HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Mexikó XIX - Kirándulások Pátzcuaróban

2016.08.24. 18:15 Sünmalac

Pátzcuaro fő durranása a tó maga, és a rajta levő szigetecskék. Ezek közül is Janitzio szigete az, ahova a turisták 99 százaléka eljut. Van is miért, egy laza negyven méter magas Morelos szobor áll a közepén, megduplázva a sziget magasságát. A fickó a mexikói szabadságharc egyik vezéralakja volt, de a szoborról a saját anyja nem ismerne rá: finoman szólva is baltával faragottak az arcvonásai.

A szobor belseje üreges, és egy rendesen életveszélyes lépcső visz fel a felemelt ökölben rejtőző kilátóig. Szép széles a rámpa, meg minden, csak a korlát ér nagyjából térdig, és alattad ott van a hat emeletnyi mélység, miközben fel-le közlekednek a turistacsoportok. Alul egy nagyléptékű mozaik van, hát nem tudom, milyen gyakran kell agyvelőt takarítani róla.

A falakra körbe Morelos életét bemutató erősen naiv festmények voltak pingálva, de amit nem tudtak minősében hozni, próbálták mennyiséggel pótolni, lehetett vagy száz belőlük.

A tömegturizmus itt is az egyszerű lelkekre épít, még jobban is mint otthon, ahol van valami halvány bűntudat maradvány a szocializmus éveiből, hogy múzeumba illik járni. Itt van egy magas szobor, körülötte irgalmatlanul igénytelen büfékkel, amik láthatólag gagyit árulnak. Viszont a kilátás a tóra fantasztikus, a sok-sok terasz valamelyikén nagyon érdemes egy sört elszopogatni.

Állítólag nagyvárosi részeg turisták hada kéne, hogy felverje a sziget csendjét, de mi ennek nyomát sem láttuk, az összes hiéna úgy vetette ránk magát és próbált berángatni az üzletébe, mintha a mi pesóinkon múlna a túlélése. És tényleg minden ajtó étterem vagy ajándékbolt. Az egész szigetecske Tihanyra emlékeztetett, ugyanazzal a lehúzós életérzéssel.

Általában dicséretesen nem árazzák túl az italokat Mexikóban, példát vehetne róluk a magyar vendéglátás, ahol négyszáz forintért adni három deci ásványvizet vagy hatszázért egy pohár limonádét teljesen elfogadott a legtöbb étteremben és kocsmában. Egyszerűen lehet kérni másfél liter ásványvizet a bolti ár másfélszereséért, és ezzel el van intézve. Ezt azért említetem meg, mert itt találkoztunk az egyetlen normától eltérő árussal. Almának próbált eladni a fickó a kisboltjából egy üveg vizet a (normál) bolti ár laza hatszorosáért, és még ő volt megsértődve, amikor közöltük, hogy ugyan objektíve nem olyan sok pénz, amit kér tőle, összevetve mondjuk a transzatlanti repülőjegy árával, de a lehúzásnak is vannak határai, úgyhogy ezt most tegye vissza a hűtőbe, de nagyon gyorsan.

Alapvetően a világjárást távmunkával kapcsoltam össze, de Pátzcuaróban véget ért a projektem, és ekkor hirtelen sokkal több szabadidőm lett, ezért fordult elő, hogy kétszer is kijöttünk Janitzióra. Nem olyan bonyolult a kijutás, lényegében minden második collectivo (illetve errefelé combi-nak hívják őket) elvisz a kikötőbe, ahonnan húsz percenként indulnak a hajók.

Tóra vannak optimalizálva, merülés nélküli, vékony, hosszú csónakok, harminc és száz fő közötti kapacitással. Csücsök ilyenkor barátkozik, integet mindenkinek meg dugja ki a fejét az ablakokon, és a szőke, fehér totyogók népszerűek a középkorú és idősebb nők között. Később, Hollandiában állapítottam meg, hogy sokkal barátságosabbak az emberek Mexikóban, mint Európában. Amerre jártunk, valaki mindig integetett a babának vagy csak rámosolygott; ha valahol sorban álltunk, akkor az előttünk vagy mögöttünk jövő megsimogatta a fejét.

A négy hónap alatt végtelen sok élelemmel kínálást utasítottunk el, főleg azért mert csokit vagy cukrot akartak adni, ami ugyan jó szándékú, de a mi nevelési elveinkbe nem fér bele 17 hónapos korban. (Mexikó eközben világelső gyerekkori elhízásban) Ilyen a holland vonaton, vagy a pesti metrón nem fordulna elő, egyszerűen kevésbé szociálisabbak az emberek. Ez az a híres elidegenedés, ami csak kívülről tűnik fel.

Eleinte elhúzódtunk ezektől a közeledésektől, mint a homelesstől a négyes-hatoson, de eddigre már ellazultunk annyira (és lett némi spanyol rutin is), hogy mosolyogva válaszoltunk és kézzel-lábbal beszélgettünk.

A hajón a sziget felé egy zacskó habanero paprikát kaptunk ajándékba, hogy ez nagyon híres, és nagyon finom dolog, csak vigyázzunk, mert nagyon erős. Azt az információt, hogy tudom, otthon nő a balkonládában nem tudtam átadni, úgyhogy mosolyogva elfogadtuk és megígértük, hogy vigyázni fogunk.

A másik alkalommal olyan kérdésekbe mentem bele egy pár öregúrral, hogy Magyarország vajon EU tag-e és milyen nyelvet beszélnek ott. Szóval most már van pár pátzcuarói bácsi, aki tudja, hogy a magyar nyelv az észt és a finn rokona, de nem nagyon, csak egy kicsit.

A szigethez közeledve a nagyon hyres és hyvatalos halászcsónakok bemutatót tartanak. Jópofán néznek ki, de igazából azért olyan nagy szám a dolog (mint ahogy most, a bejegyzés írása közben végzett alapos kutatómunka során megtudtam), mert ez a csónak szerepel az ötvenpesós hátán.

50peso.jpg

halasz.jpg

Nekem az az elvem, hogy az ilyen nem-kért előadásokért akkor fizetek, ha fényképezem őket. Az alábbi fotó megért nekem öt pesót. Megértem, hogy ők is meg akarnak élni valamiből, de a nyolcadik Vasembernek öltözött bohóc pont nem érdekel a városi parkban. Itt értékeltem, hogy a bácsik nem csak a hajóra vártak, fő tevékenységként halászgattak, csak amikor jöttek a turisták, akkor két percre áttértek a jövedelmezőbb bulira.

A sziget amúgy telis tele volt éttermekkel, amik félelmetesen alacsony áron ajánlgattak halételeket. Nekünk időben sosem fért bele, hogy együnk is ott (meg különben sem voltak túl vonzóak, kivéve a kilátást), de nagyon remélem, hogy nem a tóból kifogott halakat szolgálták fel, mert állítólag elég szennyezett az egész.

Nem csak Morelos bácsi ökléből lehetett a tavat nézni, hanem a város feletti hegyről is. A hegygerincen levő kilátó neve egyszerűen El Estribo, A Nyereg. Kellemes másfél órás kaptató a főtérről, a végén egy brutális négyszáz darabos lépcsősorral. Erre se lesz az építész büszke, gyakorlatilag véletlenszerűen változtak a lépcsők magasságai, csak az volt végig állandó, hogy fene meredek. Viszont tényleg szép volt a kilátás, a mexikói felföldek nézelődésben erősek.

Romokban már kevésbé, az egyetlen említésre méltó látnivaló a közelben Tzintzuntzan volt, aminek azért baromi igénytelen neve van, olyan mintha egy B kategóriás ovis mesekönyvben lenne a varázsló.

Ízelgessük egy kicsit:

Tzintzuntzan.

Tzintzuntzan.

Na, lépjünk tovább. TTT a tarasca „birodalom” fővárosa volt. Mexikó szerte minden romváros szereti magát mezo-amerika legnagyobbjának tekinteni, és oda lehet képzelni mindig egy kis csillagocskát és az apróbetűt az aljára, hogy az egyik a lakosok feltételezett számában, a másik a befolyási övezetben, a harmadik a város alapterületében gondolkodik, de akárhogy csűrjük csavarjuk, amit a tarascák ide építettek az nem fér bele a birodalom szó definíciójába.

tzintzuntzan2.jpg

A tó körül három közepes városocska szövetségéről van inkább csak szó, akiknek sikerült az aztékok hódítását kibekkelni addig, amíg Cortezék le nem mészároltak pár százezer embert Tenochtitlán ostromakor. A tarascák se húzták sokkal tovább, az alapítás kétszázötvenedik évfordulóját sem tudták már megünnepelni. Amint ideértek a spanyolok, ez a királyság is összedőlt, mint egy kártyavár.

Viszont ők jutottak legtovább egész Amerikában a fémmegmunkálásban, már rézeszközeik, és rézfegyvereik is voltak. Lehet, hogy ha kaptak volna még kétszáz évet, akkor nagyon más szintű ellenállás fogadta volna a konkvisztádorokat, de sajnos nem kaptak.

Ami maradt, az egy dombtetőn álló kőkupac, sok mókussal.

Nem különösebben impresszív kőkupac, nem is igazán szép, és nem is lehet rá felmászni, de ez volt Alma első közép-amerikai romja, tehát bemelegítésnek jó volt, nem kell rögtön Tikallal kezdeni: fontos a fokozatosság.

Mellette a romokkal egyidős kolostor áll, akkora olajfákkal, hogy ihaj. Állítólag hódítás korabeliek, amit én teljesen el is hittem, két ember nem tudta volna átfogni a törzsüket. Persze a nagyon nagy olajfa is csak széles, magasságban nem nőttek, ne mamutfenyőket képzeljünk el, hanem inkább hordókat.

A város és környéke látnivalóit pont jó ritmusban pipáltuk ki, pont akkorra fogyott el az időnk, mire mi is és a vendégeink is végeztek mindennel.

Kicsit több mint két hónap felföld és hosszúnadrág után szuperluxus busszal (soronként három ülés 2+1 elosztásban, a buszban összesen 24) mentünk le Zihuatenajo-ba, a Csendes-óceán partjára.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás utazas mexikó patzcuaro

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr7411649652

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.