HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Mexikó XXIV - Pulque és mariachi

2016.11.19. 11:25 Sünmalac

Persze ha már két hétig voltunk Mexikóvárosban, akkor nem csak a régi látnivalókat vettük elő újra, hanem kipróbáltunk néhány új élményt is. Például egyik éjjel NemSünt otthon hagytuk az elsőszülöttemet felügyelni és elcaplattunk a Mariachik terére, ahol nem meglepő módon mariachikat lehet felbérelni. Ű 

Kis ismeretterjesztés: a mariachi a félhagyományos zenekar, ami félhagyományos zenét játszik, talpig népviseletben, de bőven merítenek a huszadik század eleji zenékből is. Őket szokás látni mindenféle filmekben, mint óbégató zenekart. 

Persze nem csak hülye turistáknak szóló giccsről van szó, tényleg élő a hagyomány. Ha például valaki egy kicsit tradícionálisabb bulit akar, az is erre a térre jön meghallgatni a kínálatot és megbeszélni a kiszemelt bandával, hogy szombat este nyolckor ezen és ezen a címen várja őket.  

Alapvetően mászkálnak körbe a zenészek, és lehet tőlük dalokat rendelni, (amiért illik borravalót adni) vagy csak belehallgatni a muzsikába.  

Amikor Kacsa legutóbb erre járt, akkor épp egy magyar néptáncegyüttes tagjaként tette ezt, és a velük tartó zenészek is beszálltak egy kis nemzetközi kulturális élménycserébe, együtt zenélve a helyiekkel.  

Sajnos most éppen szemerkélt az eső, ezért sokkal kevesebben voltak a placcon, mint szokásos. Mi is inkább elbújtunk egy kocsmába és onnan pislogtunk kifelé, de legalább megkóstoltuk a pulque nevű italt.  

A pulque a félig-meddig megerjedt agavelé. Sűrű, átlátszatlan fehéres folyadékról van szó, ami az erős sör kategóriában versenyzik alkohol szempontból. Mivel a pulque iszonyat romlandó, ezért csak erre a célra bejáratott helyeken lhet kapni, és mivel elég pocsék, nem is túl gyakran. Az ízéről nem tudok nyilatkozni, mert semmire nem emlékszem az este hátralevő részéből. 

Akarom mondani, mert ebben a pulqueriában mindenféle szörpökkel higították. Na, ezek a szörpök viszont borzasztóak voltak, szerintem nem lehettek rosszabbak, mint a natúr pulque lett volna, de a következő mexikói utamig nem fogom megtudni.  

img_20160727_210720.jpg

Volt ugyanezen a téren egy erősen turistás tequilabolt is, ahol nagyon durván ötszörös áron árulták az üvegeket. Pár hónapnyi ott élés után megtanultuk, hogy mennyi is az elfogadható ár a különböző márkákért, és itt nagyon nem azok a számok szerepeltek a poharakon. Sokkal inkább úgy voltak belőve az árak, hogy a repülőgépről frissen leszállt amerikai mondjuk a New Yorki árakra átszámolva, felkiáltson, hogy nahát, ez milyen olcsó. Ez persze a bolt szempontjából teljesen logikus árképzés, a kapitalizmus farkastörvényei uralkodnak, mindent annyiért kell árulni, amennyit fizetni hajlandóak érte. 

Az olvasók okulására a reális árak: az iható tequila 200 peso (José Cuervo, El Jimador és hasonló, itthon is mindenhol kapható alapdarabok). Négyszáz pesoért jó tequilát (itthon legalább 12 000 forintost), hatszázért nagyon jót adnak (itthon 20 000 forintost), e fölé meg akkor menj, ha már csukott szemmel felismered az előző kategória legnépszerűbb darabjait.  

Patrónt csak amerikai exportra termelnek, mi sehol nem láttuk, pedig kerestem, mert kicsit túlárazott, de amúgy jó. José Cuervóból pedig inkább Tradicionál van és nem az itthon kapható Especial. Magyarországon mindenhol ránézek a tequilapolcra, puszta kiváncsiságból, és egy Vas megyei falu Coopjában fennakadt a szemem, amikor megláttam az első magyar üveg Tradicionált. Fogalmam sincs honnan szerezhették.  

Mi a hazavitelre szánt piákat ezért inkább a helyiekre szakosodott alkoholüzletben vettük, ahol érdekes módon a skót whiskyből több volt, mint a felsőpolcos tequilából, de azért az utóbbiból is volt választék. Mint a drága-de-finom csoport egyik általunk is ismert ár-érték optimumpontját, Casa Noblet kerestünk mindenhol, de sajnos sehol nem árulták, csak szomorkodva tárták szét a kezüket, hogy ők is nagyon szeretnének, de nincs elég belőle.  

A mexikóvárosi reptér duty freejének kínálata viszont sokkal rosszabb, mint amire emlékeztem pár évvel ezelőttről. Egyértelműen olcsóbb, mint Európában, de sokkal drágább, mint megvenni ugyanazt a városi boltban.  

Ha már utazás során megtanult pénzügyi trükkökről van szó, akkor jön egy kis jótanács a taxizásról is. Egyrészt egybehangzó vélemények szerint soha, de soha ne szállj be óra nélküli taxiba, és lehetőleg olyanba se, amit nem telefonon hívtál. Egyébként ritkán, de előfordulhat, hogy a sofőr elrabol. Mi fényes nappal ezt a szabályt többször is megszegtük, de biztosításként mindig úgy tettem, mint aki lefényképezi a kiakasztott névtáblát, és aztán követtem GPS-en, hogy merre kell menni, és éppen elindultunk-e a külkerületek felé. Ez amúgy a sofőrnek is segít, főleg ha van helyi neted, mert tudod neki mutatni, hogy kerülje el a Reforma elejét, mert ott éppen óriási dugó van. 

Az Uber elvileg abszolút biztonságos, mert ha eltűnsz, a rendőrség simán lekérdezi, hogy pontosan kihez is szálltál be és hova is vitt.  

Ha taxizol, akkor soha nem alkudj meg előre, ez nem Egyiptom. A taxióra a barátod, követeld, hogy használja. Egyszerűen nem fogsz jobban járni, mint a taxiórával (ez azért elég logikus, ha a taxióra többet mutatna, akkor bekapcsolnák). A fényes nappali tarifa brutálisan, hihetetlenül olcsó, 5 peso per kilométer körül van. A hiénák a nemzeti múzeum előtt ezt harmincszorosan próbálták nekünk túlszámlázni első kérdésre.  

A másik trükk, hogy ha be is kapcsolja az órát, figyelj, hogy az egyes tarifán vigyen, mert hajlamosak felkattintani R5-ig, ami négyszerese az alapdíjnak. Szintén nem vészes, pár euró egy hosszabb út, de miért fizetnél négyszerest. Nem tudom sajnos a hivatalos feltételeket pontosan, hogy mikor melyiket kéne használni, (ha valaki tudja, ossza meg) , de engem a belvárosban jó sokszor vittek alaptarifán is, meg az emelten is. Mintha a kicsit lepukkant taxik inkább használták volna az egyest, de lehet, hogy csak azért mert kevésbé voltak rutinosak a lehúzásban. 

Visszatérve a városnézéshez, természetesen ellátogattunk Mammon egyik szentélyébe is. Ez nem volt nehéz, mert a szállással ugyan voltak gondok, de legalább jó helyen volt, a Reforma sugárút mellett, amit simán át lehetne nevezni Starbucks Útra. Nem volt olyan pontja, ahonnan ne láttál volna kettőt, tipikusan egymással szemben az út két oldalán, nehogy már át kelljen kellni. Na jó, 8 sávos, de akkor is van lámpa meg zebra elég gyakran.  

Szóval bevásárlóközpont is volt pár saroknyira, szintenként CsillagKosokkal, és egy Chili's-zel is, ahova Kacsát és Almát elvittük búcsúebédelni. Később laptop hátizsákot kajtatva eljutottunk egy kicsit nagyobba bevásárló központba is (a Samsoniteom olyan tizenöt évet bírt ki napi használat mellett, ennél igazán többet nem lehet elvárni, úgyhogy márkahű maradtam), de az igazán óriási pénzpaloták nem elérhetőek az egyszerű turistának, mert nincs hozzájuk tömegközlekedés, így szűrve gondolom a közönséget.  

Nekünk meg nem volt kedvünk a mexikóvárosi dugóban autózni öt-tíz kilométert a legtávolabbi metrómegállótól. 

De a kisebb példányok is elegek voltak ahhoz, hogy újra és újra sokkoljon, hogy mennyire egyenlőtlen a mexikói társadalom. A maja parasztok a Yucatánon, akiknek nem futja az anyakönyveztetésre, és a Venti Chai Lattét a legújabb iPhonennal fényképező tinédzserek ugyanabban az országban élnek, és az egyik telefonja a másik éves költségvetését fedezné. Több családot is láttunk, ahol a dadus terelte a gyereket az anyuka után, amíg az vásárolgatott, erősen Mary Poppinsos jelenetekben. 

Szóval vannak gondok errefelé (is), de mielőtt elmerülök a szociológiai mocsárban, térjünk vissza a városnézéshez.  

Carlos Slim (mexikó leggazdagabb embere, világ top kevés leggazdagabb embere, attól függően ki mennyire őszinte a vagyonbevallásával) magánmúzeumát egyszer korábban már meglátogattam, és csupa olyan dolog van benne, amit szeretek, ezért megint visszamentem. És rángattam magammal egy kevésbé lelkes NemSünt, aki Csücsköt terelgette, amíg én az elefántcsont faragványokban és a Rodin szobrokban gyönyörködtem.  

Elég ambivalens érzéseim vannak az elefántcsont szobrokkal kapcsolatban, mert Kína étvágya a nagyvadakra ijesztő, önző és veszélyes, ugyanakkor baromi jól néz ki egy miliméteres részletekből összerakott marxista makettfalu egy agyarba faragva.  

Az utolsó pár szabad napunkban megnéztük Diego Rivera és Frida Kahlo házát is. Én nem értem miért hypeolják ennyire ezt a nőt, a kutya nem hallott igazából róla pár évtizeddel ezelőttig, és megnézve a munkáit nem rossz festő, de egyáltalán nem annyira jó, hogy az utcán kígyózzon a sor. A múzeum persze kihasználja ezt, és az egy éves lonely planetünkhöz képest is emeltek egy jó nagyot, lényegesebben drágává téve az öt szobából álló kiállítást, mint mondjuk a Teotihuacani rommezőt, ami valahol aránytévesztés.  

Ha már ott voltunk, kiolvastuk az élettörténetét, nem volt egyszerű dolga az biztos. Az eredeti állapotban megmaradt konyhájuk, meg a kicsit nyomorék, erősen féllábú nő ruhatára kifejezetten érdekes volt, de egyáltalán nem érte meg a rászánt délelőttöt.  

frida2.jpg

A házaspár tényleg központi eleme volt a művésztársadalomnak, meg az ellenkultúrának, a Sztálin elől menekülő Trockij is lakott náluk egy darabig a jégcsákányos incidens előtt.  

Szóval összességében nem ajánlom senkinek, hogy megnézze, amíg van bármi más tenni való, hacsak nem érdeklik a korai női egyenjogúsági ikonok. Ja, és relatíve messze is van mindentől, hosszú metró és utána még egy nagyobb taxi.  

metrobus.jpg

A férjének, Riverának, a múzeuma ezzel szemben a belváros közepén van és pont a tizedébe kerül, úgyhogy ha az ember a Bellas Artes környékén sétál, érdemes bekukkantani egy fél órára. Rivera fő munkássága ugyannanak a képnek az újra és újra megfestése volt, ezt talán úgy hívják művészül, hogy felismerhető a stílusa. Marketinges nézőpontból inkább úgy fogalmaznék, hogy talált egy terméket, amire vevők voltak az emberek, úgyhogy hülye lett volna mást árulni. 

Ez teljesen érthető, valamiből meg kell élni, Rodin is legyártotta az Örök Tavaszt vagy húsz példányban, a Gondolkodóról nem is beszélve, ami igazán akkor kezd szürreális lenni, amikor egymás mellett három darab van kiállítva, mint például a fent említett Suomaya múzeumban. 

Pedig, ahogy Guanajuatóban megtanultuk, Rivera igazából minden más stílusban is tudott festeni (és az én képzetlen szememmel nézve klasszisokkal jobban, mint Frida), csak hát ha az embert előbb a Rockefeller család arra bérli fel, hogy négyszögletes munkásokat fessen, aztán a mexikói állam kéri fel ugyanerre a frissen vakolt parlamentben, akkor hülye lenne abbahagyni a sikerszériát. 

A vendégeink kedvéért a helybeli giccspiacot is leraboltuk. A kutya nem járt erre, fogalmam sincs miből éltek. Mert ugyan drágán árulták a cuccokat, de nem olyan pofátlanul drágán, hogy napi egy tranzakcióból megélhettek volna. Lehet, hogy főszezonban busszámra hordják a turistákat ide, nyílván volt egy működő üzleti modelljük, de most kongott az ürességtől. Én mindenesetre feltankoltam papírmaché szörnyfigurákkal. 

Egy huszonöt milliós városban a kajálásra van bőven lehetőség, mi ettünk utcai kifőzdéből is, és beültünk egy felső középkategóriás argentin éttermebe is. Végre hozzájutottunk egy kis indiai kajához, aminek volt magyar vonatkozása is.  

Kacsával vártuk, hogy a napi menüt elkészítsék nekünk négy példányban elvitelre és ez a folyamat laza húsz percig tartott az igért öt helyett. Szóval volt időnt a tévén futó bollywoodi klippeket bámulni... Néztem, néztem, hogy ismerős ez az utcasarok... Ismerős a házak stílusa... jééé ez a Lánchíd. Valami olyasmi volt a sztori, hogy a a gazdag nyálgép pasassal elmegy (természetesen) még házasság előtt nyaralni, és az egzotikus Budapestre keverednek. De otthonról a szegény, de jóvágású fiú az utolsó pillanatban közbelép és egymáséi lesznek a szerelmesek.  

A sarkon volt egy food court is, előtte egy táblával: "olyan hideg a sörünk mint a kegyetlen exed jéggé fagyott szíve". Úgy kell elképzelni, mint a Kazinczy utcában, csak az volt a különbség, hogy az összes felszolgáló csaj egyessével leállt játszani fél percet Imrével, míg a kajára vártunk. Európába visszatérve óriási váltás volt, hogy milyen hideg és érdektelen a magyar vagy a holland társadalom, ha gyerekekről van szó. Egyszerűen nem szokás vadidegenekkel elkezdeni beszélgetni az Atlanti innenső oldalán.  

Ha Mexikóba mentek, vigyetek gyereket, nincs jobb eszköz a helyiekkel ismerkedésre. 

Szólj hozzá!

Címkék: mexikó mexikóváros

A bejegyzés trackback címe:

https://vandorsun.blog.hu/api/trackback/id/tr1611973354

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.