vettem öt mély levegőt, megint húsz lépés, megint öt levegő nyugi, és amikor kezdtem ott tartani, hogy na most kidobom a taccsot, akkor leültem egy kicsit. Az utolsó százon pedig már tíz méter emelkedőnként megálltam egy percre, hogy valami oxigén jusson a tüdőmbe. Többet kell tréningezni, mielőtt belevágunk egy Kilimandzsáróba, az biztos.

g2cloud.jpg

Mivel későn kezdtük a mászást, ezért mire felértünk már a felhőkben voltunk, és semmit, de semmit nem lehetett látni. Itt megjegyezném, hogy most nem egy füstölgő, lávaokádó tűzhányóról volt szó (van olyan is bőven Guatemalában), hanem tízezer éve nyugvó, csuromzöld hegyről, aminek még egy rendes kürtője sem volt. Volt helyette köderdő (cloud forest), ami nagyon jópofa volt. Ez az a magasság, ahol hirtelen a felföldi szárazabb levegő helyett ismét párás minden, egyszerűen azért mert a hegy a nap részét egy felhő belsejében tölti. Ennyi víztől pedig megvadul a növényzet: teljesen esőerdő kinézete van, csak éppen hideg van közben. Azért nem fagyra kell gondolni, éjszaka öt, nappal tizenöt fok van a csúcson.

Hazafelé a nemzeti park bejáratától már tuk-tukkal mentünk vissza a tóig, közben hallgattuk a majákat. Az alföldi civilizációk összeomlása után a guatemalai felföldekre települtek át a túlélők, akik még mindig itt túlélnek. A felföldeken spanyol szót csak a turisták hallanak, egymással javarészt a saját nyelvükön megy a társalgás, ami teljesen másképp hangzik, mint bármilyen általunk ismert nyelv. Az ország népességének negyven százaléka vallja majának magát, az arány errefelé sokkal magasabb. Gyakorlatilag az összes nő színes népviseletben rohangászik, és a pasik közül is néhány. Sajnos nagyon érzékenyek arra, ha fényképezik őket és mindegyiknél van machete, ezért csak később, sunyiban a busz ablakából tudtam lencsevégre kapni néhányat.

g2maja.jpg

A nyelvüket is megőrizték bár az eredeti két maja nyelv azóta negyvenre esett szét, és ebből csak ötöt ismer el az állam, mint hivatalosat. Maja oktatás még ezeken is csak az általános iskola első pár osztályában zajlik, és úgy általában csúnyán ki vannak semmizve és zsákmányolva az őslakosok. Nem mintha az átlag ladino gyerek élete csupa játék és mese lenne, az iskola elvileg 14 éves korig ingyenes és kötelező, de gyakorlatban az átlag 11-12 évesen abbahagyja, és elmegy dolgozni.

Nyelvészeti kitérő vége.

Hazafelé az utolsó csónakot csíptük el (ki volt az számolva), ami megint bohózatba torkollott. Beültettek mindenkit egy lanchába, majd jött tíz perc várakozás, majd kiszedtek néhány embert, és átrakták őket egy másik csónakba, amit feltöltöttek a parton várakozókkal. Ekkor már tizenöt perc késésben voltunk, és az utasok is elkezdték már kiabálni, hogy Vamonos, azaz menjünk. Hogy miért nem indították el az első csónakot, amikor megtelt, nem tudom. Az a tippem, hogy a csónakosok saját zsebre dolgoznak, és igazságosan megosztoztak a kéthajónyi bevételen. Persze ezt a túlparton, az utasok feltartása nélkül is megoldhatták volna. Soha nem fogjuk megtudni.

Pana ennyit tudott igazából. Ha lett volna még egy hetünk, akkor egy kis regeneráció után nekimentünk volna a két másik vulkánnak is, és elvileg innen lehet továbbmenni a felföld mélyébe, ahol mindenféle maja vásárokat lehet nézegetni, de igazából ez akkor sem érdekelt volna minket, ha végtelen sok időnk lett volna.

Átmentünk inkább Guatemala másik Nagy Durranásába (mármint Tikalon túl), Antiguaba. A város neve igazából Antigua Guatemala (régi Guatemala), mert ez volt az előző Guatemala City, amíg az 1700-as évek végén egy húsz éves periódus alatt érkező öt-tíz földrengés és vulkánkitörés több körben porig nem rombolta. Az utolsó, legdurvább után mindenkinek elege lett, hogy folyton a fejükre szakad a plafon, és arrébb költöztek ötven kilométerrel, abba a völgybe ahol a mai főváros van. De már Antigua is egy költözés eredménye. A legelső fővárost ma Ciudad Vieja-nak, Öreg Városnak hívják, ezt szintén egy földmozgás pucolta le, egészen pontosan az Agua, víz nevű vulkán. A krátertó egyszerűen megrepedt és az áradat az egész várost elmosta.

g2templom3.jpg

Az Agua túloldalára épült Antigua, és a fölé magasodó másik vulkánt Fuegonak, Tűznek nevezték el. Ez a két hegy uralja a láthatárt. Antiguában a nagy szám elvileg a sok-sok romos kolostor és templom, amit a város pusztulása után nem építettek újra, hanem inkább kerteket pakoltak beléjük. A város többi része helyre koloniál épületekből áll, ezek kizárólag egy, vagy kétszintesek, és mindegyik szép színesre van festve. Az egészet meg lehet nézni egy délután alatt, igazából a közeli kirándulások tennék extra érdekessé a helyet, de ezekre valahogy nem volt érkezésünk, pedig az aktív vulkán megmászása, lávafolyó nézéssel egybekötve jó mókának nézett ki, és a hajnali ötkor kezdődő madárnéző túra is tetszett, de leszavaztak.

g2templom.jpg

Helyette inkább megnéztünk nyolc tökegyforma romos kolostort, amikből az első kettő még nagyon érdekes volt, de utána gyorsan eltűnt a varázs. A másik projekt a shoppingolás volt. Nagy tervem volt, hogy feltöltöm a zsákomat egy csomó olyan mexikói alapanyaggal, amit otthon nem lehet kapni, például importálok tíz kiló konzervtomatillot, de az lett a vége, hogy Guatemalában sem lehet kapni őket. Sajnos a legközelebbi rendes hipermarket fél óra buszozásra volt egy kicsit necces úton, és lámák voltunk és nem mentünk el odáig. Ennek az volt a fő oka, hogy a Guatemala városi buszokról a veszélyeket általában csak futtában megemlítő Lonely Planet is mint extrémsportról beszél, ahova nappal csak a legvakmerőbbek szálljanak fel, éjszaka pedig egyáltalán senkinek az eszébe ne jusson. Egyszerűen olyan gyakorisággal rabolják ki a buszokat, főleg ha egy turista is utazik rajtuk, ami már nem a kockázat, hanem a bizonyosság kategóriába emeli a veszélyt.

g2templom4.jpg

Így inkább a helyi szupermarket kicsit szegényesebb kínálatából vásároltunk ezt-azt, és rácsodálkoztunk, hogy igen, a sarki kisboltok a sört és a vizet a bolti ár 250 százalékáért árulják. Akartunk venni mindenféle vegyes ajándékot is szeretteinknek, de eddigre annyira tele volt a tököm Guatemala minden határon túl pofátlan túlárazottságával, hogy már semmi kedvem nem volt turistaszemetet válogatni.

Azért nem teljesen reménytelen város Antigua, spanyol nyelviskolákból elvileg nagyon sok és nagyon jó található itt, és tulajdonképpen a kolostorok is szépek. A legnagyobb közülük egyben egy ötcsillagos hotel is, több étteremmel, úszómedencékkel, vörös arákkal ellátott trópusi kerttel, és persze a kolostor eredeti életét bemutató múzeumokkal. Élmény volt benne körbesétálni, és sikerült úgy kialakítani az egészet, hogy nem éreztük úgy, mintha az éjszakánként ötvenezer forintot fizető vendégek szájába lógtunk volna. Itt volt egy magyar vonatkozású poén: alant látható a hotel sajátmárkás luxuscsokija.

g2csoki.jpg

Megpróbálkoztunk még egyszer az igazi guatemalai konyhával és felkerestük az LP által a legeredetibb helynek megjelölt lyukat. Úgy lehetett eljutni hozzá, hogy egy kisbolton átvágtunk, átbújtunk egy függöny alatt, és egy kis szobába jutottunk, amiben néhány lóca volt. Pontosan két fogást szolgált fel az étterem, amik hatalmas kondérokban rotyogtak a tűz fölött. Két euró volt egy tál kaja, ami nem olyan drága, de tekintve, hogy ötöde a fizetés a magyarországi átlagnak (és tizede a pestinek), még ezt sem tekinteném igazán olcsónak. Thaiföldön egy euróból például jót ettünk, két euró pedig már rendes éttermi ár volt, pedig még Thaiföld is négyszer gazdagabb, mint Guatemala.

Itt a kaja tulajdonképpen rossz volt, de ez mellékes volt. A konyhában ücsörgő kakadut egyszerűen nem lehetett überelni. A mellettünk ülő asztaltársaság a söröcskéjébe időnként rumot töltött az asztal alatt, a fogatlan, összeaszott nagymama, aki felszolgált, nemhogy angolul, de még spanyolul sem nagyon tudott, szóval igazi rejtői hangulata volt a helynek.

g2etterem.jpg

Utolsó szállásunknak igényeset választottunk, kicsivel nagyobb szobával, mint a szokásos. Megalkudtunk itt is ahogy kell, és ismét csak lejött húsz százalék az árból. A fürdő érdekessége volt, hogy igazából nem működött a lefolyó, ezért a második ember már bokáig érő vízben zuhanyozott. Erre láthatólag az építők is készültek, jó magas kerete volt a zuhanyzásra elkülönített résznek. Úgy általában nem az igazi a csatornahálózat, a használt vécépapírt mindig külön kosárba kell rakni, és addig az ötletig, hogy a kosárnak billenőfedelet lehetne adni, kicsit elfedve a látványt és a szagot, csak nagyon kevesen jutnak el.

Általában elég alacsony a technológiai kultúra a kisszálláshelyeken. Ezek tipikusan egy nyugati által megvett házak, amiket helyi személyzet vezet, különösebb idegenforgalmi végzettség nélkül. Nem tudom, hogy a magyarországi vonatkozó oktatás tárgyalja-e, hogy kell úgy beállítani a WiFi-t, hogy az egész hotelt lefedje ugyanaz a hálózat, valószínűleg nem. Nem igazán bonyolult (az internet gyors és tömör válaszokat ad a kérdésre), de ezt sehol nem sikerült megugrani, általában szintenként elhelyeznek egy routert, és sorszámozzák a hálózatokat. Ez történt itt is, csak éppen senki nem tudta a második emelet jelszavát. Se a recis kiscsaj, se a haverja, se a telefonon felhívott főnökük, így az internet megint csak a verandán volt elérhető.

A hotelben a virágöntözési rituálét is volt szerencsénk megcsodálni reggel. Úgy nézett ki, hogy egy nagyon buta fejű indián gyakorlatilag minden egyes kaspóba beleborított egy teljes vödör vizet. Mivel azért már magasföldön voltunk, ezért nem nagyon volt meleg még délután háromkor sem, fogalmam sincs, minek kellett ennyi víz szegény növényeknek. Ezzel a manőverrel persze egy rakat földet is kimosott a virágok alól, és ezt a szmötyit újabb vödör vizekkel tüntette el a kövezetről.

Még elköltöttünk egy átlagosan közepes búcsúvacsorát, amiből például a három darab hátszínből az egyik teljesen ehetetlenül rágós volt, a másik csöpögősen véres (elvileg közepesen átsütve kértük), és a Game of Thrones új évadjának nézésével ütöttük el az időt.

Másnap reggel pakolás, kisbusz a reptérre, repülő Mexikóvárosba, várakozás és alapanyag vásárlási kísérletek, tequilavásárlás, repülő Amszterdamba, várakozás, repülő Budapestre. Szolid 31 óra utazás, hazaérkezés.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr576111924

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.