HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Mexikó XXII - Búvárkodás haladóknak

2016.11.02. 20:27 Sünmalac

Zihua egyik fő célja a tengerparton döglés és halsütés volt, ezt sikeresen kipipáltuk, a másik pedig a búvárkodás. Mexikó nyugati partja persze nem ideális az utóbbira, koszos a víz és nincs igazán szép korall (a kaliforniai földnyelv egy másik tészta), de ahogy korábban részleteztem, időjárás okokból nem volt más lehetőségünk.

Ráadásul szezonon kívül voltunk, a korall hiányáért cserébe még csak az igazi óriások (manta rája, cetcápa) se kárpótolhattak. Szerencsére a képesítés megszerzése volt az elsődleges cél, az pedig jól ment.

Némi levelezés után az a búváriskola nyerte meg a pénzünket, aki a leglelkesebben válaszolt, és nem is csalódtunk. Joao csak velünk foglalkozott a négy napban, ugyanis más vevője nem volt, így bőven jutott idő mindenre. Kacsa Open Waterét összevontuk az én Advancedommal, úgyhogy minden merülésen gyakorolt ő öt percet, én tízet, aztán körbenéztünk a víz alatt.

Amikor azt mondom, hogy nem voltak ideálisak a körülmények, kicsit sem túlzok. Ásó kellett a búvárkodáshoz néha, olyan homokos volt a víz. Amikor az előtted úszó uszonyát meg tudod fogni, de a fejét már nem látod, akkor kis eséllyel szúrod ki a távolban elfele igyekvő teknőst.

angyal.jpg

Az én vizsgámhoz két kurzus kötelező és három szabadon választható: én a mélységi merülés és a víz alatti navigáció mellé a hal azonosítást, a tenger alatti fotózást, roncs merülést és a „tökéletes lebegés” opciókat választottam, kicsit túllőve a kötelező kereten, de Joao rugalmas volt.

A mélységire ugyebár csak én mentem, Kacsa nem, neki még a 12 méter is újdonság volt. Két érdekes alfeladat volt: egyrészt kellett kicsit IQ gyakorlatot végezni, hogy lássuk, hogy mennyire üt be a nitrogén narkózik, másrészt színeket kellett nézegetni. Mindkettő kis magyarázatra szorul.

Ahogy mész mélyebbre és mélyebbre, úgy lesz egyre több nitrogén a véredben. Ahogy a wikipédiáról most gyorsan megtudtam, majdnem minden nemesgáz (tudod, jobb oldali oszlop a periódusos rendszerben), beüt egy kicsit, de mivel a levegő 70%-a nitrogén, ezért búvárkodásnál ez az első, amitől bekómázol. Ha kompenzálod a légkeverék állításával, akkor kicsit mélyebbre mehetsz, és akkor az oxigén csap fejbe.

Egyénenként változó a hatás és a mélység is, enyhe eufória, lelassult gondolatok, extrém esetben enyhe hallucináció. A Koh Tao-i búvároktatónk mesélte, hogy az egész karrierje alatt a legdurvább, amit látott, hogy valaki megpróbált beszélgetni a halakkal. Mivel magadon nehezen veszed észre, hogy hirtelen egy méter extra mélységtől beszívtál, jó ha a közeledben van a párod (sőt, kötelező).

Ha a narkózisos mélység környékén elkezd valaki cikkcakkban úszni, akkor feljebb kell rángatni egy kicsit, és általában azonnal elmúlik.

gombhal.jpg

Nálam úgy mérték a hatást, hogy stopperrel megnézték mennyi idő alatt tudom visszafele leírni az ABC-t a felszínen, és 33 méteren is, ugyanazzal a ceruzával, ugyanarra a műanyagtáblára.

Az ember azt várná, hogy másodszorra már gyorsabban megy, de nem, bő harminc százalékkal többet vacakoltam vele, pedig nem éreztem semmit. Ez elvileg az átlagos hatásnak bőven a jó oldalán van, tehát nem vagyok különösebben érzékeny a mélységre.

A másik gyakorlat a színeket hasonlította össze. Ahogy mész mélyebbre, először a piros tűnik el (nyeli el a víz), aztán a sárgák, majd a zöld, és végül csak a kék marad harmincöt méter környékén. A búvártáblámon voltak színes foltok, amikre fenn felírtam, hogy milyennek néztek ki a felszínen… a fenéken mind fekete vagy barna volt, kivéve persze a kéket.

img_20161029_145504.jpg

Szóval, amikor látod magad körül, hogy nem stimmelnek a színek, na ezért nem. Ez amúgy a víz alatti fényképezésnél is előjött (ami igazából nem is külön merülés volt, hanem mindig, amikor épp nem gyakorlatot csináltam, volt nálam kölcsönkamera). Az én gépemen csak egy kis lámpácska volt, de a profibbakra egy nagy piros vakut vagy lámpát szerelnek, hogy kompenzálja az elnyelt részét a spektrumnak.

A víz alatti navigáció is vicces volt, főleg hogy erős hullámzásban csináltam. Mindent erős hullámzásban csináltunk, a Csendes-óceánnak pont olyan jól sikerült marketinges neve van, mint Grönlandnak (= zöld föld); minden csak nem csendes. Az egyik gyakorlat a sebesség mérés, amikor kihúzna elvileg az oktató egy tíz méteres szalagot, vagy valahogy máshogy lemérne egy távot és nekem fix ritmusú uszonymozgással kéne végigúsznom mellette, hogy lássuk nekem hány centi egy uszonytempóm. Csak hát, ha a hullámzás jobbra és balra is három-három métert dobál minden körben, akkor elég nagy lesz a zaj-jel arány. 

A másik feladat az iránytűs navigáció. Búvárkodás közben piszok könnyű eltévedni: tök más a közeg, mint amihez szokott az ember, három dében mozogsz, mozgatnak a hullámok, nagyon rövid a látótávolság (még fantasztikusan tiszta víznél is max 35 méter). Ezért kaptam a csuklómra egy iránytűt, belőttük, hogy induljak el kelet felé, húsz lábtempó után kilencven fok jobbra, és ezt játsszam el még háromszor.

Nyugodt tengeren visszaértem volna kb a kiindulási pontra, és jót nevettünk volna, hogy jé, tévedtem pár métert a jelölőnek lerakott ólomdarabhoz képest. Itt inkább jött velem az oktató, különben csak a felszínen találkoztunk volna.

Közben belefutottunk az alábbi murénába is. Ezekkel a dögökkel a legenda szerint a rómaiak rabszolgákat etettek, mert az emberhússal táplált hal állítólag finomabb volt. Ez persze valószínűleg csak a császárkori dekandeciára fújó ókeresztény propaganda marhasága, de az biztos, hogy ritka gonosz pofája van a murénának.

Joao buzgón csápolt nekem, hogy videózzam közelebbről is, én meg néztem rá, hogy hülye vagy te, ember, vastagabb, mint a combom és olyan hosszú, mint én vagyok! A szárazföldön már a húszcentis siklót is elkerülöm, nem kezdek el birkózni egy saccra negyven kilós izomtömlővel húsz méter mélyen.

Amikor utólag rákérdeztem, hogy vajon mi az istenért akart engem haltáplálékká tovább képezni, ekkora hiba volt-e előre fizetni, elmagyarázta, hogy a muréna, ha kövek mögött van, akkor nem támad, hanem csak jobban elbújik, de nyílt terepen például nem javasolta volna, hogy menjek közelebb. Én meg továbbra úgy éreztem, hogy a csalánt kaszabolja a saját murénájával, ne az enyémmel, és ragadozók viselkedésére nem építek túlélési stratégiát.

Eközben Kacsa is csinálta a maszk levevős, pótlevegő átadós gyakorlatait, amíg én a légzésemmel játszottam (az előző postban levő rájás videót is ez alatt lőttem). Érdekes volt nézni, hogy neki mennyire más élmény ugyanaz a merülés. Én a harminc merülésemmel hű de távol vagyok attól, hogy bármilyen tapasztaltságról beszéljek, de már így is nagyon másképp mozogtam a víz alatt, mint ő.

A kolléga eggyel vékonyabb kategóriában versenyzik, mint én, nálam öt centivel magasabb, de vagy tíz kilóval könnyebb, ennek ellenére brutálisan több ólmot kellett rápakolni, hogy lenn maradjon, pedig elvileg a zsír csak felfele hajtana.

Joao ezt úgy magyarázta, hogy én üres tüdőre lélegzek rá, amikor belélegzek, ő pedig telire. Nekem a mellényemben levő levegő mennyiségét se nagyon kellett állítgatnom, amikor emelkedni, vagy süllyedni akartam, akkor megoldottam úgy, hogy kifújtam, ami a tüdőmben volt, elkezdtem süllyedni, és amíg el nem értem a kívánt szintet, kisebbeket vettem csak.

Erre elég büszke voltam, mert a múltban mindig para volt, hogy több ólom kellet nekem, mint amennyi a testsúlyomból következne, de láthatólag csak a gyakorlat hiányzott.

Az uszonykezelésen viszont még dolgoznom kell. A látótávolság hiánya miatt nagyon közel úsztunk egymáshoz, ezért a tanársegéd búvárt, aki most készült Dive Masternek, a kelleténél sokkal többször rúgtam orrba az uszonyommal. Elvileg lehet csak lábmozgással hátrafelé is úszni, de én még erre sem jöttem rá, hogy kellene. Az se megy eléggé, hogy figyeljek, hogy merre járnak a többiek, mielőtt manőverezni kezdek.  

Kacsának az egyenlítés okozta az első nagy kihívást. A belső fülben mindig van egy kis levegő, amit, ha jól értem a magyar ábrákat, akkor a fülkürt köt össze az arcüreg többi részével. Biztos, ami biztos, angolul Eustachian tube a neve. Amikor merülsz, akkor a levegő minden üregedben összemegy, de ezek általában össze vannak kötve egymással (és a palackból belélegzett bónuszlevegővel), tehát gyorsan fel is tudod tölteni extra levegővel, hogy a méret maradjon.

A belső fület sajnos nem, oda aktívan be kell fújni, mégpedig úgy, hogy befogod az orrod, becsukod a szád és egy picit próbálsz kifújni. Ilyenkor a füledben hallasz egy kis hangot, ahogy a dobhártya kicsit megfeszül. Ezt lefele fél méterenként meg kell csinálni, különben nagy baj lehet a dobhártyával, például beszakadhat. NemSün ezért nem merül, mert neki nagyon rosszul működik a fülkürtje és nem tud elég levegőt átpréselni rajta.

A búvárkönvyvek el is magyarázzák a folyamatot, és hatalmas betűkkel odaírják vörösben, hogy csak nagyon-nagyon finoman szabad levegőt juttatni a belső fülbe, különben te szakítod be és nem a víz, és úgy tűnik Kacsának az átlagosnál erősebben kell fújni. Miután ez tisztázódott, onnantól a lemenéssel nem is volt gondja.

A következő probléma az volt, hogy folyamatosan fellőtt a felszínre, mint egy héliumos lufi, úgy kellett visszarángatni. (Szó szerint. Joao utána úszott, és lerángatta, ami varázslat, mert amikor szabadon lebegő közegben valakit lefele rántasz, akkor neked felfele kéne menned ugyanannyival, de ő mégis a padlón maradt). Erre volt a megoldás az újabb és újabb extra súly, amíg bő két kilóval többet nem kapott, mint én.

Mivel csak ketten voltunk, ezért időnk igazából volt, amiket tudott azokat megcsinált az én gyakorlataim közül is, poénból.

Erre a legtöbb alkalom a „tökéletes lebegés” (perfect bouyancy) gyakorlatok alatt volt. Erre voltam a leginkább kíváncsi, és nem csalódtam. A légzéssel irányított fel és leszállást gyakoroltuk, mindenféle extrém manőverekkel összekapcsolva.

Hoztak az oktatók egy jókora karikát, amin át kellett úsznunk több féle módon, persze anélkül, hogy hozzáérnénk. Joao tartotta a karikát, próbálva ellenállni a hullámoknak, a tanársegéd meg videózott, amíg tele nem lett a memóriakártya (ami persze óriási lámaság szerintem, egy 64 gigás kártya valahol ötven euró körül van manapság, arra meg a Titanic elfér BluRay minőségben kétszer, nem értem mit bohóckodtak egy két gigás kártyával).

Először bemelegítésként csak vízszintesen kellett átmenni, utána a karika felett indulva, kilégzéses süllyedéssel pont átsuhanni rajta, majd ugyanez emelkedéssel.

A végén volt a legizgalmasabb gyakorlat: karika felett el, csinálni egy függőleges száz nyolcvan fokot, közben kifújni és fejjel lefelé átúszni visszafele menet (az alábbi videón az oktatónk által prezentálva, aztán általam fenéken koppanva elbénázva). Ez már nem ment döccenőmentesen, és én még szívesen játszottam volna, de összepakoltunk és mentünk tovább.

 

Az utolsó kaland a roncsmerülés volt. Én már annó jártam Balin Tulamben faluja mellett az USAT Liberty hadtáphajón, ami 125 méter hosszú volt és egészen épen maradt. Itt egy nagyjából húsz-harminc méteres roncsocska volt csak, amibe bemenni se lehetett (elvileg az én szintemen nem is lehetne persze bejárni roncsokat, de ez még senkit nem tartott vissza), viszont ez volt a legdurvábban iszapos merülés az összes közül.

Egy bulihajó, a Fandango, süllyedt el valamikor a kilencvenes években. Az egyik éjszaka kigyulladt, aztán bluggy-bluggy. A fenéken darabokra esett és szépen benőtte a korall. Hatalmas, ötször öt méteres kockák maradtak belőle a földön, köztük szlalomoztunk és bekukucskáltunk mindenhova. A hajó egykori szintjei remek búvóhelyeket teremtettek, mesterséges barlangokat, ahova valamiért gömbhalak költöztek be, irtózatos tömegekben.

Az általam eddig látott gömbhalak mind magányos huszárok voltak, de itt úgy látszik a kicsik az „egységben az erő” taktikáját követték, és fürtökben lógtak az egykori plafonokról. Haláli élmény volt fejjel lefelé lógva bevilágítani a lyukakba, és befotózni egyet-kettőt.

Vannak, akik azt mondják, hogy a fotózás megöli a turistáskodást, mert csak a kamerán keresztül éled meg az élményt, és nem is vagy ott igazából, blablaba. Nekem pont fordítva, az hogy kezembe kaptam egy víz alatti kamerát, hirtelen passzív szemlélőből aktív résztvevőjévé tett a vízi világnak. Mentem és kerestem, mit tudok még megörökíteni.

A felszínen két merülés között jártam a boltokat, GoPro-t keresve, de csak különféle B kategóriás másolatokat találtam, amikből egyik sem rendelkezett pont azzal a képességkészlettel, amire én vágytam.

Úgyhogy majd mielőtt legközelebb megyek búvárkodni, szétnézek, hogy hol tart a technológia, és kiválasztok majd akkor egy jó kamerát, mert addig csak porosodna a cucc.

Búcsúzóul egy galéra halacskákkal:

Szólj hozzá!

Címkék: búvár mexikó Zihutanejo

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr6211925513

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.