HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Mexikó XVIII - Vulkán és gyilkosság

2016.08.17. 20:31 Sünmalac

Otthon mindenki mindig azt kérdezi, hogy nem veszélyes-e Mexikóba utazni, nem fognak e megenni a banditák, és erre mindig azt válaszoljuk, hogy „á, nem, Mexikó békés, Guatemala, na, az gáz volt, ott a zöldségest is testpáncélos, gépkarabélyos őr védte”.

Na, most már Mexikóban is láttunk útszéli gyilkosságot.

Persze nem élőben, csak órákkal a cselekmény után, de eddig nem volt közeli élményem erőszakost halált haltakkal. Várhattunk miatta fél órát, amíg a rendőrök a kivégzett férfi körül helyszíneltek. Érdembeli fotóm persze nincs, mert nyuszi vagyok odatolakodni a kamerámmal, amikor egy hulla fekszik az árokban, szóval ez a legközelebbi kép:

 gyilkossag.jpg

Michoacán az a környék, ahol nagyon durva dolgok történték pár éve, erősen Mad Maxbe illő jelenetekkel, csak nem egy nukleáris apokalipszis után, hanem 2009-ben. Valamikor a kétezres évek elején indult be a Templomosok nevű kartell Názario Moreno vezetésével, akit a haverjai egyszerűen csak a „Legőrültebbeknek” hívtak. Kicsit vallásos csavart rakott a szokásos kartell kegyetlenkedésekre, de a biznisz ugyanaz maradt.

Drogok, kurvák, és az összes jövedelmező helybeli üzlet kifacsarása, majd átvétele. A kartell olyan erős lett idővel, hogy rézbányákat menedzselt, ahol teljesen illegálisan, az összes biztonsági és környezetvédelmi szabály leszarásával bányásztak több tízezer tonna ércet, amit aztán nagyon kevés szerecsenmosdatás után Acapulcoban pakoltak fel Kínába tartó hajókra. Nem részletezném, nagyon gáz, hogy miket engedtek meg maguknak. Feldarabolás, savban feloldás, kínzás, csonkítások, elég borzasztó az ügy.

A templomosok hatása egészen Magyarországig elért, miattuk nőtt az avokádó világpiaci ára a másfélszeresére, és az a különbözet bizony mind az bűnözők zsebükben landolt. Nagyon egyszerű volt a menet: odamentek a földműveshez és közölték vele, hogy a miénk vagy. Mostantól csak a mi embereinket fogadhatod fel háromszoros órabéren és a terményedet csak a mi fedőcégünknek adhatod el, fix áron, és megöljük most mondjuk néhány családtagodat, csak hogy értsd, hogy miről van szó. Mivel a helybeli rendőrség és a kartell verőlegényei két egymást nagymértékben metsző halmaz, semmit nem lehetett csinálni. Olyan szinten ellenőriztek és uraltak mindent, hogy a sima szövetségi rendőröket egyszerűen legéppuskázták, ha a területükre tévedtek, maximum tankkal lehetett volna kirobbantani őket.

avokadofa.jpg

A tehetetlenség és kiszolgáltatottság reménytelenséget szül, és a reménytelen embernek már minden mindegy. Van olyan helyzet, amikor harcban meghalni jobb választásnak tűnik, mint rettegésben élni, főleg olyan macho kultúrában, mint a mexikói.

A horror állapotokat tehát idővel megunták a helyiek, és egy pap vezetésével elkezdődött szerveződni egy önvédelmi szakkör. A Templomosok hatalmának az volt a gyenge pontja, hogy lehetett tudni kik a végrehajtók, kik a főnökök, hol élnek, hiszen földesúrként tevékenykedtek, teljesen biztosan, hogy senki nem mer ellenük lépni.

Tévedtek.

Helybeli farmerek, munkások álltak össze, éjszaka közepén ütöttek rajta kartell szállásokon és kivégeztek mindenkit. A rendőrség feladatát átvették az önszervező, önbíráskodó körök.

Az autóikat saját maguk páncélozták házibarkács üzemmódban, átszabott alvázakkal, platón kialakított tüzelőállásokkal, felszegecselt páncélzattal. Szabályos ostromokban vettek be és szabadítottak fel kartell városokat, minden elfogott Templomos katonának felajánlva, hogy vagy kapnak egy golyót a fejükbe, vagy átállnak a „jófiúkhoz”. Idővel tehát a korábbi mészáros bűnözők egyre nagyobb része harcolt a felszabadítók oldalán, még inkább a szürke zónába sodorva az egész ügyet.

Eközben a mexikói kormánynak fogalma sem volt mit csináljon. Ha állampolgárok végeznek ki más állampolgárokat a bűneikért az gyakorlatilag az állam, mint entitás megszűnését jelenti. Ugyanakkor egy elnök, aki a teljes pályafutását a kartellek felszámolására tette fel nehezen tudná elsütni, hogy a bűnözők helyett azokat tartoztatja le, akik tényleg tesznek is valamit. Úgyhogy ellentmondásos fél lépéseket tettek a hivatalos szervek jobbra-balra egy ideig, aztán látva a sikereket és a népszerűséget, a népfelkelők oldalára álltak teljes szélességgel és megesküdtek, hogy a Templomosok lesznek az első kartell, amit végleg felszámolnak.

Végül Moreno szülőfaluját már több száz katona, tankok és helikopterek ostromolták meg, szintén száznál is több, rakétákkal és gépkarabélyokkal felszerelt kartellkatonával szemben állva. A hivatalos eredmény szerint több, mint száz védő és hat támadó halt meg, de ez egy szurdokos, sivatagos terepen, az éjszaka káoszában, egy beásott, a terepet jól ismerő ellenféllel szemben finoman szólva is valószínűtlenül hangzik. Nem tudni, mi volt az összecsapás valódi veszteséglistája, de szinte biztos, hogy a kormányerők több helikoptert is vesztettek és nagyjából annyi embert, mint a bűnözők.

Csak hát szemrebbenés nélkül hazudik az állami média itt (is), és aki mást próbál jelenteni, azt egyszerűen lecsukják. A végeredményt azért borítékolni lehetett, a hadsereg nem fog elfogyni, míg a kartellkatona nem halálig akar harcolni: másnap hajnalra a kartell gerince megtört, bejelentették, hogy a főkolompost megölték, ésatöbbi.

Ezen csak kicsit csúfított, hogy az állami tévén halottnak lejelentett Moreno pár hónap bujkálás után felbukkant, de addigra már semmi sem volt a régi. A kartell sosem vész el, csak átalakul, tipikusan egymással háborúzó alegységekre, de legalább mire mi jártunk arra, kicsit visszavettek az arcukból.

Az egész történetnek van egy még feketébb, depresszívebb értelmezése is, miszerint Mexikó elnöke a keleti parti kartellek embere, és a különösen kegyetlen és hatékony Templomosok egyre nagyobb konkurenciát jelentettek számukra, ezért jött a hirtelen jött kormányzati akarat, hogy pont ezt a kartellt felszámolják.

Erről az egészről bővebben Ioan Grillo: Gangster Warlords: Drug Dollars, Killing Fields and the New Politics of Latin America c. nagyszerű könyvéből művelődtem, ajánlom bárkinek, aki erre a környékre jön. Nem szívbajos a csávó sokszoros gyilkosokat interjúzni.

Kis történelemlecke után visszakanyarodva a személyes élményekre, a teljes sztori úgy szólt, hogy Almával és Kacsával nekiindultunk vulkánt mászni. Ebből sajnos NemSün kimaradt, a gyerek egyszerűen nem lávamező álló, valakinek otthon kellett vele maradni.

Egész Michoacán államban összesen két A kategóriás látnivaló van: a lepkerezervátum és a lávával elöntött város, ebből most az utóbbit néztük meg. A Parícutin vulkán képét mindenki látta már szerintem, vagy itt, vagy ott. A főszereplő mindig a lávamezőből kiálló templomtorony, Parícutin egykori falujának egyetlen maradványa.

templom1.jpg

Ebben szokás Isten védőerejét is látni, de azért tegyük hozzá, hogy egy átlag Purepecha indián településen nem volt olyan sok kőépület hatvan-hetven évvel ezelőtt, főleg olyan nem, ami egy emeletnél magasabb lett volna. A Walmart ugyanúgy megmaradt volna, mint a templom, de faházak kicsit rosszabbul bírják az olvadt követ.

Nem kell Pompei jellegű katasztrófára gondolni persze: ugyan a vulkánkitörés teljesen letarolt kétszáz négyzetkilométert, és az újonnan kinőtt hegytől hét kilométeres körön belül egy szál fű nem nőtt évtizedekig, de nem vad árként őrjöngő lávafolyamra kell gondolni. Mindenki békésen ki tudott költözni a városkából, konkrétan nulla ember esett áldozatul az egésznek, ha azt a hármat nem számítjuk, akiket olyan villám csapott agyon, amik a kilövellt hamufelhőkből sújtottak le. Persze még így sem lehet jó, ha az ember városát, földjét, megélhetését, mindenét belepi három-öt méter vastagságban a láva, erre még a biztosító se szokott fizetni.

templom2.jpg

Nem egyszerű eljutni idáig, még ha az ember nem is fut gyilkosságokba. Mi első körben megalkudtunk egy taxissal, hogy reggel 6kor összeszed minket és elvisz Angahuanig egy viszonylag magas, de fair árért cserébe. Na, nagy túrót bukkant fel, szóval hat húszkor erősen szentségelve kisétáltunk a taxiállomásra az utca végén, és próbáltunk megalkudni egy másik taxissal, de nem volt kedvük másfél órát furikázni oda aztán vissza, úgyhogy olyan árat mondtak, ami nem fért bele a budgetbe. Tehát ki a buszállomásra, de az első busz csak háromnegyed óra múlva indult volna Uruapanba, ahonnan még el kellett jutni Angahuanig. (Az összes név indián eredetű, azért ilyen fura a ritmusuk.)

Tehát át a másik buszállomásra, ahol végül is felszálltunk valamire, ami elindult reggel hét húszkor, és az eredeti tervhez képest laza másfél óra késéssel lerakott minket Uruapanban.

Itt találkoztunk az extrémtaxissal. Általában a buszpályaudvarokon ki van rakva a közeli célpontokba a tarifa, meg is néztük mennyibe fáj a harminc kilométeres túra Angahuanba, a vulkán tövébe, majd arrébb sétáltunk három métert és az első taxissal megalkudtunk, hogy tizenöt százalékkal kevesebbért elvisz minket.

Sok gagyi taxiban ültünk a négy hónap alatt, de ez volt az abszolút mélypont. Igazából nem is tudom miért ültünk be. A következő problémák álltak fenn:

  • A taxinak nem volt hátsó ablaka. Hiányzott. Helyette egy félig áttetsző fólia volt odaragasztva. Ötvennél erősen befújt a szél, kicsit kabrióvá alakítva a Nissan Tsuru-t.
  • Valami nem stimmelt a kerekkel, ezért még a fuvar legelején behajtottunk egy szervizbe (itt elgondolkodtam, hogy most éppen elrabol-e minket), ahol gyorsan meghúztak valamit, és ha már ott voltak lecserélték a felnit is.
  • Az ajtót nem lehetett becsukni belülről, csak kívülről. Ha az ember meghúzta a kilincset, akkor az egész könyéktámasz szerkezet is jött vele, mert hát el volt válva az ajtótól.
  • Az ajtót kinyitni se lehetett persze belülről, az ajtónyitó kallantyú se működött.
  • A sebességmérő permanensen nullát mutatott.
  • Hátulsó biztonsági övek gondosan oda voltak ragasztva a tartójukhoz, a kihúzásukhoz oldószer kellett volna.

hatsoablak.jpg

Amúgy teljesen normálisan vezetett a pacák, csak az autója volt ramaty. Szóval bíztató kezdetekkel, laza két órás késéssel érkeztünk futottunk bele egy hatalmas kupac álló autóba pár kilométernyire a céltól. A sofőrünk szemrebbenés nélkül megelőzte a nagyjából kétszáz autóból álló kocsisort és beállt a legelejére, hogy megnézze miről is van szó. Érdekes módon ezért nem lincselték meg, még egy duda sem szólt, pedig néztük, hogy mindjárt jön a machetés népharag.

Kiszállt, beszélgetett, visszajött. Mondta, hogy valaki meghalt. Kérdeztem, erősen feszegetve a spanyolom korlátait, hogy „accidente?”, nem, nem, mondta a fejét rázva, „muerte”. Itt egy kicsit nyeltünk, ez még nekem is új élmény volt. Előtte pont Almát paráztattuk a fenti kartelles sztori elmesélésével, mert ő már a fel-alá furikázó géppuskás katonai dzsipekre is rácsodálkozott.

(Mexikó nagy része amúgy teljesen békés, de Michoacán és Guerrero picit durvább. Még mindig biztonságosabbak, mint mondjuk Párizs vagy London, turistát sehol nem esznek, de érezni, hogy itt zajlik az élet a színfalak mögött)

Angahuanba tehát már bő két és fél óra késéssel érkeztünk, 8-kor akartam nekiindulni a hegymászásnak, de 11 lett belőle. Ez azért volt kritikus, mert minden délután esik. Ez az esős évszak, fact of life. Van, amikor este hatkor kicsit szemerkél, és van, amikor délután háromtól olyan tömör vízfal szakad, hogy lapát kell az előre haladáshoz. Én nagyon, nagyon szerettem volna elkerülni, hogy a lávamező közepén, két órányira a legközelebbi fedett helytől kapjon el minket egy jó hideg zuhé, ezért kicsit gyanakodva néztem a sűrű szürke felhőpaplant a fejünk felett.

lavamezo.jpg

A vulkán tövéig két út visz: van a rövid, keresztül a lávamezőn, és van a gyors, ami öt kilométerrel hosszabb, de nem köveken kell hegyi kecskeként botladozni, hanem finom vulkáni homokban sétálni. Ha lovas túrára fizet be az ember, akkor a pacik erre mennek, mert a másik úton még egy zerge is káromkodna. Az útikönyv külön figyelmeztetett, hogy ha nem tudsz lovagolni, akkor bizony ne itt tanuld meg, mert a 24 kilométer nagyon durva táv az első napra.

A városban amúgy mindenhol lovak voltak kikötve, fel voltak készülve arra, ha hirtelen megjelenne egy autóbusznyi mexikóvárosi turista, akik mind lovagolni akarnak. Meg persze errefelé még valódi közlekedési eszköz a ló, nem mindenkinek futja a terepjáróra, ha nincs turista, akkor nagymama megy vele boltba.

paci.jpg

Mi nem tudunk lovagolni, így a kombó úton mentünk, odafelé át a lávamezőn, visszafelé meg a homokban, és odafelé tényleg sokkal lassabb és fárasztóbb volt, hiába volt sokkal rövidebb. Brutális dolog több órán át kőről kőre szökdécselni, de hát sík terepet errefelé utoljára a kitörés előtt láttak.

Viszont van helyette fantasztikus holdbéli táj. Így hatvan évvel később egy-egy fűszál már kinő, de sokkal több nem. Mindenhol fekete, sötétszürke sziklák, az apróbbja térdig ér, a nagyja fej fölé, és köztük kellett utat keresni. Nagyon megérte idáig eljönni, tényleg hozta azt, amit az ember a „lávamező” szót meghallva elvár.

A túravezetőnk (volt vagy 17 éves) sajnos nem dolgozott meg a borravalóért, csak ment előre, mint a tank, és időnként megállt, hogy bevárjon. Később egy ponton annyira előreszaladt, hogy csak tippeltünk, hogy merre ment.

Közben megbeszéltük egymás közt magyarul (a világ egyik leghasznosabb nyelvén, ha embereket kell harmadik országban kidumálni), hogy gyakorlatilag bármilyen racionális árú angoltanfolyam elvégzése már az első évben kitermelné borravalóban a költségét, mert simán lökhetné nekünk a sódert és jópofizhatna, ahelyett hogy némán kullog, és ez win-win lenne mindenkinek. Ő is többet keresne ugyanazzal a 8 óra gyaloglással és mi is elégedettebben mennénk haza.

Sajnos ezeket az infókat nehéz áttolni, és egy indián tizenévesnek, aki a járási székhelynél messzebb még sosem volt, tényleg tippje sincs arról, hogy mire gondol, mit vár el egy nyugati turista. Ázsiában bőven vannak NGO-k, ahol lelkes nyugati civilek átadják pont ezt a know-how-t, de a mexikói turizmust senki nem siet fejleszteni, legalábbis senki, aki nem rettentően korrupt és inkompetens, ezért bőven találkoztunk ilyen jellegű kihagyott ziccerekkel.

Az idő finoman szólva is pocsék volt, szürke paplan a fejünk felett, viszonylag hideg szél fújt (állva fáztunk pólóban, menet közben meleg volt pulcsiban), de a hangulatunk jó volt. A bokaficam kockázata ellenére van valami gyermeki öröm abban, hogy utat keres magának az ember, egyensúlyoz, próbálgatja hova lehet lépni. Nagymamát nem ide kell hozni kirándulni, de az biztos, hogy egyedi élmény, máshol ilyet még nem csináltunk.

Idővel elfogyott a hegyi-kecske gyakorlóösvény és odaértünk a vulkáni kúp aljába. Egyszerű a sztori, egy háromszáz méteres durván negyvenöt-ötven fokos dőlésszögű geometriai test, az oldalából egy kis oldalbordával, ami a másodlagos kürtő. Ez utóbbi még most is aktív volt, bőven gőzölgött belőle valami. A vulkáni gőzöknél jó szabály, hogy menjen a túravezető előre, mert általában csak kicsit büdösek és melegek, de tudja a fene mi jön éppen a föld alól.

Indonéziában voltunk olyan kénes tavaknál, ahol pár évvel korábban hátrébb húzták az összes kordont, mert egyszer csak büfögött egyet a kürtő, és holtan esett össze egy adag turista, akik a szélén bohóckodtak, mert kicsit töményebb volt a mérges gáz a szokásosnál.

masodlagoskup.jpg

Minket ez nem fenyegetett, a főkürtőt másztuk meg, onnan meg évtizedek óta nem jött semmi, az oldalát félig már benőtte a fű.

Fentről látszott, hogy itt tényleg tarolt Föld Anyácska, jó messzire csak szürkeség, aztán éles vágással kezdődött a magasföldi erdő, ott ahol a láva anno megállt.

Lefelé két út volt, a gyáváknak és a bátraknak, Almával megszavaztuk ketten, hogy mi ugyan az alábbi csúszdán ugyan le nem csúszunk, nem ettünk meszet, úgyhogy Kacsa (akinek alapból a falmászás a sportja, tehát nem szívbajos egy kis meredekségtől) is jött velünk. Vulkáni homokba süppedve szörföztünk le a vulkán túloldalán, inkább kontrolláltan csúszva, mint lépegetve. Frank Herbert Dűne könyveiből a sivatagban közlekedés szabályai ugrottak be: csak aritmikusan, mintha gördülő homok lennél, különben jön a Shai-Hulud és megesz. Itt max a pofára esés fenyegetett, de azt is megúsztuk, csak egy kis gatyafék kellett néha.

csuszda.jpg

A visszaút már eseménytelenebb volt, egyszerűen sétáltunk három órán át és próbáltuk kirázni a homokot a cipőnkből. Közben láttunk avokádófát is (sok az ültetvény a vulkán körül), illetve elkezdett enyhén, de még elviselhetően csöpögni az eső.  

A következő órák során a helyzet fokozatosan romlott, és mire a fő attrakcióhoz, a templomhoz értünk, már erősen kellemetlen eső csöpögött a nyakunkba. De még így is jól nézet ki.

A torony és néhány támasztó fal maradt csak meg az egészből, vidáman kandikálnak kifelé a sziklák közül. Kicsit Petra romjaira emlékezetett (mármint, amit képen láttam belőlük, Jordánia egyelőre még kimaradt). Ugyan itt már voltak más turisták is, de szerencsére nem sokan.

Az égből hulló hideg víz miatt hamar rövidre zártuk a témát, és felkéredzkedtünk egy fuvarra az utolsó pár kilométerre vissza a városba egy terepjáróra. A sofőr horror árat kért, láthatóban tisztában volt a kereslet kínálat törvényeivel. Mi nagyon nem szerettünk volna még egy órát gyalogolni a lassan már szakadó esőben, úgyhogy fogcsikorgatva, de kifizettük a városig hátralevő öt kilométerért a dupláját annak, amit idefelé harmincért fizettünk.

Végezetül egy hyvatalos kép a VándorSünről©: ő az aki már négy kontinens durván negyven országában járt velem. Most már megvan a célfotó Parícutin eltemetett templomától is!

vandorsun.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: utazás kartell mexikó gyilkosság vulkán

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr7010423346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.