HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Olaszország 03 - Erődvárosok

2016.03.08. 22:06 Sünmalac

Veneto, és egész Észak-Olaszország általában a késő középkort egyfajta free-for-all adok kapokban töltötte, ahol az olaszok az ősi esküdt ellenségeikkel, az olaszokkal háborúztak. Emiatt az összes kis városka elég rendesen meg volt erődítve, mert néha bepróbálkoztak a szomszédos nagyvárosok. Velence jó sokáig nagyágyú volt, de Verona, Pádua, Milánó is mind-mind a saját játékát játszotta és zsoldosseregeket küldött egymás ellen.

A környékbeli városok is anno mind erődítettek voltak, és a városmag általában túlélte az évszázadokat. Elégé egyenletesen helyezkednek el a térképen, egy óra távolságon belül volt vagy féltucatnyi. Ez idő után már viccé fajult, a „milyen távol van a mai látnivaló” kérdésre mindig 1 órányira volt a válasz.

Vittorio Veneto északra van Coneglianotól, az Alpok aljánál, de még a Pó síkságon. (Az Alpokat itt Dolomitoknak hívják). Természetesen rögtön két vára is van és természetesen mindkettő magántulajdonban. Az egyik egy bed&breakfast, és elég érdekesen nézett ki a kapucsengője, ahol az apartmanok neve Vártorony 1, Vártorony 2… volt. Találtunk egy búvárboltot is, ami alpesi kisvárosnál legalább is céltévesztettnek tűnik.

vittoriovenetocsatorna.jpg

Mi január-februárban voltunk ezeken a helyeken, tipikusan 11 fokban és szikrázó napsütésben, de általában szellemváros üzemmódban. Láthatólag van egy jó nagyra tervezett turista infrastruktúra, rengeteg kávézóval, étteremmel, fagyizóval, amik egyszerűen konganak az ürességtől. Coneglianoban a színház előtti téren legalább húsz asztal van, darabja négy székkel, egész télen, és a karnevál napját kivéve egyetlen egyszer sem láttunk kettőnél többnél embert. Nyílván oka van, hogy nem mentek már rég csődbe, és nem lehet mindegyik a Maffia pénzmosodája, a nyári hónapokban biztos felpörög az üzlet, de általában, ha leültünk egy kávézóban, ott mi voltunk „a” vendégek.

Megcsodáltuk a helybeli Duomo (főtemplom? katedrális?) fantasztikus kamu-3D mennyezetét is, a szegény ember gipsztukkója, amikor már nem futotta rendes plafondíszítésre. Máshol komplett barokk oltárokat festettek perspektivikus 2D-ben a falra, egész meggyőző illúziót kreálva.

vittoriovenetoceiling.jpg

Vittorio Venetoban még bepislogtunk a helybeli múzeumba, ahol a földszinten meg lehetett nézni a városi nemesi családok címerkiállítását, és az emeleten meg valami kortárs vacak lett volna, amire úgy éreztük, hogy a 7 eurós belépő túlzás és be se mentünk. A helyi turistainformációban viszont adtak jó tippeket, hogy hol lehet kirándulni, úgyhogy felgurultunk a város felett levő víztározókhoz/tengerszemekhez. A turista információ hálózat nagyon stabilan halál segítőkész mindenhol Venetoban, és mindenhol nagyon jól tudnak angolul, úgyhogy Coneglianóban egészen irreleváns kérdésekben is segítséget kértünk időnként.

vittoriovenetomainsquare.jpg

Errefelé amúgy sokkal gyakrabban értelmezik az „út” minimumszélességét úgy, hogy „ha behajtott tükrökkel elfér egy Fiat 500-as, akkor az már jó lesz”. Tehát amikor benéztem egy fordulót, és kicsit korábban tértem le a főútról, mint kellett volna, akkor azért kellett tizenöttel centizgetni, hogy ne szerezzen az autóka újabb horzsolásokat. De cserébe festői volt alpesi rétek között kis mediterrán kőfalak által határolt utacskán felfedezni.

A nagyobbik tóról azt állította a turistainformációs, hogy két órás séta körbejárni. Nos, tévedett. Már a szerpentinről gyanús volt, hogy nem lesz ez 7-9 kilométer, és kerek 59 perc alatt vissza is értünk a kocsihoz. Ezzel csak az volt a baj, hogy Csücsök napközbeni szunyáját erre a két órás szakaszra terveztük, úgyhogy az este kicsit nyikorgósabb lett a szokásosnál. Amúgy tükörsima, kristálytiszta vizű tengerszemecske volt, alján-tetején század eleji stílusú vízerőművel és mi voltunk az egyetlenek, akik aznap arra jártak, úgyhogy kellemes csöndben sétálhattunk a természet lágy ölén.

Bassano Del Grappát igazából véletlenül néztük meg. Elindultunk Monte Grappa felé, ami elvileg kerek két órányira lett volna otthonról (ez volt a kivétel, de nem is jutottunk el idáig), hogy megnézzük a csúcson levő hősi emlékművet… és dugóba keveredtünk egy óra húsz perc után. A gyerek álló autóban nem alszik, és frissen ébredt gyerek nem autózik, vagy csak nagyon hangosan, úgyhogy meglátva egy szimpatikus városfalat az első parkolóba beálltam, „itt is csak lesz valami” alapon, és nem is tévedtem. (Azért látszik, hogy egy 11-13 hónapos gyerekkel lehet kirándulni, de végső soron a baba diktál). Dél körül érkeztünk, és Olaszország délben bezár két-három órára. Semmi nincs nyitva, se a múzeumok, se a boltok, csak az éttermek és kávézók. De legalább a parkolásért sem kell fizetni dél és fél három között, amit a javukra lehet írni.

Elsőnek tehát el kellett ütni az időt nyitásig, ezt egy kávé+szendviccsel, meg Csücsök séta közbeni megtömésével megtettük (a gyereket remekül lehet a kenguruban etetni), és váltottunk egy Best of Bassano jegyet, ami jó volt a város két múzeumába meg az óratoronyba. A városi múzeum megdöbbentően jó volt, nagy és modern, jópofa, de teljesen random összedobált tárlatokkal. Mindenről szólt a dolog csak a városról nem. Volt dél-olasz ókori rész, jó nagy képtár, egy kis Canova gyűjtemény, néhány impresszionista festmény. A Canova szobrok egy része tele volt fura fekete pöttyökkel, később kiderült, hogy ezek a szobrok sokszorosításához kellettek, a szobrásztanonc csapatoknak ezek jelentették a referencia pontokat a másoláskor.

bassanocanova.jpg

A tornyot csak a mi kedvünkért nyitották ki, a nagy múzeum egyik hölgye átsétált velünk, aztán amikor végeztünk, akkor vissza. Ez már sokkal inkább a város történetéről szólt, mutogatva, hogy a látkép hogy nézett ki különböző korokban. A mellékelt kép a harang kötele mellett volt, és a vastagbetű erősen sugallja, hogy nem egyszer lett megrángatva az a kötél. Az, hogy mi a különleges alkalom, amit jelezne, sajnos nem derült ki, pedig kerestem az információt.

bassanobell.jpg

Bassanoban rendkívül büszkék a sok száz éves fahídjukra, amiről mi elsőre azt hittük, hogy baromi csámpás, aztán kiderült, hogy nem is. Az alábbi képen látszik, miért is gondoltok elsőre, hogy itt bizony megcsúszott a mérnök úr vonalzója tervezés közben, de ez csak optikai illúzió, a hídon álva tök egyenes az egész.

bassanobridge.jpg

Közben beszédültünk egy Prénatal-ba, ami egy francia bababolt hálózat, és még Hollandiából ismertük, hátha van lábzsák, de itt ez a műfaj ismeretlen.Hollandiában minden bababoltban kapható több fajta, itthon a nagyobbak árulnak párat, de például nagyon vékony, nyárit már nem, és van olyan közepes gyerekes ismerősünk, aki a szót sem ismerte. Olaszországban meg eddig négy babaruhaboltban voltunk, és egyszerűen nincs. (A témában kevésbé otthon levők részére, a lábzsák egy olyan hálózsák, aminek két ujja van. Vagy másképpen: egy nagyon, nagyon hosszú ing, amit alul összevarrtak.)

Az utolsó „hyvatalos” látnivaló a kerámia és nyomdamúzeum volt, ebből a kerámia borzasztóan érdektelen volt, a helyi nyomdászcsalád történetét bemutató tárlat már sokkal jobb, szépen, a századokon át végigkövetve megmutatta, hogy éltek és hogy ment a biznisz, anélkül, hogy nevekkel és dátumokkal árasztott volna el. Nagyon tetszett, hogy az éppen domináns nagyhatalomnak benyalás döntötte el, hogy ki kap milyen monopóliumot, és még a kisiparosnak is időben át kellett pártolni a veronaiakhoz, hogy ha éppen ők közeledtek a falak felé.

Közben persze csámborogtunk fel és alá az óvárosban, megnéztük a híres fahidat jobbról is meg balról is (fantasztikus a kilátás róla a Dolomitokra), és a várat is, ami természetesen magánterület, belépés csak a benne működő színházba. Kifelé menet már farkaséhesek voltunk, és belebotlottunk egy vándor vidámparkba, akik hatalmas ziccert kihagyva nem árultak hamburgert/hotdogot, csak édes vackokat, úgyhogy nem nyerték meg a pénzünket.

Ehhez képest Castelfranco Veneto csalódás volt (pedig milyen jó neve van: egy frankó kastély venetoban, kell ennél több?). Padovából hazajövet átgurultunk rajta, néztem, hogy nini mekkora böszme vár, ami igazából csak a nyolc méter magas városfal volt. Belül volt pár szűk kis utcácska, de semmi olyasmi, amit nem láttunk korábban, a várárok konkrétan bűzölgött, és az egyetlen múzeumra az volt kiírva, hogy „Varo gyűjtemény” és 39 euró a jegy. Köpni-nyelni nem tudtunk. Most megnéztem a neten, és már csak 5 euró van kiírva, úgyhogy valamit benézhettünk. A 39 eurós árat többen is megcsodáltuk, úgyhogy nem tudom mit hallucinálhattunk, egy kerámiagyűjteményre az 5 euró racionálisabb ár. Ja és a város elvileg szép parkja télen zárva.

Az egyetlen jó a városban az volt, amikor leszólítottunk egy rendőrnénit, hogy hol a turistainformáció, és nagyon kedvesen elvitt minket odáig, közben olyan szemrebbenés nélkül gyalogolva át a piros lámpán, hogy csak néztünk.

Castelfranco főterén éppen piac volt, de nem az érdekes fajtából. Úgy néz ki, hogy rotációban tartják a hét minden napján máshol a vásárt a provinciában, Coneglianoban például pénteken van, és mindenhol ugyanazt árulják: a megboldogult Négy Tigris piac olasz pénztárcára szabott verzióját, ahol a gagyi kínai pólóknak nem az ezer, hanem a húsz eurós variánsát kínálják az enyhén gyanús arcú elemek. A huszonegyedik századra való tekintettel még néhány sajtos autó és biolekváros néni is elfért, meg pár standnyi zöldséges, de hát februárban a legjobb zöldséges sem tud mást árulni, mint az üvegházak termését, amit a Sparban pont ugyanúgy megkapok.

Az egyetlen, ami magyar szemnek érdekes belőle az a halpiac rész, mert itthon nagy zsák kagylókat nem nagyon látunk, és kardhal steaket sem.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr28455642

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.