HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Mexikó I - Repülőút és megérkezés

2016.04.23. 04:48 Sünmalac

Olaszország utolsó előtti napján Csücsök és NemSün ellátogatott a holland nagyihoz, én pedig hazavezettem a kocsit pestre, majd a kötelező kör sörözések után mentem utánuk. A cél Mexikó volt, mégpedig 123 napra.

A kisbabás transzatlanti repüléstől erősen paráztunk előre, ezért végül is extra költséget nem sajnálva direkt járattal mentünk. Továbbra is teljes nonszensz a mérnökembernek, hogy a BUD =>AMS+ AMS=>MEX járat olcsóbb, mint az AMS=>MEX, tehát a BUD=>AMS irány gyakorlatilag negatív költségű ebben az egyenletben.

Mindezt a kereslet-kínálat oldaláról vizsgálva már kicsit érthetőbb a helyzet.

A holland állampolgároknak valószínűleg megér plusz száz eurót, hogy ne kelljen Madridban átszállniuk és 11 órás legyen az útjuk 18 órás helyett, tehát úgyis ki fogják fizetni a kicsivel drágább széket is. Viszont a direkt járat nélküli magyarokra tényleges verseny van a többi nagy európai légitársasággal, mert mi mindenképpen szívunk és nekünk aztán édes mindegy, hogy Frankfurtban, Londonban vagy Amszterdamban szállunk-e át a transzatlantira. Ez a fillérbaszó népség pedig simán éjszakázik egy reptéri padon tizenöt euró különbségért. Ezt onnan tudom, hogy én is ezt csináltam régebben.

Szóval extrát fizettünk a direkt járatért, aztán még egyszer extrát, azért mert jó soká jövünk vissza. A repjegy továbbra sem kilós liszt, aminek az ára viszonylag fix, hanem ugyanaz az ülés, ugyanazon a gépen néha kevesebbe, néha többe kerül. Nyílván van egy bonyolult algoritmusa a légitársaságnak, ami alapján megtippeli, hogy mikor mennyiért érdemes árulni, nekem úgy tűnik, hogy kb 2 hónapra előre a legolcsóbb. Ez az oda és a vissza útra is igaz, de ezeket nem lehet külön megvenni (egy egyirányú jegy több mint duplája a retúrjegy árának, és nem, ezt nem olvastad rosszul), úgyhogy mi a visszafele irányra kifizettük az „5 hónapra előre” felárat.

Az indulás délelőttjén anyóséktól két autóval szenvedtük el magunkat a közeli nagyváros vasútállomására, és onnan felnyomtuk a bőrőndhalmazt a vonatra, ami direktben a reptér alatt áll meg. Erősen feszegette a megengedett kereteket a poggyászunk, de a gyakornokcsaj a pult végén nem izmozott velünk. A mögöttünk álló néni persze rendesen füstölgött mire végeztünk, mert tényleg sok cuccunk volt, de szerintem ezt láthatta volna akkor is, amikor beállt mögénk (plusz Schipholon a kézi luggage checkin már a kivételág, ha az embernek csak egy bőröndje van, azt egyszerűen betolja az egyik automatába és kész.

Maga a repülés fantasztikusan sikerült, Csücsök álom jól viselkedett. Kicsit üldögélt a szülők ölében mozit nézve (a varázsdoboz alapvetően nem játszik a babánál, de amikor be van zárva tíz kilométer magasan egy fémcsőbe, akkor különleges körülményekre való tekintettel inkább a telefonon nézzen Bogyó és Babócát, mintsem nyikorogjon a köröttünk levők nagy örömére), kicsit sétált fel és alá a sorok között apa kezén, kicsit szunyókált anyukával, aztán kezdte a ciklust elölről. Hiába volt (számára) hajnali kettő, amikor leszálltunk, nyiffanás nélkül jutottunk át a bevándorláson és a vámon is.

A gyerek azért abban segít, hogy a mexikóvárosi laza órás sort elkerüljük, a babát látva kikaptak minket és tereltek a kisgyerekeseknek fenntartott határőrhöz, amiért nagyon hálásak voltunk.

Teljesen esélytelen volt, hogy négyen (mi, Csücsök, a sofőr) az összes csomaggal együtt beférjünk egy normál taxiba, úgyhogy másfélszeres áron „Ejecutivo”-val utaztunk, ami akkora volt, mint egy ház. Mexikóban a nagy autók nagyok. Úgy igazán. Pesten azt hisszük, hogy a budai BMW-s köcsögnek nagy kocsija van, de nem, azok a mexikói autók tengelyei között elférnének. És persze mindegyik volánja mögött egy egyötvenes csóka ül pipiskedve, mert persze, hogy nem lát ki.

taxi.png

A szállásunk csak öt saroknyira volt a reptértől, de egy tíz sávos főút túloldalán, amin azért nem volt egyszerű megfordul (de igazából ez nem is számított, mert fixáras volt a fuvar). Szépen lerakott minket az airBnB-n jó előre lefoglalt helyünk előtt, ahol rendben várt is ránk a házigazda, és átadott egy olyan lakást, ami teljesen megegyezett az elvárttal. Talán a padló volt csak veszett poros, ergo Csücsök átment néger gyerekbe fél óra alatt, de később checkoutkor megkérdezték, hogy volt-e bármi panaszunk, és elég jól vették a konstruktív kritikát.

Ekkor helyi idő szerint este 8 volt, és tulajdonképpen éhesek voltunk, úgyhogy gyorsan felhajtottam egy pár quesadillát a sarki nénitől.

Mexikóváros utcái ebédidőben és naplemente után is megtelnek mobil kifőzdékkel. Egy kordéból és egy néniből áll a szett, a néni kipakol 3-4 féle húst és ugyanennyi szószt meg zöldséget, és lehet válogatni. Meg persze ha olyanja van, akkor hoz otthonról levest, pörköltet, vagy más előre készített könnyen merhető ételt, és felszolgálja a hazafele igyekvő jómunkásembereknek.

A quesadilla itt kicsit más műfaj, mint otthon, nem két tortilla közé pakolnak sajtot meg minden jót, hanem külön megsütik a husit, majd sajttal turbózva egy félbehajtott tortillába töltik (amit közben a néni a szemem előtt gyúrt meg lapított ki a hozott nyers tésztából) és végül mindkét oldalán megsüti a vaslapon, amíg a belseje is át nem melegszik.

A baba szépen ki is dőlt aludni, de hajnali fél háromkor úgy döntött, hogy már bőven reggel van, és ideje felkelni, úgyhogy teljes kómában fetrengtünk hatig hármasban, aztán tényleg elindultunk otthonról. Kiderült, hogy míg az utcán meleget kajálni este tizenegykor sem kunszt, bizony kora reggel semmi, de semmi nincs nyitva, kivéve a hentest, ahol épp sütötték a chicharront, a malac hasának bőrét, amit itt ropogtatni szoktak. A3-as formátumban mártották óriási fritőzbe a bőröket, és stócolták fel aztán plafonmagasságig. Épületes látvány volt, az biztos.

Később kimentünk Mexikóváros központi Szöcskeparkjába (Chapultepec) mókust nézni. Brown-mozgással bejutottunk az állatkertbe is, ami szimpatikus módon ingyenes, és ettől nyílván nem függetlenül van benne három McDonalds is. Amúgy persze elég gagyi állatkertnek, de DF (Districtó Federale, vagy ahogy manapság hívják CDMX) látnivalóit már nagyjából kipipáltuk és csak zöldben szerettünk volna lenni. Persze Frida Kahlo múzeumát még mindig nem láttam, de nem támolygó zombiként akartam megnézni.

A parkból hazafele a baba a metrózást békés energiakímélő üzemmódban töltötte, szunyókált a szardíniára pakolt tömegközlekedési eszközön, anyukát meg minden helybeli macsó le akarta ültetni, de hát a kenguru és az ülés kölcsönösen kizárja egymást. Csücsök amúgy másnap már négykor kelt, harmadnapra meg szépen átállt a helyi időre, ennyi volt csak a jetlag.

Mexikóvárosban csak egy napnyi feltöltődésünk volt, utána repültünk tovább Cancúnba, de előtte a reptéren volt egy kellemetlen körünk: kiderült, hogy az AeroMexico sajátosan értelmezi a saját csomagszabályait, és az angol honlapjukon közölt infóval (http://aeromexico.com/en/travel-with-aeromexico/special-passengers/flying-with-infants/?site=eu) szemben a babának nem jár poggyász, csak a nemzetközi járatokon. Ez negyven euróba fájt, ami nem a világ vége, de azért megpróbáljuk az online ügyfélszolgálaton megreklamálni.

Az első bő hónapunkat a kicsit fellengzősen hangzó Maya Riviérán töltjük, egészen pontosan Playa del Carmenben. A Yucatán egész keleti partja egyetlen gringó gettó, ahova az amerikaiak járnak nyaralni/lakni, de olyan tömegekben, hogy teljesen elmosták a helyi lakosságot, és az egész part a dollár bűvöletében él. A parttól ötszáz méteres sávban csak luxus lakóparkok vannak, ahol 300-500 ezer dollárért vesztegetnek egy két hálószobás kecót. Az főút mellett három kilométerenként mennek a leágazások a dzsungelbe, ahol ezer szobás all-inclusive resort szállodák várják a látogatókat, magas falakkal garantálva, hogy soha ne találkozzon Jack és Evelyn Minnesotából egy vad mexikóival, max Juannal, aki az all-inclusive koktélt tölti nekik.

A szolgáltatások árai ettől sajnos teljesen és tökéletesen elszálltak, de legalább lehet rendes minőségű szállást kapni. Mi egy két hálószobás apartmant vettünk ki, remek ággyal, két és fél fürdőszobával (minek kellett a harmadik vécé a konyha mellé, de tényleg), működő légkondikkal, ezer dollárért egy hónapra. Ez már a rock bottom price volt, legalábbis amit online el lehetett érni. Nagyon, nagyon érződik, hogy itt bizony amerikai pénztárcákra méretezték az árakat.

Például az európai-amerikai konverterdugót DF-ben 20 petákért mérték, itt szemrebbenés nélkül beárazták ötször annyira, köpni-nyelni nem tudtam, amikor önelégült vigyorral közölte az eladó, hogy száz peso lesz. (Aztán később egy rendes elektromos boltban megtaláltuk 11 petákért, ami a reális árszintnek érződött és vettünk is még kettőt, ráadásul ezek voltak a legjobb minőségűek.)

A „modern” zöldmezős városok általában négyszögrács formátumban készülnek, valami origóból kiindulva vannak déli és északi utcák és keleti és nyugati sugárutak. Mi az észak 32, észak 30 sarkán laktunk (mivel az egész város egyetlen vékony sáv, a kelet-nyugatnak nincs itt értelme). Ez nincs is olyan messze a központtól, mint gondolná az ember, mert a sugárutak számozása ötösével nő, az utcáké meg kettesével.

A berendezkedést jókora bevásárlással zártuk, szerencsére valamennyi takarítószer volt, de só meg bors valamiért nem, és még kellett némi általános túléléshez szükséges vegyipari szer is. Sajnos az egyik szúnyogháló el volt szakadva, és mire kivettük volna, jól megtelt szúnyoggal a bérlemény, azokat is egy hét volt, amíg kiirtottuk, és sajnos Csücsök elég allergiás a rovarcsípésre, vagy a szervezete nem szokott hozzá, vagy valami, de hatalmas bumpszlik voltak szegényen az első héten.

És persze fel kellett cipelnem a sok-sok vizesballon közül az elsőt. Ivóvíz ugyebár nincs, és habár mi nem vagyunk szívbajosak a csapvízzel mosogatni, fogat mosni, főzni, igazából bármit csinálni, kivéve direktben meghúzni, azért a napi vízszükségletünket mégiscsak tisztított vízből szerezzük be. Harminc peso (másfél euró) a 20 literes ballon, ez finoman szólva sem drága. Elsőre még ki kellett találni, hogy hogy is kell beemelni a helyére, vajon a csapolóállványban levő kis tüskének át kéne-e e vinnie a ballon vékony tetejét vagy sem, de ez hamar kisimult (a válasz az, hogy nem, egyszerűen lecsavart fedővel rá kell borítani, és ha elég határozott vagy, max egy kortynyi víz megy kárba)

Az első mexikói munkanapom előtt megismerkedtünk a várossal egy kicsit, például megkerestük a partot, ha már egy playa nevű helyen vagyunk. Tökéletes sima homok van mindenhol, amit gondosan tisztán tartanak, és bár az egész part végig szabad, alapvetően resortok között van felosztva, így sajnos a nyugágyak is. Nem néztünk még utána, hogy hogy lehetne bérelni, de igazából egyikünk sem nagy híve a homokban döglésnek. Maszkot meg pipát elvileg lehetne bérelni, majd meg fogom nézni, hogy van-e egyáltalán korall errefelé (nem úgy nézett ki), de a bérlés megint csak annyiba került, mint amennyiért máshol megkapod a készletet örökbe.

Ennek ellenére Playa nagyon kellemes hely. Ha az ember el akar merülni amerikána országban, akkor le kell csak sétálni az ötödik sugárútig (ahonnan a gringók többsége a lábát nem teszi ki) és a három (!!!) Starbucks egyikében szürcsölgetheti a non-caf soy lattét. Három sarokkal arrébb, a 20-as és a 30-as sugárút között már egy hatalmas helybeli hipermarket terül el, ahol viszont tíz euróért összevásárolsz magadnak annyi kaját, amivel napokig elvagy. Konkrétan a hatos karton sör kerül annyiba, mint a parton egy, ami azért még balatoni viszonylatban is túlzás felár.

Az ár különbségekről igazából csak a szemléltetés miatt írok, néhány idegesítő alesettől, amikor mi is igénybe szerettük volna venni a helybeli turistaipar szolgáltatásait de a rettenetes árszínvonal miatt nem, vagy csak korlátozottan tettük (tipikusan előre szervezett túrák), egyáltalán nem metszettük az itt nyaraló amerikaiakat. A mexikóiakkal vásároltunk, magunknak főztünk, vacsorát meg a 30. sugárúton levő, csak spanyol étlapos comidákból hoztunk. És ha épp kedvünk szottyant, akkor ettünk egy rettenetesen túlárazott, de óriási hamburgert a parton a Texas Grill and BBQ-ban.

(Komolyan, akkora volt csak az előétel nachos, hogy jól laktunk tőle. A köretnek kapott sültburgonyára az egyetlen jelző, amit használni tudnék az a „kilós” volt. Akkora volt mint négy-öt mekis nagy krumpli összeütve. Nyílván úgy volt belőve az adag, hogy az oszloplábakon brontosaurus-mozgással közlekedő teltkarcsú gringók is úgy dőljenek hátra, hogy „huh, ez jó adag volt”)

Szólj hozzá!

Címkék: utazás utazas mexikó mexikóváros babával cancún playa del carmen

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr968656168

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.