Múmiák!
Illetve holttestek, múzeumban.
Guanajuato nagy durranása a Múmia múzeum (mármint Guanajuato szerint. Nekünk majdnem minden jobban tetszett.) Itt most nem négyezer éves egyiptomi királyokról van szó, de még csak nem is kora középkori kiszáradt indián holttestekről, mint az Andokban, hanem a 19-20. század fordulóján elásott szerencsétlenekről.
A sztori tipikusan mexikói: megadóztatták a temetőt, és akinek a (még élő) rokonai nem tudták fizetni az adót, azt bizony kikaparták és ment a kukába. Az így, erősen kegyeletsértő módon előásott testek kb két százaléka természetes úton mumifikálódott, ezeket jó üzleti érzékű sírásók megtartották és aprópénzért mutogatták. A legidősebb múmia sem régebbi kétszáz évnél, a legfiatalabb pedig 1958-as.
A mexikóiak halálhoz fűződő viszonya finoman szólva sem európai, a halottak napja itt például az egyik legnagyobb buli az országban, csontvázakkal, petárdázással, felvonulásokkal, partizással. Mi sajnos erről pont lemaradunk, de hát mindent egyszerre nem lehet. Kárpótlásul minden második turistapóló koponyás, és koponyamintás poharakat, csörgőket, tányérokat, kulcstartókat mindenhol lehet kapni.
A múzeum viszonylag ízlésesen mutatja be a témát, de a turisták persze hozzák a várt színvonalat, ide nem a Louvre közönsége jár, hanem a városszéli cirkusz szakállas nőjét jönnek megnézni, és borzongani, hogy jéé halott. Nekünk inkább zavaró volt az egész, és kisbaba holttestek meg kifejezetten borzasztóak, rájuk se tudtunk nézni. 111 holttest van vitrinbe pakolva, ennél többet igazán nem lehet elvárni, nem is kértek érte nagyon sokat, de örültünk, amikor kijöttünk.
Kicsit levegősebb látnivaló volt a Pípila szobor a város fölött, vagy inkább valamikor a város fölött volt, de azóta felkúsztak a szirtekre a házak. A függetlenségi törekvések egyik alakja, egy bányászlegény (mi más lenne errefelé), aki az egyik első lázongásban egy magára kötözött malomkövet pajzsnak használva tudott közel jutni a spanyolok által védett házhoz, és jól felgyújtani a kaput. Ez után a lázadók betörtek és megöltek mindenkit.
Ennek örömére kapott egy három emeletes fáklyás szobrot a kommunista szoborpark stílusában, de mivel ez Mexikó, fel lehet menni a fáklya belsejébe fényképezni a látképet tíz pesóér. A szoborig fogaskerekű visz fel, és némi megnyugvással olvastuk a táblán, hogy svájci gyártmányú és hogy öt független fékrendszerrel rendelkezik.
Van még néhány múzeum is elszórva a városban, az egyik Diego Rivera szülőházában. Ő Frida Kahloval együtt a Nagy Mexikó Festészet, a mi szemünkkel erősen szocialista mozgalmista stílusú freskókat festett mindenhova, ahova csak tudott, például a New York-i Rockefeller központba is. Itt az „egyéb” kategóriás festményei voltak, tulajdonképpen érdekes volt látni, hogy egy csomó más stílusban is tudott festeni, mert a freskói tök egyformák messziről nézve. Ami igazán érdekes volt persze azok a vendégkiállítások voltak. Egyikünk sem nagy rajongója a modern művészeteknek, de itt mind a három tetszett, sőt még olyan is volt köztük, amit akár a saját lakásom falán is el tudnék képzelni.
Betévedtünk még a Don Quijote múzeumba is. A koncepciót nem értjük, hogy egy közép-mexikói bányászváros bármiféle irodalmi hagyomány nélkül miért nyitja meg a világ egyetlen Don Quijote múzeumát, bár talán köze lehet ahhoz, hogy a város nagy nemzetközi fesztiválját Cervantesnek hívják. A gyűjtőelv, mint a faék: ha a műtárgy a szélmalomharcost ábrázolja, akkor jöhet. Ebből fakadóan vakítóan sokszínű, formájú, méretű és stílusú alkotások kerültek ide, üdítő egyvelegben. A ritmust mások is felvették, a közeli kocsmát témához illően Rocinante-nek nevezték el, egy sarokkal arrébb meg emeletmagas lovas szobor van a lovagról és Sancho Panzáról.
Hogy ne csak kultúra legyen, hanem természet is, megmásztuk a város feletti nagy szirtet, a Bufát is. A régi víztározótól indultunk el, ami hétvégéken elvileg a város egyik lüktető szíve piknikező családokkal, de szerdán a westernfilmek kihalt városaira hasonlított, csak itt ördögszekerek helyett műanyag zacskókat sodort a szél. Innen bő két órás folyamatos hegymenet jött, fele az egész várost körbeölelő Panoramicó körgyűrűn, aztán meg jelöletlen földúton.
A Bufa alatt Loyolai Ignác zarándokhelye van egy pici barlangocskában, ahova évente egyszer mindenki felmászik. A helybeli legenda, hogy évente egyszer egy csini csaj megkéri az egyik zarándokot, hogy vigye be a városba a hátán, anélkül, hogy visszanézne. Ha sikerülne, akkor Guanajuato újra olyan gazdag lenne, mint az ezüstbányász fénykorában, de ha nem, akkor persze sanyi az ideiglenes hátasnak. A trükk az, hogy a hegyről lefelé a pokol összes démona ott fog vonyítani a sarkában.
Minket démonok nem, de a turistabiztonsági intézkedések elborzasztottak: az ösvény korlátja szögesdrót volt. A logika nem volt tiszta, ha leszédülnél, akkor megakadályozza, de azért meg fogod bánni?
A város fölött volt egy jókora természetvédelmi terület is, a Las Palomas, ahol szintén szögesdrót problémákba ütköztünk. Ide már Alejandro vitt fel minket, és úgy döntött, hogy velünk is tart a sétán, és nem a kocsiban vár meg minket. Kellemes magasföldi erdőről van szó, semmi különleges nem volt benne, bár elvileg tele van vaddal, mi még sem találkoztunk semmivel.
Ugyanis az összes befele vezető út szögesdróttal volt elzárva olyan ötszáz méter séta után. Majd két órát szerencsétlenkedtünk, hogy keressünk egy befele vivő ösvényt, de sikertelenül. Visszatértünk a bejárathoz, ahol a vadőr közölte, hogy ja hát csak arrébb kellett volna rakni a szögesdrót akadályt, a bevert cölöpöket kihúzva, mert teljesen szabad oda bemenni. A szögesdrót csak azt a területet jelöli, ahol szabad kempingezni… Kösz… (Tábla természetesen erről sehol nem volt)
Egy fantasztikus kis ex-haciendát is megnéztünk, amit láthatólag éppen esküvői helyszínnek maszkíroztak. Száz-kétszáz éves villák és támogató épületek köré hatalmas őskert épült, mókusokkal, harkályokkal, és persze, mivel bányászváros, ércsilóval. Ezek a jópofa épületek jobbra balra feltűnnek a városban, általában félig összedőlve.
Ide került be annó az ezüstérc, mielőtt feldolgozták volna, emiatt jó masszív támfalai vannak, kicsit úgy néz ki, mint egy középkori katedrális, amiről lefelejtették a plafont.
Ha már bányászváros, mentünk bányába is, ami finoman szólva is gagyi volt, de legalább nem kértek sok pénzt érte. Egy ötszáz méter folyosón bementünk, és egy bányamérnök diák elmagyarázta spanyolul a tutit. Igazából ez egy oktatótárna volt, de sajnos a mélyére csak az egyetemisták mehetnek, az átlag laikus nem, így elég érdektelen volt az egész.
Ugyan a fentiek közül semmi sem igazán nagy szám, vagy akárcsak különösebben érdekes, összetéve nagyon jó volt megnézni őket, főleg hogy ha hozzáteszem, hogy ezek csak a Guanajuatón belüli látnivalók voltak, jó pár napot kirándultunk is a környéken.
