HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Mexikó II - Tulum és a Grand Cenote

2016.04.28. 03:18 Sünmalac

A hétvégéket kirándulással töltjük, felváltva természetbe és romokba. Ez később, a felföldeken majd természet/koloniál városok kombóvá alakul, de amerre mi járunk ott még ötven éve is csak koszos halászfalvak és reménytelen kulipintyók voltak, gyakorlatilag nincs olyan épület háromszáz kilométeren belül, ami 1500 után, de 1950 előtt épült.

Hiába választottunk viszonylag ideális bázist, a Yucatán bazinagy, és viszonylag ritkán lakott, a néhány nagy szám pedig szépen egyenletesen el van osztva rajta. A környék legnagyobb durranása Chichen Itza, ahol Sün már kb 7 évvel ezelőtt járt, de akkor a másik partról indulva. (Ekkor NemSün még csak egy online flört volt, bár az első találkozáshoz szükséges Orangeways buszjegy már talán meg volt vásárolva), de Chichen kicsit messze volt, úgyhogy Tulummal kezdtünk.

Playától csak egy órányira van délre Tulum romvárosa, és mi nem teljesen optimális úton keveredtünk oda. A rettentő rossz mód a 35 dolláros túrára befizetés lett volna, helyette mi 10 dolláros busszal mentünk. A busz indult reggel 7-kor, nyolckor már Tulumban voltunk, viszont innen még el kellett jutni a romokig, egy négy dolláros taxival. Ha collectivó-val mentünk volna, az lerakott volna a romok előtt közvetlenül, de hát utólag okos az ember. Így is ott voltunk fél kilenckor a parkolóban és kilenckor a bejáratnál (naptejezés meg Csücsök tisztába tétele után), órákat verve a fő hordára, és kellemes reggeli szellőben sétáltunk végig a régészeti parkon.

Tulum majául falat jelent, de az eredeti neve Zama, a Hajnal, amit én nagyon coolnak éreztem. A tengerparton egy sziklaszirtre épült, és habár a maják általánosságban egy féltégla hajózási érzékével rendelkeztek (Na, ki kelt át kihez az Atlantin? Na ki?), valami azért mégiscsak lehetett itt. Az összes ősi romból csak a templomok maradtak meg, és elég nehéz a körülötte levő gyakran ötvenezres favárost odaképzelni, de Kolumbusz előtt ameddig a szem ellátott itt bizony házak álltak.

Ez egy ún. klasszikus kor utáni település, ami az első maja civilizációk összeomlása után több száz évvel lett alapítva, és a conquistador-ok idejében bőven éltek még errefelé emberek. Juan Diaz, aki elhajózott a még aktív város mellett, azt írta, hogy Sevillával vetekedő méretű és szépségű, magas kőtornyokkal. Aztán persze a lakosság kilencven százaléka meghalt ötven-száz év alatt az izgalmas, érdekes európai betegségekben és a spanyolok korbácsa alatt. Közép-amerika leigázása az egyik legmocskosabb bűntett, amit a nyugati civilizáció elkövetett, embertelenségben, kegyetlenségben, és persze lemészárolt ártatlanok számában bőven túltesz a huszadik százat bármelyik őrjöngésén. És persze némán hallgatunk róla.

De félretéve a szocio-történelmi felháborodást, a “Fal” név onnan jött, hogy szabályos városfal veszi körbe a megmaradt épületeket; az első ilyen jellegű konstrukció, amit őslakos városban látok. Maga a romváros egy kellemes „B” kategóriás látnivaló, messze nem lenne a maja városok élvonalában, ha nem lenne mellette a tenger. Így viszont a nagyvonalúan Castello-nak (kastélynak) nevezett épületegyüttes kifejezetten impozáns.

A valóság persze az, hogy a legtöbb épület eredeti funkciójáról csak nagyon durva találgatásaink vannak. Ha nincs rajta egy tábla, hogy ez itt Füst Jaguár király temploma, amit anyja emlékére emelt, akkor leghalványabb tippünk sincs, hogy az adott kupac kő mire lehetett jó, mint ahogy pár ezer év múlva nehéz lenne megkülönböztetni egy McDonaldsot a városházától, ha egyik fogalomról sem hallott soha a régész.

temger.jpg

A falak és a tenger mellet még csábereje volt a helynek számunkra a rengeteg iguána (vagy leguán? Mintha magyarul az egyik iguána fajt hívnák leguánnak, amennyire sikerült kibogozni a wikipédiából). A félméteres-méteres dögök békésen napoztak mindenhol, Csücsök pedig mindegyiket Jó Alaposan Megnézte, mint Kim Jong-un. Persze később mindenhol máshol is láttuk a levesbe valókat (idézet az egyik utazó blogról: „Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki felnőttkorában szerette meg az iguánahúst. Vagy gyerekkorod óta ezt eszed, vagy nem fog bejönni”), de Tulum/Zamában még az újdonság erejével bírtak.

Amúgy baromi szimpatikus módon az egész hely nagyjából akadály mentesítve volt, a babakocsival gond nélkül tudtunk közlekedni. Külön szép volt, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem húztak le a belépőjegyre, három euróért vesztegették, aminek igazából a háromszorosát sem tartottam volna irreálisnak. Persze a parkolómaffia a bejáratnál ennél lényegesen többet kért el a kocsival jövőktől, de maga a régészeti zóna tulajdonképpen kifejezetten jó áras. Mint ahogy a mellékelt ábra mutatja, a modern informatika azért még nem mindenhol győzedelmeskedett, ezek a jegykiadó automaták.

automatajegykiado.jpg

Tulumra amúgy olyan ipar épül, amit sokkal nagyobb romokban sem láttunk: saját Starbucksa van, és tucatnyi étterem szolgálja ki a homárvörösre égett zsírgombócokat. Mi egy nagyon korrekt szendvicses helyre tévedtünk be, ahol ettünk egy-egy hatalmas bagettet mindenféle földi jóval tömve, miközben Csücsök békésen végigszunyókálta az ebédünket a babakocsijában egy vászonpelussal leterítve. Még bőven dél előtt volt, a tömeg még inkább befele hömpölygött a parkba, semmint kifele zabálni, úgyhogy a kedvünkért a zenét is lehalkították. Külön szimpatikus volt, hogy egy magán saláta-bárral együtt szolgálták fel az ebédet. Nem volt olcsó a cucc, fejenként tíz euró környékén jöttünk ki, de egy kis felüdítő nyugati kajának tökéletes volt. 

Aztán jött még egy taxi, ezúttal a Grand Cenote-hoz. A cenote a Yucatán jellegzetessége, ezek kb víznyelők, 10-30 méter széles lyukak, amiknek az alján türkizkék tavacska lapul. Ezrével vannak a finoman szólva is erősen karsztos félszigeten, de nyílván csak a legérdekesebbjéhez szednek belépőt. Itt két kürtőről volt éppen szó, és köztük egy földalatti, de vízfeletti alagútról, ami összekötötte őket. A víz alatt tizensok kilométernyi járat van, aminek egy jó része bejárható búvárként is.

A tavacskákban lebegve a barlang sötétebb részei felé elpislogva időnként látszottak búvárcsoportok zseblámpáinak csóvái. A plafonról mindenhol megbarnult falevelek lógnak, és a tó fenekén kis barna kupacok vannak. Aztán az ember rájön, hogy nem, viszonylag kevés lombhullató mészkőbarlang van, az ott bizony töménytelen sok denevér, és a barnás köd, amin a békatalp-mentes kolléga épp mezítláb átgázol? Na, az bizony guanó.

Időnként egy-egy denevér tesz is egy kört cikázva a víz felett, itt-ott egy teknős úszkál, és persze a víz telis tele van az édesvíz három leggyakoribb halfajával: a Közönséges Uncsihallal, a Szürke Uncsihallal és persze az örök favorittal, a Hosszúkás, Ezüstszínű Uncsihallal. A mennyiségre nincs panasz, a színválasztékra annál inkább, ez nagyon nem korall. Persze korallzátonyon meg nem lehet átúszni két hirdetőoszlop nagyságú cseppkő között, szóval egy-egy.

Nem csak amerikaiak nyaralnak a „Maja Riviérán”, hanem gazdagabb helyiek is, és az a szabály továbbra is áll, hogy a harmadik (ebben az esetben inkább két és feledik) világban élők valami röhejesen nem tudnak úszni. A mexikói körülbelül az egyetlen nép a világon, amelyik az amerikainál is kövérebb, és a barnás lufik elég szánalmas látványt nyújtanak, amint hatalmas narancssárga mentőmellényekben kapálóznak a másfél méter mély részen, miközben az ügyesebb versenyzők (köztük az író) azt próbálgatja, hogy szabadtüdővel milyen mélyre tud beköszönni.

Innen már csak egy taxi volt hátra, vissza a buszállomásra. Közben szomorúan konstatáltuk, hogy gyakorlatilag elfogyott a készpénzünk, kicsit drágábbra sikerült a nap, mint a tervezett. Mivel az Erste bank Mastercardját elég kis találati eséllyel fogadják el, kicsit paráztam, hogy vajon kénytelenek leszünk-e Tulumban casht kivenni, de szerencsére az ADO busztársaság pont a kivétel volt, úgyhogy a maradék másfél eurónyi pénzünket eldőzsöltük két banánra, egy üveg vízre és egy doboz kekszre.

Elég pechesen kifogtuk az amúgy negyvenöt percenként járó busz menetrendjében tátongó egyetlen másfél órás lyuk elejét, úgyhogy ezeket kényelmesen el is tudtuk fogyasztani a buszállomáson, miközben Csücsök egy maja kislánnyal játszott. Persze kultúraidegen módon a kishölgy neve Emily volt, és igazából csak ő játszott Csücsökkel, miközben a fiam tette a maga dolgát és időnként integetett mindenkinek, aki a közelében volt. Viszont Emily imádott fényképezkedni és nagy vigyorgások közepette nézte vissza saját magát a fotón.

Ja és a 14 hónapos kisfiam bőven magasabb volt a járni és beszélni is egész jól tudó, érzésre bő kétévesnél. A magasság különbségek láthatólag már ebben a korban elkezdődnek.

 

Szólj hozzá!

Címkék: mexikó maja romok cenote tulum

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr698669112

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.