HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Mexikó IV - Coba és Dos Ojos

2016.05.09. 04:32 Sünmalac

Ha már volt autónk, akkor mentünk is vele, mégpedig Cobaba. Ez a romváros Tulumtól egy órányira van a szárazföld belseje felé, tehát otthonról összesen bő másfél órányit kellett menni, ami mexikói viszonyok közepette gyakorlatilag a szomszéd falunak számít. Nagy ez az ország és ritkán lakott, a Yucatán meg aztán főleg.

Coba neve érdekes, mert ez a harmadik hasonló hangzású település, amivel Közép-Amerikában találkoztunk. Copán Hondurasban szintén maja város, Cobán pedig Guatemalában vízeséses placc. Persze ezek Európából nézve vannak csak közel egymáshoz, bő 10 óra autóval köztük a táv.

A romváros két tó között terül el és nagy táblák jelzik, hogy a krokodilok etetése (=fürdés) legalábbis nem javasolt. Persze ez egy szabad ország, mindenki úgy haraptatja le a lábát, ahogy akarja. Ez amúgy már Tikalban is így volt, ha krokodil lakik a tóban, kiraknak egy táblát és el van intézve. (Na jó, ha nagyon nagy, akkor azért lelövik, fegyverért soha nem kell messzire menni errefelé)

Négy csoportból állnak a romok, a köztük levő távolságok 500 és 1500 méter között váltakoznak. A maják által kijelölt szent utakat (sacbé) tisztították meg. Itt persze ne a római hadimérnökök sugárútjaira gondoljunk, hanem a mocsárban emelt töltésre, amin száraz lábbal el lehet jutni az egyik szigettől a másikig.

Mivel a rettenetes, összesen akár hat kilométeres séta hót lapos terepen, árnyékos fák alatt, elképzelhetetlen terhet róna az átlag turistára, rengeteg biciklibérlő és biciklistaxi várakozik a bejáratnál. Amúgy teljesen jó árazásuk van, másfél euróért kitekernek veled a legtávolabbi ponttól, ami igazából baráti. Hazafele az utolsó szakaszon igénybe vettük a szolgáltatást, hogy Csücsök nézelődhessen, de nem pörgött rá a témára, csak békében kómázott NemSün ölében.

taxis.jpg

Coba késő klasszikus kori nagyváros, a 800as években virágzott, majd Chichennel háborúzott és vesztett. Persze csak nagyon durvákat tudunk tippelni arról, hogy mi is történt, simán lehet, hogy egy harmadik, még fel nem tárt városállam is beszállt az adok-kapokba, de ami biztos, hogy egy idő után nem véstek több sztélét Cobában. Rendkívül rövid emléktáblákból rakjuk össze a maja történelmet. Körülbelül úgy, mintha a jövő archeológusainak a köztereken elhelyezett Kossuth szobrokból kéne az egész magyar történelmet összerakniuk, úgy hogy a szavaknak csak a felét értik (vagy tudják egyáltalán elolvasni).

Ezért is érdekes minden ásatás, mert egyszerűen derülnek ki új dolgok, amik akár alapjaiban is megváltoztatják az elképzeléseinket a középkor történelméről. Amiket eddig itt találtak azok mindenféle Tikal-lal kötött szövetségről, és importált hercegnőkről szólnak, de az ember ne számítson jó kis zaftos pletykákra, ennyit tudunk és kész.

Azért a piramisocskák nagyon helyesek, és némelyikre még fel is lehet mászni, megcsodálni Yucatánt felülről.

Egyetlen egybefüggő zöld szőnyeg borít mindent. Ez nem igazi dzsungel, sokkal inkább olyan szavanna, ahol a fák átvették az uralmat a fűtől. A hivatalos földrajzi kategória „moist forest”, a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem lehet átlátni a fák előtt. Sehol. Semennyit. Viszont a tömör fal nem plafontól padlóig nem zöld, hanem barna/szürke/faszínű és csak a tetején vannak levelek.

Felülről meg egyen magasságú zöld paplan borít mindent. Európából mindig csodálkozik az ember, hogy lehet, hogy 2016-ban is fedeznek fel még elveszett városokat, de én teljesen elhiszem. Nem arról van szó, hogy machete kell ahhoz, hogy sétára induljon az ember, hanem bulldózer, és abból is a nagyobb fajta. A ritkásan elpöttyentett városok közötti sok tízezer négyzetkilométert tömör erdő borítja, amiben nem lehet elkezdeni felfedezőt játszani, mert reménytelenül áthatolhatatlan, és ha tíz méterre mész el egy hegynyi piramistól, akkor sose fogsz rájönni. (És persze felülről az ezer éves piramis csak zöld dombnak látszik a tájban, mert benövi azonnal, aminek be kell nőnie)

Itt is csak és kizárólag a cancúni turisták miatt készült út és pucolták meg a romokat a hetvenes években. Persze csak annyit sajnos, ami egy daytripre elég, a város sok-sok négyzetkilométere még mindig teljesen erdő borította. Kicsit frusztráló, hogy volna itt még bőven mit nézni, de egy machetét nem emelt fel senki negyven éve, hogy bővítse az elérhető területet. Annyi, de annyi a feltárni való, és kevés a pénz meg a régész is, és manapság azért nagyon más sebességgel dolgoznak, mint Schiller idejében.

A gyereket is szabadon engedtük (Release the Cracen!) hadd totyogjon fel alá, és nagy élvezettel dülöngélt faltól falig, és még az is csak pár percre vett el az erejéből, amikor megcsípte a hangya a lábát. Nagy visítás volt, amikor visszagyömöszöltük a babakocsiba az egyik épületcsoporttól elfele menet, aztán fél perccel később már aludt is. Ilyenkor megállni nem lehet, mert arra felébred, úgyhogy a következő két adag romot lassan sétálva néztük meg, néha körözve a gyermekszállító eszközzel, amíg a másikunk fényképezett.

Cobá után a változatosság kedvéért megnéztünk még egy cenote-ot. Általában kicsit macerás eljutni hozzájuk, úgyhogy kihasználtuk, hogy van kocsink. Tanulva az előző napból, odafele lefékeztünk Tulumban egy halétteremben egy hatalmas zabálásra.

Az El Camelo cégérét olyan rajzolta, aki nem látott még tevét, de még csak nem is beszélt senkivel, aki látott volna. A púp egyszerűen lemaradt. (A kép nem az enyém, hanem a http://unamericanaincucina.com oldalról szedtem)

el_camello.jpg

A kaja viszont fantasztikus volt. Hallevest rendeltem, és az árából látszott, hogy emellé mást már nem kell kérni. Ha öt euró egy tál leves, abban lesz cucc. Hát volt is. Hal, egy fél rák, rengeteg garnéla, polip, tintahal úszott egy híg paprikás-paradicsomos lében, isteni finom volt, de olyan sok, hogy lepattantam róla.

De nem olyan durván, mint NemSün a közepes tál ceviche-ről, amit rendelt. Így utólag a kicsi is bőven sok lett volna, de olyan gyanúsan olcsó volt, hogy a közepeset rendeltük. A ceviche elsősorban dél-amerikában nemzeti étel vagy három országban, de a Yucatánon is ezerrel tolják. Mindenféle nyers halak és tengeri herkentyűk összeforgatva kis hagymával meg apró zöldséggel, megküldve lime lével. Faék egyszerű, és nagyon finom, de minden az alapanyagokon múlik. Sajnos a leggondosabb elkészítés mellett sem nulla az esélye a bélrendszeri paraziták összeszedésének, ami nagy kár, mert amúgy baromi egészséges, finom kaja, de így csak egyszer ettük, és így is otthagytuk a felét. Úgyis, hogy én is besegítettem a leves mellett rendesen (ezért is nem tudtam befejezni a magamét), még mindig teljesen esélytelen volt. 

Erősen tele indultunk tovább, az utolsó cenoteunkhoz, a Dos Ojoshoz. Ez annyit tesz Cervantes nyelvén, hogy „két szem”, mert ugyanaz a barlangrendszer két viszonylag nagy víznyelővel is beköszönt a felszínre. Viszonylag drága volt, és nagyon örültünk, hogy van kocsink, mert a tényleges víznyelő három kilométernyire volt az úttól.

Egy kis Spanglish: ezzel a táblával valami azért nem OK. Nem sikerült egyik szót sem eltalálni, miközben majdnem ugyanazok mint spanyolul. Bónusz: később rájöttek és a következő ugyanilyen táblán már helyesen szerepeltek, de a rosszat azért nem szedték le.

spelling.jpg

De nem a jegyárusító bódé! Az bezzeg az út mentén volt. Kíváncsi vagyok vajon hány ember volt eddig, aki befizette a kétszáz pesós belépőt, anélkül, hogy tudta volna, hogy háromnegyed órás gyaloglás választja el a tényleges víztől.

Amúgy a kisebbik a két tó közül elég gagyi volt, de a nagyobbik kifejezetten nagyot ütött, hatalmas barlang vette körbe félkaréjban a földet a hat-nyolc méter mély kürtőben. Függőágyak lógtak a fák között, madarak cikáztak jobbra-balra, miközben ásított a fekete víz minden irányba. Belülről kifele nézve már ugyanez a víz halvány világoskék volt, és ahogy fordult körbe az ember a tengelye körül a vízben lebegve, úgy tolódott át a szín tintába.

Most sem a halak voltak a nagy számok, hanem a cseppkövek, meg a barlang mérete, hogy jó húsz méternyire el lehetett távolodni a sekélyestől a vaksötétbe, és visszanézve a part felé az embernek olyan érzése volt, hogy a hangosan tapicskolók kilométerekre is lehetnének akár.

Amit kicsit lehúzásnak éreztem, hogy a bejáratnál hirdetett bat-cave csak fizetett túravezetővel elérhető, pedig én úgy éreztem, hogy azon a nem túl vékony barlangon simán átúsztam volna. Félreértések elkerülése végett, végig víz felett lett volna a fejem. Gondolom a kétszáz pesós belépő mellé még akartak akasztani egy kis extrát, vagy egyszerűen csak túl sok amcsi fulladt már meg a belső barlangban, és nem akarták folyton takarítani a tófeneket.

Amíg NemSün fürdött, addig én babáztam, és fordítva, de sikerült egy kis időt rabolnom a Chichenben is látott, hihetetlenül vékony farkú madarak kergetésére. Mint kiderült, ezek feketetorkú motmot-ok, ami ráadásul két országnak is hivatalos madara: Salvadornak és Nicaraguának. Gyorsan megnéztem Magyarországot is; nekünk a túzok. A barlangról is igyekeztem képeket lőni, de hát naplementében gödör alján állva a barlangfényképezés nem egyszerű móka, de talán átadnak valamit a vízen játszó színekből.

motmot.png

Ezzel el is fogyott a napunk, pedig a Dos Ojosig vezető földúton jobbra-balra még bónusz cenote-ok felé mutattak a nyilak. Csücsök megfürdetése után visszavittem a kocsit, amivel sikerült megemelni az adrenalin szintemet, ugyanis az egyirányú-utca táblák konzisztensen elfele mutattak mind a kocsi leadó helytől, és végül az egész repteret körbekerülve sikerült csak odajutnom, három perccel leadási idő előtt. Aztán fényes nappal megtaláltam, hogy pont melyik az az egyetlen utcácska, amin bemehettem volna, meg persze nem úgy nézett ki a csávó, mint aki bármi büntit rám vert volna, ha a 20:00 határidőt nem tartom be percre pontosan, de azért örültem, hogy odaértem időre.

Pár nappal később a lefoglalt pénzünk is békességben felszabadult, szóval jól végződött ez is.

Szólj hozzá!

Címkék: mexikó maja ceviche tulum cobá

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr668697792

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.