HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Mexikó VI - Természetjárás

2016.05.28. 20:27 Sünmalac

Playa del Carmen utolsó hetére csatlakozott hozzánk három családtag is, testvérem a feleségével és az apukám, miattunk költöztünk át egy nagyobb szállásra. Alapvetően járták a maguk útját (ugyanazokat nézték meg pont ugyanúgy, mint mi, hiszen a látnivalókban nincs akkora variáció) és csak esténként találkoztunk, legalábbis amíg Playában voltunk, de két napon azért együtt mentünk el kirándulni.

Az első túra a Yal-Ku lagúna volt, Akumalban. Együtt collectivoztunk ki, majd fogtunk egy horror áras taxit. A négy kilométerért pofátlanul legombolnak száz pesot, amikor ugyanez a táv Playa del Carmenen belül 25-30 peso. Jól megy az Akumali taxismaffiának. Odafele egy óriástaxival mentünk, de visszafele bezsúfolt egy feltűnően mohó taxis ötünket plusz a babát egy normál méretű kocsiba, elkérve érte az óriás kocsi árát. Választásunk nem volt sok, elfogadtuk, de utána nem kis kárörömmel hallgattam, hogy minden egyes fekvőrendőrön csikorgott a kocsi alja.

Nagyon profin ki volt építve a lagúna szárazföldi része, szobrokkal telepakolt kis ösvények kanyarogtak egy jól karbantartott dzsungelben, az ágakról üvegből fújt színes bigyók lógtak, jól nézett ki az egész. A belépő durván borsos volt, de ez még semmi ahhoz képest, hogy mit kértek el a bónusz szolgáltatásokért. A zárható szekrényecske, amit gyakorlatilag mindenhol ingyen adnak, vagy max egy százast kell beledobni, itt öt dollárba (~ezerötszáz forint) került. A maszk és pipa szintén öt dolcsi volt bérelni (a walmartban 8 megvenni), a mentőmellény dettó.

Szerencsére mi mind készültünk, még ha nem is lehetett egyszerre mindenki a vízben, mert valakinek azért maradni kellett a babával is.  A lagúnában az a nagy szám, hogy sós és édes víz keveredik benne. Illetve nagy francokat keveredik, mint a jobb koktélokban, két teljesen elvált réteget képeznek. Felül van a hideg, édes réteg, alul a meleg sós. (Nem nyaltuk meg a fenekét, de csak úgy lehet a meleg víz alul, ha sósabb).

A felső réteg opálosan átlátszatlan volt, hat-nyolc, a sűrűbb helyeken 4-5 méter láthatósággal. Viszont az alsó már kristálytiszta volt, tehát az ember úszott a felszínen és alapból nem látott semmit. Kipillantott és észrevette a szaktársat, amint pár méterrel odébb krallozik. Már az is szürreális volt, hogy tudom, hogy ott van, de a víz alatt akkor sem látom, de igazán akkor lett fura az érzés, amikor alábuktunk és hirtelen kinyílt a világ.

Olyan sok érdekes igazából a vízben nem volt, Indonézia bármelyik szigetén random begázolva a tengerbe ezerszer jobbat lát az ember, de ez a fizikai játék és a víz alatt alig pár méterre ásító sziklaszurdokok már érdekesebbé tették. A prospektusok ígérgettek mindenféle teknőst is, na nekik nyomuk sem volt, csak a szokásos tengeri hal halmaznak egy nem túl érdekes részhalmaza úszkált fel-alá. Egyikünk állítja, hogy ő látott egy murénát is, de ezt független szakértők nem tudták megerősíteni.  A tenger felé kiúszva összekeveredett a két réteg és egyáltalán semmit nem lehetett látni, és eszem ágában nem volt kisodortatni magam a nyílt vízre, úgyhogy amikor a többi snorkelező elfogyott körülöttem én is visszafordultam.

Viszont papagájok cikáztak a fejünk fölött, ami mindig cool. Papagájjal és kolibrivel nem tudok betelni.

A gyereknek itt izzítottuk be a rendőrhajóját. Vettünk egy felfújható beülős akármit, amiből árultak Disneyset és nem Disneyset, és nem éreztem különösebb affinitást Donald Kacsával, úgyhogy maradt a fekete rendőrhajó. Elsőre rettegett tőle, de tíz perc múlva már lelkesen lebegett a víz felszínén miközben apuka próbálta egyszerre menedzselni a csúszós sziklákat és az alapvetően úszásképtelen, de félelemérzet nélküli legénységet. Azért nagy varázslat a búvárcsizma, nem szerettem volna mezítláb taposni az algás köveken.

Két nappal később a medencében meg már kirobbantani nem lehetett a hajócskából, és akárhányszor meglátta a lakásban hangosan követelte, hogy most pedig azonnal menjünk le fürdeni. Ez persze szülői szabadfordítás, de az erőteljes mutogatást és az izgatott „böh-böh-böh” hangokat nehéz félreértelmezni. Csücsök nem hidrofób.

Visszakanyarodva a lagúnába, mielőtt a gyerek átveszi a blog felett az uralmat: a belépős lehúzáshoz képest az éttermecske teljesen normális, mondhatni baráti árú volt. Az úszkálás után betoltunk két hatalmas tál guacamolet meg néhány sört, mielőtt szétváltunk volna, mi vissza Playába, a család többi része meg cenoteozni.

A másik nap szabadságomat (mert azért én alapvetően dolgozok idekint, minden reggel fél hat-hattól délután háromig) a Sian Kaan rezervátumra lőttük el. Tulumtól délre kezdődik a nemzeti park és nagyon, nagyon sokáig tart. A legszélesebb részén 30-40 kilométer széles, és összesen két út megy a határán, egyik az észak-déli főút, a másik pedig egy rettenetes parti út, ahol 5 km átlagsebességgel tudnak közlekedni az _igazi_ terepjárók (itt most rád nézek, BMW X5). Az út minősége kivételesen nem csóróság, hanem filozófia: a parti út a félig víz-félig föld nemzeti park közepén megy, és ha felújítják, akkor csak még több ember megy a védett területre. Plusz így több pénzt lehet legombolni a turistákról, akik mégiscsak a tengeri zónát akarják megnézni.

Fejenként negyvenezres beugróval az a szakasz a mi büdzsénken kívül esett, úgyhogy inkább a szárazföld felől néztünk be. Ehhez egy negyven pesós collectivo és egy harminc pesós busz kellett csak, és máris Muyilban voltunk. Első és második ránézésre is, az egész falu három bádogkalyibából állt, és egy maya romvárosból, ami tulajdonképpen egészen pofás volt, hatalmas fák között, hol a tenger trallala.

Második vonalbeli romvárossal telis-tele van a Yucatán, ezt is úgy-ahogy feltárták, volt itt is több szép piramis, szent fák, ésatöbbi. Egy idő után az ember már csak azt nézi, hogy miben különbözik a többitől, itt például jókora termeszvárak csücsültek a fákon, illetve volt egy épületkomplexum, aminek a teteje is volt, és emiatt a festés is kicsit megmaradt benne. Persze, hogy mire használták, azt nem tudjuk, de látszik, hogy piros és kék volt anno.

Mindig mérhetetlen szomorúsággal és alázattal tölt el, hogy milyen keveset is tudunk a majákról, és milyen sokat lehetne. Drasztikusan más kultúra volt, mint az európai, hindu, arab, vagy kínai, és míg ez utóbbiak egymást össze-vissza befolyásolták, a közép-amerikaiak a saját útjukon haladtak, amíg a spanyolok porrá nem zúzták őket. És most már soha nem fogunk róluk semmit megtudni, töredékeken kívül, amiket az épületfeliratokból összelegózunk.

Négy darab kódex van és kész, ennyit fogunk tudni valaha is a maják mindennapjairól. Nem lesz soha többé több, mert míg egyiptomi romokat folyamatosan ásunk ki, sőt tekercseket találunk a sivatagban elrejtve, a dzsungelen nem volt olyan technológia, amivel akárcsak esély is lehetne, hogy még egy kódex túlélte az évszázadokat valahova elrejtve.

Itt most a technológiát nagyon durván értem csak persze, egy kellően jó viaszosvászon zsák és egy lelkes pap már elég lett volna, de nem volt viaszosvásznuk. Csomó mindenük nem volt, kezdve mondjuk a legalább rézeszközökkel, és az obszidián darabokkal kivert fabunkó pedig egyszerűen lepattant a spanyol acélpáncélról.

Némi kötelező árukapcsolással a mangrove erdőben vezető magasösvényre (deszkapadlók mocsárba levert cölöpökön) csak a romokon át lehetett eljutni. Volt egy nagyon magas, de nagyon rozoga torony a közepén, amire mi ketten nem mertünk a felénél tovább felmászni, de a többiek (hiszen öten+baba voltunk összesen) már igen. Az elmondásuk szerint nem érte meg.

A fő attrakció, ami miatt idáig elevett minket a fene, a mangrove erdőben hajókázás volt. Ezért valami hihetetlenül elképesztően és pofátlanul lehúzott minket a csónakos maffia, egy két órás körútért 600 pesóra, avagy 10 ezer forintra. Összevetésképpen, ennyiért a Tisza-tavon egy egész délelőttön át egy egész csónakot kibérelsz. Öten összesen ötvenezer forintot fizettünk, amiből a csónakot és a csónakost egy teljes hónapra meg lehetett volna venni. Egy egész napos busztúra kerül fejenként ennyibe, ebéddel és belépőkkel együtt, vagy egy taxi bérlése egész napra, benzint is magába foglalva. De hát egyszer járunk itt, kifizettük.

Előtte persze várni kellett vagy másfél órát a tűző napon a parton, ahol kb csak a lepkéket lehetett figyelni, akik az erős szél ellen védekezve a parton bújtak össze egy hatalmas kupacba, amíg valamelyik gyerek (a miénk vagy a konkurenciáé) a közepükbe nem totyogott, amikor is fekete felhőként robbantak a levegőbe, hogy aztán a veszély elmúltával újra letelepedjenek.

Édesapámmal elbattyogtunk a várakozás alatt a boltba és vissza, megkerülve a romos-mangroves szakaszt (visz a partra persze rendes földút is). Megdöbbentő, hogy mennyire szegény egy maja falu, pedig itt még út is volt, busszal meg mindennel. Összetákolt bádogviskók, földpadlóval, kosz, és szemét mindenhol. A kisbolt se volt jobb. Nehéz elképzelni európai, vagy akár magyar viszonyok között is, hogy milyen mélyen van lefele még a szegénységbe.

450 peso egy anyakönyvi kivonat kiállítása. Ezt az összeget (hétezer forint) életedben egyszer kell megfizetned. Ha van ilyened, akkor állampolgár vagy, és jár egy csomó szolgáltatás, például járhatsz ingyen 12 éven át iskolába. Na ezt bizonyos falvakban a lakosság jó része bukta, és írni olvasni alig tanulnak meg, mert hétezer forint gyerekenként egyszer már akkora tőke, ami egyszerűen nincs. Nem arról an szó, hogy nem akarják a gyereket iskolába járatni, azt a huszonegyedik századra nagyjából mindenki mindenhol levette, hogy a tanulás a felfele vivő út első lépcsőfoka. És ez ugyanabban az országban, ahol három várossal arrébb, ha nincs IPhone 6-od, akkor nem vagy ember.

De visszakanyarodva az útleíráshoz, egy idő után végre csónakba szállhattunk. A túra eleje kicsit gagyi volt, át mentünk két tavon, és a köztük levő „maja csatornán”, ami nagyjából annyira lehetett maja, hogy a kotróhajó vezetője maja etnikumú lehetett. Mondjuk nem is mondták, hogy ősi maja. Se krokodil, se vízimadár sereg sehol. Szerencsére a második fele, a csatornában lebegés megmentette a kudarctól az élményt.

Amikor először olvastam erről, nem értettem, hogy mi ebben a nagy szám, de ott helyben kiderült. Van egy fél óra hosszú szakasz (szintén kotort), ahol valamilyen természetes vízáramlat kellemes sétatempóval sodor. Adnak mentőmellényt is, nem azért mert nem érne le az ember lába, hanem mert így semmi, de semmi erőfeszítést nem kell tenni, csak gondtalanul lebegni a vízben és suhanni az összeboruló lombkorona alatt. Nagyjából csak arra kell vigyázni, hogy ne fejeld le az alacsonyabbra belógó ágakat.

A mentőmellény helyes használata amúgy az, hogy mihelyt elhagyod a csónakos látótávolságát, kibújsz belőle, átdugod a lábaid a karlyukakon, és onnantól fogva víz alatti széknek használod. Tökéletesen csöndes, nyugodt élmény volt a természet lágy ölén, csak időnként megszakítva a baba „bah-bah” kiáltásai által.  

Csücsök az ekkorra már bejáratott rendőrhajójában kalimpált, vadul igyekezve, hogy minden egyes levelet kihorgásszon a vízből.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás természet mexikó lepke yucatán lagúna

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr18754764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.