HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Mexikó XIV - A hét lámpás és egyéb kirándulások

2016.07.18. 05:07 Sünmalac

San Miguel de Allende ugyanúgy gringó gettó, mint a Maja Riviéra (70k lakosból 10k expat), de érzésre ég és föld a különbség: Playa del Carmen egy szelet Amerika a Yucatánon, míg San Miguelben beilleszkedni költöznek az emberek, egy kis extra kényelemmel.

Persze az ingatlan árak itt is brutálisan elszálltak, több száz ezer dollárba kerülnek olyan haciendák, amiket száz kilométerrel arrébb ötvenezerért utánad dobnak, de cserébe rendesen ki vannak építve a szolgáltatások.

Mi csak kétszer egy napra mentünk látogatóba. Kellemes másfél órás buszút átugrani Guanajuatóból, a Primera Plus szuperkényelmes buszain. A mexikói tömegközlekedés spektrumának felső harmada tényleg fantasztikus és igazából megfizethető. Hatalmas, puha, kényelmes székek, állítható lábtartóval, wifivel, repülőgépes egyéni szórakoztatóközponttal. Az előttem levő ülés háttámlájában konkrétan egy android tablet volt beépítve, Angry Birds-zel.

A buszpályaudvarról ki és bejutás már sokkal harmadik világbelibb, rettenetesen túlzsúfolt ócska csotrogány buszon araszoltunk dugóban, majd megfulladva a melegtől és a tömegnyomortól, erősen támaszkodva az összecsuklasztott babakocsira, mint közelharci fegyverre.

Az Allende utónevet a város a szabadságharc egyik hőséről kapta, aki innen származott. Ezen a környéken volt a lázadás szíve, a dúsgazdag ezüstbárók voltak az elsők, akiknek nemcsak hogy elegük lett az anyaország igájából, de még pénzük is volt, hogy tegyenek ellene valamit.  

A városok átnevezése nem egyedi dolog, Michoacan állam fővárosa Morelia eredetileg Valladolid néven futott, aztán Morelos (szintén zenész) tiszteletére kapott új nevet. 

Igazából semmi extra látnivaló nincs San Miguelben, de van rengeteg remek étterem, teraszok, szép terek. Mi például a francia pékségben ettünk végre ehető pékterméket. Elvileg van egy játékmúzeum, de én komoly összegeket vagyok hajlandó fizetni, hogy ne kelljen betennem a lábamat egy bababemutató tárlatra, úgyhogy kihagytuk.

Meg persze van egy kötelező katedrális is, amit teljesen elmebeteg rózsaszínre festettek, mert a főmérnök hallott valamit arról, hogy volt valamikor egy gótika nevű irányzat, de mivel egy téglavető családból származó önképzett építész volt, és soha nem járt Európában, önerőből kellett újra feltalálnia a neogótikát képeslapok alapján. Na, pont úgy is néz ki. Vidám, kicsit disneylandes templomocska, de hát egy templomot is csak véges ideig lehet nézegetni (ez alól mondjuk Angkor Wat kivétel).

Viszont a város felett elterülő El Charco botanikus kert egyszerűen fantasztikus. Közép-mexikói két hónapunk egyik legnagyobb élménye volt. 88 hektáron terpeszkedik a park, kaktuszokkal, mocsárral, szakadékkal, vízeséssel, gáttal, gázlómadarakkal, és mindez töküres, a két órás kószálás alatt egyetlen párocskával találkoztunk. Itt-ott jópofa modern szobrok bukkannak elő, szépen illeszkedve az óriási kaktuszok közé. A kert aljában levő szurdok pont úgy nézett ki, mintha egy Indiana Jones film díszlete lenne. És persze a szirtfal tetejéről tökéletes kilátás nyílik a városra.

A kert segít veszélyeztetett fajok megőrzésében, ami növény-vonatkozásban elsőre fura volt, de úgy tűnik némelyik kaktuszt előszeretettel  vadásszák le a vadonban például. Kicsit hippitanya szaga is volt a helynek, mindenféle kamu New Age ceremóniákat tartanak itt, meg persze házasodni is lehet az egyik tisztáson.

A hely étterme szokás szerint tök jó fej volt. Szemben a magyar strandok büféivel, itt nem szokás visszaélni a monopolhelyzettel, általában nagyon baráti áron árulnak mindent. A három pohár vízért konkrétan nem akartak pénzt elfogadni például.

Amikor másodszorra jártunk errefelé, akkor már sofőrrel jöttünk. A sztori egy kicsit bonyolult, a háziurunk, Gerardo bejáratott turistasofőrje Alejandro, de mivel Alejandro egy kicsit beteg volt, ezért megkérte a félig német, félig amerikai haverját Simont, hogy segítsen be a vezetésben.

Simon a Szilikon-völgyben kereste magát degeszre, mint informatikus rendszermérnök, aztán beintett és leköltözött a haverokhoz Guanajuatóba. Az államokban havi négyezer dollár volt a lakbére (a technológiai fellegvárak teljesen elszálltak), itt négyezer peso, ami egy laza tizennyolcszoros különbség.

Simon korunkbeli volt, Alejandro pedig még egyetemista. Elég lelkes gyerek, de még kicsit bénácska, látszott, hogy még hiányzott neki egy évtized. Túrázás közben jókat beszélgettünk arról, hogy hogyan tudna jobb szolgáltatást nyújtani, nagy tervei vannak arra, hogy az angolul viszonylag beszélő csoporttársait fogja idegenvezetőként kiszervezni az olyan turistáknak, mint mi. Mi meg megosztottuk, hogy a negyven-plusz meglátogatott országunkkal miket szeretünk egy túravezetőben és miket nem. Csücsökkel nagyon egymásra találtak, a baba még egy várossal arrébb is időnként felfedezte random mexikói fiatalokban Alejandrot és próbált köszönni nekik.

Abban is látszott, hogy van még mit tanulnia a srácnak, hogy igazából mi magunknak kellett összerakni az útitervet és a menetrendet, ő csak a spanyol nyelvű googlezésben vett aktívan részt, és ott sem túl nagy hatékonysággal. Védelmében mondva, elég bénák a helybeli önkormányzatok, otthon falatnyi kis falvaknak van valami minimál-honlapjuk, hogy merre találod az erdészeti múzeumot és mi a nyitva tartása, Mexikóban még kifejezetten nagy durranásokról is csak szájhagyomány útján lehet kitalálni, hogy pontosan hol is vannak.

Ilyen volt Santiago de la Valle mellet a Siete Luminarias, a „Ragyogó Hetes”, avagy a „Hét Lámpás”. Hét vulkáni kráter van elszórva egy harminc kilométeres körzetben egy amúgy teljesen érdektelen és feltűnően lepukkant kisváros mellett. A hétből csak hármat sikerült bejárni, mert Alejandro és Simon viszonylag későn szedtek össze minket, és utána futottunk még egy kört a városban, mert ottfelejtettek valamit Simonnál. Ekkor kiderült, hogy a parkolóhelyeket vödrökkel őrzik, és a vödröket teljesen meglepő módon nem rugdossák arrébb az arra járók. Bezzeg, amikor én pesten próbáltam helyet foglalni a költöztető teherautónak a házunk előtt, akkor valaki tíz perc alatt akkurátusan felpakolta a kukáimat a járdára és beparkolt. (Igen, te piros Volkswagen, hozzád beszélek…)

Az időhiányhoz hozzájárult, hogy a célpont is messzebb, mint terveztük. Plusz Alejandro sosem járt még erre, úgyhogy folyton meg kellett állni megkérdezni fogatlan indián földműveseket, hogy hogy is kell eljutni a következő helyre.

És sajnos az írástudatlan parasztok egyszerűen nem képesek tömör, és korrekt útmutatást adni. Ők nagyon ráérnek, végre valami érdekes történik, ráadásul mivel sosem voltak száz (de inkább ötven) kilométernél messzebb a szülőházuktól, a térképolvasás és az útirány adás képessége teljesen hiányzik belőlük. Ez meglepő volt számunkra, amikor először találkoztunk csontszegény harmadik világbeliekkel, de azóta megtanultuk, hogy a környezet mentális térképe az egy olyan dolog, ami úgy alakul ki, ha az ember saját maga is térképeket nézeget.

Na, itt nincs földrajzóra.

Viszont van tényleges kézzelfogható földrajz, kráterek formájában. Itt (egy kivételével) nem füstölgő, gőzölgő dolgokra kell gondolni bugyogó lávával, hanem pár millió éves óriási lyukakra. Az egyik egy buja zöld erdővel borított három kilométer átmérőjű, háromszáz méter mély lyuk volt, olyan, amiben a jobb filmekben ősembertörzseket meg dinoszauruszokat lehet találni. Csak itt egy (kicsit kanyargós, kicsit csúszós) út vezetett bele, és egy tucatnyi házból álló falu volt az alján.

krater1.jpg

A következő ennél sokkal kopaszabb volt, itt elvileg krátertónak kellett volna lennie, de az esős évszak legelején még csak kis pocsolya volt az alján. Látszott a falon, hogy meddig telt meg a legjobb években, jut ide víz bizony. (Sajnos most októberben sem lenne ennyire látványos, mert azóta megoldották a víz java részének elvezetését, a kráter peremén dülöngélő kalyibák nagy örömére, mert így nem fognak leborulni egy ködös szombati hajnalon a mélybe)

A nagyon nagy szám a harmadik volt, ahova egy alagúton kellett bebújni. Régen a falu vizét hozták a krátertóból, ezért fúrtak nyolcszáz méter hosszú lyukat a hegy oldalába, most már csak turisták közlekednek errefelé, de ők is inkább erősen összegörnyedve, mert mexikóiak fúrták a mexikóiakra méretezett alagutat. Világítás persze nincs, de amióta van vaku minden telefonon, egyre kevésbé probléma, ha az embernél nincs zseblámpa.

Viszont denevérek voltak, Alejandro barátnéjának nagy örömére. A csaj pont idevalósi volt, úgyhogy a városban valahol összeszedtük, és becsüccsent a jobb elsőbe Alejando ölébe, így már ketten utaztak bekötetlenül az anyósülésen. Mint minden rendes mexikói nőnek, neki is seggig érő haja volt, és amikor az egyhatvan magas alagútban elkezd csapkodni egy bőregér, akkor bizony beakad dolgokba.

Az alagútból kiérve egy kellemes piknikező helyen találtuk magunkat, ahol békésen le lehetett volna ülni, ha már nem futottunk volna ki éppen a napból. Így csak megnéztük kénes tavacskát és a hatalmas hófehér só-síkságot. Jól nézett ki, ilyet se láttunk még.

A másik bérelt kocsis kirándulás San Miguel környéki látnivalókat pipálta ki. Az egyik a Cañada del Virgen volt, egy magánpiramis. A piramis maga állami terület, de a körülötte elterülő több száz négyzetkilométer mind egyetlen ember földje, és ő finanszírozza az ásatásokat illetve üzemelteti a farm határától a piramisig vivő dzsipeket is. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy szántogatnak meg vetnek, hanem kisebb magyar megyényi hullámzó zöld dombság terül el, ameddig a szem ellát, kóbor birkákkal és tehenekkel.

Kicsit ijesztő volt, hogy a láthatárig minden egyetlen emberé, hatalmas volt a terület.

Noha erősen B kategóriásak volt a romok, és csak azért nem C, mert ötszáz kilométeren belül semmi hasonló sincs, de azért elég megérte megnézni, és a túravezetőnk is jó fej volt. Nagyjából úgy lehetne összefoglalni a hely történelmét, hogy „fogalmunk sincs, hogy kik építették a piramist, mit csináltak vele, és mi történt velük, de nézzétek, kelet-nyugati az orientáció, biztos a naphoz van köze”.

piramis.jpg

Illetve „képzeljétek, találtunk egy koponyát az egyik árokban, úgyhogy ebből extrapolálni fogunk egy komplett vallási rituálét”. Ha nincs írásos emlék és kihaltak a helyiek a spanyolok érkezése előtt, akkor egyszerűen csak vadul lehet tippelgetni, hogy mi is történt errefelé.

Ahogy említettem, Alejandro egészen jól elboldogult Csücsökkel, úgyhogy a szülők fél órán át tudtak nyugiban nézelődni, amíg a baba rá nem jött, hogy nem lát minket és el nem kezdett pánikszerűen „mama, mama”-t kiáltozni. Vannak előnyei annak, ha az ember felbérel valakit egy egész napra, egy csomó mindent egyszerűbbé tesz, de még kemény alku után is drága volt a két napos túra.

A piramismászást kipihenendő ledöglöttünk egy fürdőbe. Ahol tele van vulkánokkal az egész ország, nem nehéz hőforrást találni, az egyik szövetségi államot például egyszerűen „Meleg Vizek”-nek hívják (Aguascalientes). Itt is volt meleg víz meg még melegebb, azt hiszem, a koncepciót nem kell részletesen bemutatnom a magyar olvasóközönségnek. Csücsök a beltéri medencében visszhangzó beömlő víztől nagyon félt, de ettől eltekintve teljesen átlagos élmény volt: élveztük az áztatást, amíg el nem kezdett esni az eső.

Guananuatóból is busszal mentünk tovább, a táv a szokásos hat óra volt. A turistáskodásra alkalmas központok nagyjából ilyen távolságra vannak elpöttyentve egymástól (illetve ami ennél közelebb van, azt megnézzük egynapos kirándulásban).

Öt óra volt Moreliáig, és onnan még egy Pátzcuaróba. Persze az egy órás menetidő inkább másfél, mert a távolsági busz megáll a város szélén és addig nem megy tovább, amíg meg nem telik.

Ennyit a menetrendről.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás utazas természet mexikó piramis

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr388897494

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.