HTML

Vándorsün

A nyaralásaink útinaplója

Friss topikok

  • Sünmalac: @Labasmaz: Hát nekem is sokkal szimpatikusabb volt az SSI tanfolyamunk például, de mit lehet csiná... (2016.11.02. 20:09) Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek
  • Eddie: A pizza tapasztalatom szerint Velencében is ugyan olyan finom,mint bárhol Olaszhonban! A kis, eldu... (2016.04.13. 12:39) Olaszország 04 - Velence
  • frikazojd: Egyszer kerdeztem Ali haveromat, aki paki, hogy miert utalja az indiaiakat, mert igy kivulrol mind... (2013.04.24. 12:55) India IX - Amritsar
  • Sünmalac: @Mihaszna Kelly: Nagyon képben vagy :) Fogalmam sincs miért, de le kellett szállnunk Gwaliorban, v... (2013.04.23. 23:08) India VII - Agrán át délkeletre
  • Rovarirtó: Durván poloskák szobák lehettek ha ott csücsültek a párnán! :) Azonban a poloska jelenléte nem min... (2012.11.20. 20:10) Fülöp-szigetek I - Egy nagyon hosszú nap

Linkblog

Ázsia best of képek - I

2016.12.10. 13:32 Sünmalac

2011-ben már futottunk egy hasonló, 8 hónapos kört, akkor Dél-Kelet Ázsiában.

Több, mint tíz ezer képet lőttem akkor, és kellemes estéket töltöttem azzal, hogy a nekem legjobban tetszőket Photoshopban masszíroztam. Nagyjából ötven maradt a végére, amikből papírkópia is készült, itt van közülük az első adag, némi kommentekkel.

 

Szólj hozzá!

Címkék: utazás ázsia hátizsákos turizmus

Mexikó XXV - Barlang és hazaút

2016.11.28. 21:04 Sünmalac

Kirándultunk is néhányat a környéken. Ebből az első nekem és Kacsának ismétlés volt a hét évvel ezelőtti túránkról (amikor NemSün még csak egy internetes flört volt), de bőven megért még egy látogatást. Szerintem CDMX környékén leginkább alulértékelt látnivalója a Cacahuamilpai barlang, aminek simán lehetne helye az útikönyv főoldalán is.  

Akkora lyukról van szó a földben, amekkorát én máshol még nem láttam. Nyolcvan terem követi egymást, amiből persze csak az első húsz látogatható, de azok is akkorák, hogy ihaj. A legnagyobb 81 méter magas, tehát a Bazilika éppen csak kilógna belőle, viszont a Bazilikában nincs negyven méter magas cseppkő 

Ugyanebben a parkban van egy éppen csak kisebb másik barlang, meg két tíz kilométernél hosszabb földalatti folyó is.  

 

tabla.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: mexikó maja barlang mexikóváros

Mexikó XXIV - Pulque és mariachi

2016.11.19. 11:25 Sünmalac

Persze ha már két hétig voltunk Mexikóvárosban, akkor nem csak a régi látnivalókat vettük elő újra, hanem kipróbáltunk néhány új élményt is. Például egyik éjjel NemSünt otthon hagytuk az elsőszülöttemet felügyelni és elcaplattunk a Mariachik terére, ahol nem meglepő módon mariachikat lehet felbérelni. Ű 

Kis ismeretterjesztés: a mariachi a félhagyományos zenekar, ami félhagyományos zenét játszik, talpig népviseletben, de bőven merítenek a huszadik század eleji zenékből is. Őket szokás látni mindenféle filmekben, mint óbégató zenekart. 

Persze nem csak hülye turistáknak szóló giccsről van szó, tényleg élő a hagyomány. Ha például valaki egy kicsit tradícionálisabb bulit akar, az is erre a térre jön meghallgatni a kínálatot és megbeszélni a kiszemelt bandával, hogy szombat este nyolckor ezen és ezen a címen várja őket.  

Alapvetően mászkálnak körbe a zenészek, és lehet tőlük dalokat rendelni, (amiért illik borravalót adni) vagy csak belehallgatni a muzsikába.  

Amikor Kacsa legutóbb erre járt, akkor épp egy magyar néptáncegyüttes tagjaként tette ezt, és a velük tartó zenészek is beszálltak egy kis nemzetközi kulturális élménycserébe, együtt zenélve a helyiekkel.  

Sajnos most éppen szemerkélt az eső, ezért sokkal kevesebben voltak a placcon, mint szokásos. Mi is inkább elbújtunk egy kocsmába és onnan pislogtunk kifelé, de legalább megkóstoltuk a pulque nevű italt.  

A pulque a félig-meddig megerjedt agavelé. Sűrű, átlátszatlan fehéres folyadékról van szó, ami az erős sör kategóriában versenyzik alkohol szempontból. Mivel a pulque iszonyat romlandó, ezért csak erre a célra bejáratott helyeken lhet kapni, és mivel elég pocsék, nem is túl gyakran. Az ízéről nem tudok nyilatkozni, mert semmire nem emlékszem az este hátralevő részéből. 

Akarom mondani, mert ebben a pulqueriában mindenféle szörpökkel higították. Na, ezek a szörpök viszont borzasztóak voltak, szerintem nem lehettek rosszabbak, mint a natúr pulque lett volna, de a következő mexikói utamig nem fogom megtudni.  

img_20160727_210720.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: mexikó mexikóváros

Mexikó XXIII - Mexikóváros újratöltve

2016.11.16. 20:00 Sünmalac

Mexikóvárosban ezúttal hatodjára szálltam meg, és ha csak az érintéses átszállásokat nézem, akkor vagy tizedszer jártam a városban, úgyhogy jelentős rutinnal vetettük bele magunkat a városnézésbe. Két hetet voltunk itt, az elsőt még a vendégeinkkel, utána már magunkban.  

Leginkább Almát vittük várost nézni az első pár napban, például elmentünk a főtérre és megcsodáltuk a katedrálist (de a Templo Major múzeumba már nem jutottuk be, mert éppen hétfő volt, amire mi egyáltalán nem gondoltunk), illetve felmásztunk a citadellához a Szöcskeparkban. Ezeket én is meg Kacsa is harmadjára-negyedjére csináltuk, és igazából a történelmi óváros már elsőre se volt annyira érdekes.  

Megnéztük újfent Teotihuacant, most már gyakorlatilag végtelen rutinnal járva be a rommezőt. Ami újdonság volt, hogy a múzeum elé kiraktak egy "íjtároló" feliratú vödröt, amiről azt hittem elsőre, hogy én nem tudok spanyolul, de kifele jövet már voltak benne harci eszközök. Láthatólag több gyerek lövöldözött a vitrinek között, mint amennyit a múzeum vezetősége még elfogadhatónak talált.  

nyilak.jpg

 

Szólj hozzá!

Címkék: utazás mexikó lopás mexikóváros

Mexikó XXII - Búvárkodás haladóknak

2016.11.02. 20:27 Sünmalac

Zihua egyik fő célja a tengerparton döglés és halsütés volt, ezt sikeresen kipipáltuk, a másik pedig a búvárkodás. Mexikó nyugati partja persze nem ideális az utóbbira, koszos a víz és nincs igazán szép korall (a kaliforniai földnyelv egy másik tészta), de ahogy korábban részleteztem, időjárás okokból nem volt más lehetőségünk.

Ráadásul szezonon kívül voltunk, a korall hiányáért cserébe még csak az igazi óriások (manta rája, cetcápa) se kárpótolhattak. Szerencsére a képesítés megszerzése volt az elsődleges cél, az pedig jól ment.

Némi levelezés után az a búváriskola nyerte meg a pénzünket, aki a leglelkesebben válaszolt, és nem is csalódtunk. Joao csak velünk foglalkozott a négy napban, ugyanis más vevője nem volt, így bőven jutott idő mindenre. Kacsa Open Waterét összevontuk az én Advancedommal, úgyhogy minden merülésen gyakorolt ő öt percet, én tízet, aztán körbenéztünk a víz alatt.

Amikor azt mondom, hogy nem voltak ideálisak a körülmények, kicsit sem túlzok. Ásó kellett a búvárkodáshoz néha, olyan homokos volt a víz. Amikor az előtted úszó uszonyát meg tudod fogni, de a fejét már nem látod, akkor kis eséllyel szúrod ki a távolban elfele igyekvő teknőst.

angyal.jpg

Az én vizsgámhoz két kurzus kötelező és három szabadon választható: én a mélységi merülés és a víz alatti navigáció mellé a hal azonosítást, a tenger alatti fotózást, roncs merülést és a „tökéletes lebegés” opciókat választottam, kicsit túllőve a kötelező kereten, de Joao rugalmas volt.

Szólj hozzá!

Címkék: búvár mexikó Zihutanejo

Mexikó XXI - Búvárkodás kezdőknek

2016.10.16. 22:01 Sünmalac

Búvárkodni jó dolog, de valakinek, aki még sosem csinálta, a National Geographicos videóknál konkrétabb információt nehéz beszereznie, ha eldönti, hogy ő bizony kipróbálja a palackos merülést. Mi Zihuában két búvártanfolyamot is letoltunk, de a fentiek miatt, mielőtt élménybeszámolok, kicsit ismeretterjesztek is, hogy mi is zajlik a víz alatt, aztán a következő post már az alábbiak alkalmazása lesz a mi helyzetünkre.

Alapvetően rengeteg, rengeteg bűnbanda kínál búvárigazolványokat, amik egymással teljesen és tökéletesen kompatibilisek (erről a búvármaffiák ernyőszervezete gondoskodik) és nagyjából ugyanazt is tanítják a tanfolyamokon. Azért hívom őket maffiának, mert irtózatos pénzeket kasszíroznak nulla szolgáltatásért (szemben a búvárbázisokkal, ahol tényleg dolgoznak is az emberek, az oktató szervezetek csak a logójukat adják, de kötelező megvenni az összes könyvüket például, amit utána dobhat ki az ember)

Az alapvizsga az Open Water, ha bárki el akar indulni búvárkodni, akkor ezt kell megszerezni, és ez igazából mindenre elég is. Hivatalosan ezek a búvárvizsgák arra képeznek ki, hogy a haveroddal kettesben a saját oxigénpalackoddal merülj a környékbeli tavakban, de ilyen gyakorlatilag soha nem történik.

3 komment

Címkék: utazás búvár mexikó tenger

Mexikó XX - Zihuatanejo

2016.10.01. 21:46 Sünmalac

A hegyvidék után levittük a vendégeinket, Kacsát és Almát a tengerpartra is, ami azért júliusban szembeszeles manőver Mexikóban. Lehet válogatni az “esik”, “nagyon esik”, és “nagyon, nagyon esik, időnkénti hurrikánnal” tájegységek között. Ebből mi az első verziót választottuk, és így kötöttünk ki Guerrero államban a Csendes óceán partján, Zihuatanejoban.

Nem volt egyszerű a szálláskeresés: próbálgattam a többi parti várost is, Puerto Escondidót meg Huatulcót, de brutális árakat kértek mindenhol. A nyugati part nincs igazán felkészülve a nyugati turistákra, emiatt nem-spanyol nyelvű oldalon kevés ház van és azok is drágák. (És a spanyol nyelvű oldalakon meg iszonyat gagyik vannak csak, mert más a minőségi elvárás). Ha nem házat akartunk volna bérelni, hanem hotelt, talán egyszerűbb lett volna az élet, de nagyon rákaptunk arra, hogy senki nem lóg a szánkba.

pool.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: mexikó tenger Zihutanejo

Mexikó XIX - Kirándulások Pátzcuaróban

2016.08.24. 18:15 Sünmalac

Pátzcuaro fő durranása a tó maga, és a rajta levő szigetecskék. Ezek közül is Janitzio szigete az, ahova a turisták 99 százaléka eljut. Van is miért, egy laza negyven méter magas Morelos szobor áll a közepén, megduplázva a sziget magasságát. A fickó a mexikói szabadságharc egyik vezéralakja volt, de a szoborról a saját anyja nem ismerne rá: finoman szólva is baltával faragottak az arcvonásai.

A szobor belseje üreges, és egy rendesen életveszélyes lépcső visz fel a felemelt ökölben rejtőző kilátóig. Szép széles a rámpa, meg minden, csak a korlát ér nagyjából térdig, és alattad ott van a hat emeletnyi mélység, miközben fel-le közlekednek a turistacsoportok. Alul egy nagyléptékű mozaik van, hát nem tudom, milyen gyakran kell agyvelőt takarítani róla.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás utazas mexikó patzcuaro

Mexikó XVIII - Vulkán és gyilkosság

2016.08.17. 20:31 Sünmalac

Otthon mindenki mindig azt kérdezi, hogy nem veszélyes-e Mexikóba utazni, nem fognak e megenni a banditák, és erre mindig azt válaszoljuk, hogy „á, nem, Mexikó békés, Guatemala, na, az gáz volt, ott a zöldségest is testpáncélos, gépkarabélyos őr védte”.

Na, most már Mexikóban is láttunk útszéli gyilkosságot.

Persze nem élőben, csak órákkal a cselekmény után, de eddig nem volt közeli élményem erőszakost halált haltakkal. Várhattunk miatta fél órát, amíg a rendőrök a kivégzett férfi körül helyszíneltek. Érdembeli fotóm persze nincs, mert nyuszi vagyok odatolakodni a kamerámmal, amikor egy hulla fekszik az árokban, szóval ez a legközelebbi kép:

 gyilkossag.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: utazás kartell mexikó gyilkosság vulkán

Mexikó XVII - Hogyan nyomjunk fel drogkereskedőket

2016.08.14. 22:45 Sünmalac

Vannak emberek, akik kicsit alternatív utakat járnak be az életben. Nem feltétlen reggel kilenctől ötig dolgoznak, nem biztos, hogy egyetem után belépnek egy multihoz és pár év után megnősülnek, majd gyerekeket nevelnek, nem az életük fő célja a saját lakás és saját kocsi, és ha az ember hosszabb időn át járja a világot, akkor belefut néhányukba.

Találkoztunk francia drogcsempésszel, aki évi két fuvar észak afrikai keménydrogból az év többi részében békésen nyaral, a búvároktatónk Thaiföldön egy kanadai mesterlövész volt, akinek elege lett, leszerelt és arra volt büszke, hogy három éve nem vett fel cipőt.

Beszélgettünk Egyiptomban amerikai nyugdíjas nénikkel, akik valahol az egyenlítői Afrikában tanítottak önkéntesként, és kiborították a taxisofőrjüket a reptérről befelé, azzal, hogy rácsodálkoztak, hogy milyen tiszta és rendezett minden Egyiptomban, ami azért nem a szokásos reakció fehér külföldiektől. Ők mesélték, hogy próbálják magyarázni az óvszerek használatát az iskolájukban, de csak egy vállvonás rá a válasz, hogy „az ember a banánt sem a héjával együtt eszi”, és hogy az amúgy ingyenes iskolának csak egyetlen feltétele van: hogy akik oda járnak, csak tisztított, kolera és parazita mentes vizet ihatnak (amit az iskola korlátlan mennyiségben ad), és ennek a betartatása valamiért kifejezetten nehézséget okoz.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás természet mexikó kolibri

Mexikó XVI - Vízesések és katedrálisok

2016.08.05. 04:40 Sünmalac

Morelia városa is nemzeti hősről lett elnevezve, eredetileg Valladolid néven futott, ami azért békésebb név, mint a Moszkva tér, de hát Dunapentele se gondolta soha, hogy bárki átnevezné, aztán mégis mi lett vele.

Michoácan állam fővárosa, bő félmillió lakossal, és tőlünk egy órányira volt busszal, úgyhogy mint a civilizáció legközelebbi bástyáját, többször is meglátogattuk. Michoácan kiejtését a házunk előtt elhúzó Family Frrost jellegű autóktól tanultuk meg, akik az „állam legjobb fagyiját” reklámozták kb tíz percenként, olyan hangerővel, hogy beleremegtek az ablakok. Szóval: micsóákáááánnn.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás természet édesség morelia vizesés Utazás gyerekkel uruapan

Mexikó XV - Élet Pátzcuaróban

2016.08.01. 16:52 Sünmalac

Pátzcuarót egy kellemes tóparti turistaváros, de a tó vize ritkán melegebb tizenöt foknál, a turisták meg inkább Mexikóvárosból illetve Moreliából jönnek, semmint Los Angelesből. A hosszúnadrágot délután néha lecseréltük rövidre, a szandál pedig csak egészen extrém esetekben lett elővéve; nagyon kellemes felföldi időjárás volt.

A „Pueblo Magico” státusz része az egységes utcakép: minden egyes ház vállmagassági pirosra van festve, afölött fehérre, vörös cserépteteje van, és a rajta levő feliratokat mind ugyanazzal a betűkészlettel fújták fel a falra, ugyanazokkal a színekkel: minden kezdőbetű piros, az összes többi fekete. Ez az arculat határozottan jót tett a városnak, meg persze az is, hogy így minden ház legalább be volt vakolva, és nem a meztelen betontéglákat kellett bámulni naphosszat.

hazstilus.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: utazás utazas mexikó skorpió

Mexikó XIV - A hét lámpás és egyéb kirándulások

2016.07.18. 05:07 Sünmalac

San Miguel de Allende ugyanúgy gringó gettó, mint a Maja Riviéra (70k lakosból 10k expat), de érzésre ég és föld a különbség: Playa del Carmen egy szelet Amerika a Yucatánon, míg San Miguelben beilleszkedni költöznek az emberek, egy kis extra kényelemmel.

Persze az ingatlan árak itt is brutálisan elszálltak, több száz ezer dollárba kerülnek olyan haciendák, amiket száz kilométerrel arrébb ötvenezerért utánad dobnak, de cserébe rendesen ki vannak építve a szolgáltatások.

Mi csak kétszer egy napra mentünk látogatóba. Kellemes másfél órás buszút átugrani Guanajuatóból, a Primera Plus szuperkényelmes buszain. A mexikói tömegközlekedés spektrumának felső harmada tényleg fantasztikus és igazából megfizethető. Hatalmas, puha, kényelmes székek, állítható lábtartóval, wifivel, repülőgépes egyéni szórakoztatóközponttal. Az előttem levő ülés háttámlájában konkrétan egy android tablet volt beépítve, Angry Birds-zel.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás utazas természet mexikó piramis

Mexikó XIII - Múmiák és mókusok

2016.07.07. 04:08 Sünmalac

Múmiák!

Illetve holttestek, múzeumban.

mumiak.jpg

Guanajuato nagy durranása a Múmia múzeum (mármint Guanajuato szerint. Nekünk majdnem minden jobban tetszett.) Itt most nem négyezer éves egyiptomi királyokról van szó, de még csak nem is kora középkori kiszáradt indián holttestekről, mint az Andokban, hanem a 19-20. század fordulóján elásott szerencsétlenekről.

A sztori tipikusan mexikói: megadóztatták a temetőt, és akinek a (még élő) rokonai nem tudták fizetni az adót, azt bizony kikaparták és ment a kukába. Az így, erősen kegyeletsértő módon előásott testek kb két százaléka természetes úton mumifikálódott, ezeket jó üzleti érzékű sírásók megtartották és aprópénzért mutogatták. A legidősebb múmia sem régebbi kétszáz évnél, a legfiatalabb pedig 1958-as.

A mexikóiak halálhoz fűződő viszonya finoman szólva sem európai, a halottak napja itt például az egyik legnagyobb buli az országban, csontvázakkal, petárdázással, felvonulásokkal, partizással. Mi sajnos erről pont lemaradunk, de hát mindent egyszerre nem lehet. Kárpótlásul minden második turistapóló koponyás, és koponyamintás poharakat, csörgőket, tányérokat, kulcstartókat mindenhol lehet kapni.

A múzeum viszonylag ízlésesen mutatja be a témát, de a turisták persze hozzák a várt színvonalat, ide nem a Louvre közönsége jár, hanem a városszéli cirkusz szakállas nőjét jönnek megnézni, és borzongani, hogy jéé halott. Nekünk inkább zavaró volt az egész, és kisbaba holttestek meg kifejezetten borzasztóak, rájuk se tudtunk nézni. 111 holttest van vitrinbe pakolva, ennél többet igazán nem lehet elvárni, nem is kértek érte nagyon sokat, de örültünk, amikor kijöttünk.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás utazas mexikó guanajuato

Mexikó XII - Élet Guanajuatóban

2016.06.29. 03:32 Sünmalac

Guanajuatoban legjobban azt szerettük, hogy tele volt élettel. Hat kockaköves tér köré épült fel a belváros, ezekre pedig több tucatnyi kávézó, söröző és étterem folyt ki, terasz terasz hátán várta az éhes és szomjas embereket. És nem csak üresen ásítottak a helyek, pörgött az élet, egyetemisták és bajszos munkásemberek kávézgattak egymás mellett. Minden ház más és más színre volt festve, élénk kékre, pirosra, okkerre, egyszerűen volt egy minden átható vidám hangulat, ami egyáltalán nem a turistáknak kedvéért volt mesterségesen generálva, hanem csak úgy jött.

Majd minden nap volt valami buli a városban, (pedig még csak közelében sem voltunk a nagy durranásnak, az őszi Cervantes kulturális fesztiválnak), hol valami kamu-őslakos banda vonult tíz ember szélességben dobolva és kántálva, hol a bányamérnökök szórták a söröket a tömegbe óriási pickupról, de láttunk kisiskolás diákokat is vonulva énekelni. Egyszer valami félmaraton szerű is volt (pedig egy ilyen vertikális városban az azért durva sport) egyszerűen, ha leült az ember egy teraszra, akkor volt mit nézni.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás mexikó guanajuato Utazás gyerekkel

Mexikó XI - Festői skorpiótanya

2016.06.18. 22:18 Sünmalac

A tervezési fázisban kicsit bajban voltunk, hogy hova is menjünk Puebla után. Jött az esős évszak, és májusra igazából Veracruz tartomány ideális lett volna, de első körben nem találtunk jó szállást, illetve minden éppen csak túl messze volt minden mástól, hogy jól lehessen benne turistáskodni.

Taxco ezüstvárosát is nézegettük, de ott meglepő módon egyáltalán nem volt bérelhető ház a mi minőségi és ár igényeink metszetében. Moreliában meg is alkudtam egy jó házra, ami árban rendben volt, de minőségben erősen alulról közelítette a célszintet.

Az útikönyvet lapozgatva Guadalajara és Guanajuato is felmerült, mint célpont. Guanajuatora kerestem rá először, és azonnal beleszerettünk, noha korábban nem is hallottunk róla.

Ez egy egyetemváros Mexikóvárostól észak-nyugatra, de bőven Közép-Mexikón belül még. Réges-régi ezüstbányász központ, körülbelül 250 éven keresztül ez az egyetlen város volt felelős a teljes világ ezüstkitermelésének harmadáért. Ebből jó sok ezüst báró lett kőgazdag, és a tőkéből mára is maradt valamennyi, stabilan alacsony a munkanélküliség és magas a GDP az államban. A pénz persze hatalmi ambíciókat is szült, ez az állam volt a mexikói függetlenségi mozgalom őshazája.

Guanajuato egy meredek falú völgyben helyezkedik el, tehát az összes háznak fantasztikus a kilátása. Az első online apartmannál még hatalmas szemekkel néztük a fotókat, hogy milyen exkluzív hely lehet, aztán kiderült, hogy nem, minden egyes turistaszállásnak olyan az erkélye, mint más városokban a legelitebb negyedeké.

És a bérelhető házak között találtunk egy igazi gyöngyszemet. Egy sztárépítész építette villa, a város leggazdagabb részén, fantasztikus berendezéssel és remek értékeléssekkel. Hosszú és erőteljes alku volt, mire sikerült belenyomni az általunk elfogadható költségvetés legfelső vonala alá, de a miénk lett.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás mexikó skorpió guanajuato

Mexikó X - Puebla és Cantona

2016.06.17. 03:57 Sünmalac

A tengerpartból elég volt a bő hónap, jól időzítve akkor költöztünk tovább, amikor volt rengeteg segítő kéz a gyereket és a cókmókot egyszerre kezelni. Ugyanis gigasok cuccunk van, valami hihetetlen mennyiségű. Olaszországba egymagam vezettem le egy nagyon telezsúfolt autóval, azóta rendesen vágtunk belőle, de a búvárfelszerelés elfoglal egy háromnegyed bőröndöt, a gyerek holmija bőven több mint egyet, és akkor mi még nem pakoltunk semmit sehova.

Ugyanis míg Európában teljesen reális volt, hogy minden szálláson van babaágy, vagy max kerítenek egyet a vendég kedvéért, ez itt egyáltalán nem repül. Úgyhogy van saját babágyunk, és bele matrac, mert a babaágy fenekén egy-két éjszakát kibírna, de azért négy hónapon át nem parkolnánk szegény Csücsköt kemény műanyagdarabokon. Van egy babaetetőszékünk, az összecsukható fajta, ami nélkül meg lehetne lenni igazából, de annyival kényelmesebb egy tizenöt hónapost úgy etetni, hogy le lehet rakni az asztalhoz és egy pillanatra el lehet fordulni, anélkül, hogy féltenénk az életét. Van néhány (tényleg nem sok) játéka, egy összecsukható fürdőkádja, ami nélkül megint meg lehetne lenni persze, de mivel ez a sok szar mind belefér a légitársaságok által megengedett limitbe (a kereteket persze erősen feszegetve), és a gyerek imád hosszasan pancsolni, miért is ne hoznánk.

És persze van egy babakocsink és egy autóba való gyerekülésünk is.

Vicces statisztika: a külföldön meghalt USA állampolgárok között az első számú halálozási ok a mexikói közlekedési baleset, a második a thaiföldi közlekedési baleset. (Ha nem országonként és típusonként összegezzük csak országonként, akkor is Mexikó és Thaiföld vezet, ha típusonként, akkor pedig az első a baleset, a második a vízbe fulladás és a harmadik az öngyilkosság). Ebből igazából az látszik, hogy hova megy sok amerikai, illetve hogy tényleg nem a késes mexikói a fő veszély, hanem a részegen beleszédülés a medencébe.

Szólj hozzá!

Mexikó IX - Élet Playában - Galéria

2016.06.09. 23:01 Sünmalac

És ahogy ígértem, a galéria az egy hónap alatt lőtt utcaképekből. Kivételesen írtam képaláírásokat is!

 

Szólj hozzá!

Mexikó VIII - Élet Playában - Második rész

2016.06.06. 04:15 Sünmalac

Az első házunk a harmincadik utcán volt, hat sarokra a Quinzétől, és itt már nagyon nem beszéltek angolul az emberek. Cserébe sok remek kajálda volt a közelünkben, és ha éppen nem volt kedvünk főzni, akkor fejenként 60-80 pesóból degeszre zabáltuk magunkat.

Néhány dologra persze nincsenek valahogy felkészülve, a munkához szükségem lett volna egy új egérre (az utazás és a baba kombója az előzőt tönkretette), és nem vagyok egy Góliát, a tenyerem sem helyettesíthető egy péklapáttal, mégsem sikerült olyan egeret találnom, ami egyáltalán közel lett volna a jó mérethez. Egyszerűen mindegyik túl kicsi. A legnagyobb egyben a legolcsóbb is volt, hat euróért. Annó a Lehelen vásárolt hasonló árfekvésű rágcsáló öt évig bírta, ez már most is húzza a belét, úgyhogy nem fogom megúszni, hogy ne keressek egy rendes számítógép boltot.

A vásárlásokat (egér és étel) a város hipermarketeiben ejtettük meg. NemSün minden kora reggel elvitte Csücsköt bevásárlósétálni, és nagyjából egy-két napra előre hozott ennivalót. Négy óriási bolt is elérhető volt: Mega, Chedraui, Walmart, és még egy, aminek a nevét is elfelejtettem: az egy rettentő minőségű diszkont volt, és csak egyszer néztünk be aztán fordultunk is ki onnan. A másik három eléggé azonos minőségű és árkategóriájú hipermarket volt.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás utazas mexikó playa del carmen

Mexikó VII - Élet Playában - Első rész

2016.05.31. 05:29 Sünmalac

Ez egy kicsit rendhagyó post lesz, mert igazából narratíva nélkül próbálok csak sztorizgatni arról, hogy milyen is Playa del Carmenben egy bő hónapot élni. Elég hosszúra sikerült, két részre vágom, aztán majd még töltök fel egy teljes galériát is, úgyhogy képekre még várni kell, ez csak wall of text.

Turistagettóban élni mindenképpen érdekes élmény volt, de nagyon kívülállók voltunk. Sem a helyiek, sem a az egy hétre idelátogatók sorába nem illettünk be, minket finoman szólva sem ugyanaz érdekelt, mint az amerikai nyaralókat. Ezt persze tudtuk előre, a beach és a resort világa egyszerűen nem a mi bulink. Annó nyolc hónap Ázsiai körút alatt összesen három napot töltöttünk strandolással, és most is csak kerek egy délutánt.

Az alatt az egyetlen délután alatt is majdnem elhagytuk a babakocsit. Mivel az EasyJet eltörte a normális babakocsinkat, Hollandiában vészmegoldásként vettünk egy erősen budget kategóriásat használtan.  Szóval nem vigyázunk rá nagyon, gond nélkül ott hagytuk a homok szélén, amikor lementünk a partra. Mikor visszaértünk, már nem volt ott. Nem éreztük reálisnak, hogy bárki erősen kopott babakocsikat lopna, úgyhogy gyorsan körbekérdeztük a látótávolságon belüli éttermeket, és meg is lett, valaki önműködően biztonságba helyezte, hogy ne az utcán álljon.

De mi is az a Playa del Carmen? A második legnagyobb resort város a „Maya Riviérán”, Cancún után. Míg Cancúnban inkább az óriási szállodák dominálnak, itt sokkal élhetőbb a lépték, ide inkább költöznek az emberek, akár telelni, akár nyugdíjaskodni. A turisták világa egyetlen hosszú utca, az 5. sugárút (Avenida Quinta). Itt találhatók a luxusmárkák boltjai, ékszer és óraüzletek, összesen hat Starbucks, két Subway, és rengeteg-rengeteg turistaszemét bolt.

Ez utóbbi kategóriában is van van jó pár polc: a két üveg tequilát huszonkét dollárért hirdető pólóárus és a pici faragványokat 600 (!), a nagyokat 3500 (!!!!) dollárért áruló „kézműves remek” bolt. Komolyan, egy tisztes méretű, de azért nem túl nagy, elég szépen megfaragott fa iguána bőven egy millió felett. Nem színezüstből. Fából. A tenyérnyi színes békaszobrok, még mindig fából, százezer forint per darabért. Ez persze az extrém volt, de NemSün megpróbált bikinit venni és a főutcán nem talált húszezer forint alatt, ami még holland szemmel is túlzás volt.

Én is vettem fürdőruhát, ugyanis elfelejtettem fecskét is hozni az útra, azon az elven, hogy hatvan év alatt csak a férfiak társaságát preferáló pasik hordanak testhez tapadó fürdőruhát. Viszont arra nem gondoltam, hogy a búvárruha alá azért illik valamit venni, és a beach-gatya+neoprén kombó annyira nem repül.

Úgyhogy a babát tolva magam előtt, nyakamba vettem a Quintát, és benéztem egy fürdőruha boltba. Aztán még egybe. Aztán még egybe.

A párbeszéd ugyanaz volt mindenhol

-Do you have swimming trunks?

Buta fejjel néz rám. Kis háromszöget formálok a kezemből az ölem előtt, és megismétlem szótagolva:

-Swim-ming trunk?

A megértés beragyogja a szemét, széles mosoly, majd elkomorul az arca, magába süllyed és fejet ráz: érti mit akarok, de nincs neki.

Összesen 13 boltot jártam végig (nem viccelek, számoltam), mire egy nagy sportbolt úszóknak fenntartott szekciójában megtaláltam a hőn áhított céltárgyat. Itt láthatólag sportfelszerelésnek számít.

Nagyon erősen olyan érzésem volt, hogy sok az eszkimó, kevés a fóka helyzet van a fürdőruhaboltokban, mindenhol csak én voltam. Mint később megtudtuk a helybeli magyaroktól, elég durva rendszerességgel mennek csődbe a Quintán a boltok, egyszerűen a havi 4000 dolláros bérleti díjat nem termelik ki az üzletek. Gyors matek: ehhez napi 130 dolláros haszon kéne, ami 20%os haszonkulccsal számolva is 650 dolláros bevételt feltételez, anélkül hogy bármit is fizetnének a három alkalmazottnak vagy az áramcégnek.

Ugyanis van több magyar is Playában. Amikor mentem átvenni a bérautót, akkor botorkáltam a sötétben a Budget irodája felé és nézem, nézem, hogy ezek tök úgy néznek ki, mint a kürtőskalácsok. De vicces, gondoltam, viszek ebből a valamiből egyet NemSünnek. Rendeltem egyet spanyolul, az úr a pult mögött spanyolul válaszolt. Na mármost az én spanyolságommal már az alany és tárgy egyeztetése is kihívás, annak a megítélése, hogy a partner akcentussal beszéli-e a spanyolt teljesen reménytelen.

A következő kuncsaft szintén zenész volt, ő már angolul rendelt, és az úr elmondta neki, hogy ez bizony egy Transylvanian Chimney Cake. Mire benyögtem, hogy „Ja, hogy tényleg kürtőskalács, és nem csak annak néz ki” amire a válasz az volt, hogy „Miért nem mondtad, hogy magyar vagy?”

Rohannom kellett, de gyorsan lekezeltem Gyurival, és elmesélte, hogy vagy két tucat magyar él Playában, és rendszeresen összejárnak. Ő ingatlanos volt, a párja stylist és fodrász szakoktató, és pár éve lett elegük Magyarországból. Az ötlet (biztos a mexikóiak is szeretik a kürtöskalácsot, csak nem tudják mi az) megszületése után, még hazaszaladtak elvégezni egy tanfolyamot meg beszerezni a felszerelést, aztán belevágtak. Egy ideig eltartott, amíg beindult a bolt, és persze nehéz ugyanazt az ízt reprodukálni, amikor a búzalisztnek már a fogalmát is magyarázni kell, de mostanra már megy az üzlet.

Maga a kürtőskalács tényleg nem volt az igazi, de a palacsintájuk nagyon finom volt. Amikor legközelebb arra jártam, Gyuri párja, Ági felügyelte a boltot, és nagyon elgondolkodtam, hogy lefolytassak egy hosszas angol beszélgetést-e vele, mielőtt felfedem nemzetiségem, de inkább egy lendületes „Szia, kérek egy palacsintát”-tal kezdtem.

Még egy magyarral futottunk össze Playában, egy cserediák hölggyel, aki rettentően megörült nekünk, mert nem hallott magyar szót, mióta itt van. Ráadásul a magyar szó az pont NemSün szájából a palacsinta volt, mert éppen Csücsköt győzködte, hogy egyen még egy falatot. A kislány is nyaralt Playában, csak neki belföldi utazás volt, egy skandináv meg egy olasz csoporttársával. Az olaszra mindkettőnk gaydara bejelzett, és az ilyen szinkron ritkaság a családban. Ekkor éppen egy teaházba igyekeztünk, amivel NemSün már egy hónapja szemezett, hogy ide be akar ülni.  

Mert hát nem csak boltok vannak az egy szem turistautcán, hanem éttermek is, mindenféle stílusban és célközönségnek. Hamburger, homár, hal, olasz, görög, thai és indiai, és persze „autentikus mexikói konyha”. Az áraik eléggé szinkronban vannak, nagyjából 500 peso (25 euró, 7500 forint) két embernek egy vacsora egy-egy itallal, ami pesti szemmel nézve elfogadható, még ha nem is olcsó. Mexikói szemmel persze relatíve drága, ennél sokkal, sokkal kevesebbért is ettünk nagyon jókat máshol, úgyhogy inkább ünnepnapokra tartottuk meg.

Az adagok nagyok, a kiszolgálás figyelmes, a minőség hullámzó. Megérkezés után kipróbáltuk a Texas Burger Bar and BBQ-t, ami óriási adag sült krumplival és megehetetlen méretű nachostállal próbálkozott, de cserébe nem volt finom. Az Aldea Corazonba viszont visszajártunk luxusreggelizni, amikor csak módunk volt rá, mert 300 pesóból hatalmas adag finom tojást (extrákkal nem spórolva) és óriási pohár friss gyümölcsleveket kaptunk. Egy gondosan gereblyézett magándzsungel fái alatt voltak az asztalok, kis vízeséskével, tavacskával, cicákkal. Ez utóbbiak a gyerek örömére persze.

Három bevásárló központ is van az utcában (na jó, 3 kilométer hosszú, elférnek), és persze végtelen sok utazási iroda, akik elég agresszívan tolják a portékáikat. Nem sok vevőt fognak valószínűleg, de a haszonkulcs rettenetes lehet, egyetlen személynek többe kerül egy buszos romlátogatás, mint a kocsi bérlés benzinnel, biztosítással együtt. Persze nem csak a kötelező Tulum-Cobá-Chichen köröket árulják. A Maya Riviéra ökoszisztémájának része néhány luxusvidámpark is, negyvenezres belépőkkel: Xcaret, Xplore és Xel-ha. Itt cenoteozást, korallon snorkelezést, miniállatkertet, vízicsúszdát, mini maja romokat, zip-line csúszást, delfinsimogatást kínálnak, pont ugyanazt, mint amit meg lehet kapni a falakon kívül is, csak patyolattisztába csomagolva, gondosan fertőtlenítve. Persze az igazán érdekes programok mind felárasak, a 140 dolláros belépő csak a körbesétálást és a korlátlan büféfogyasztást foglalja magában.

A vidámparkokba külön designolt buszok viszik a palimadarakat, amik annyira autentikus dzsungelfeelinget kaptak, hogy a tetejükre kamubőröndöket ragasztottak, mintha csak Guatemala egy földútján döcögne a kedves vendég, nem pedig egy hatsávos autópályán.

Mi nem éreztük úgy, hogy laza hetven-nyolcvanezret (mindhárom együtt bőven kétszázezer forint felett lett volna) szeretnénk erre az élményre egy délelőtt alatt eltapsolni, úgyhogy inkább kihagytuk ezeket a parkokat. Ha pontosan tizedannyiba kerültek volna, akkor talán „egyszer élünk, nézzük meg” felkiáltással befizettem volna rá, de egyszerűen az ár-érték arány nem volt pariban. Nem tudom, kinek a tulajdonában vannak, de az a fickó brutálisan kaszálhat velük.

A gyógyászati turizmussal is ismerkedtünk, ugyanis nagyjából a második napon kiesett a tömésem, ami közvetlenül indulás előtt készült. Nagyon fel van készülve a horror amerikai fogászati árak elől menekülőkre a helybeli klinikák, egy angolul remekül beszélő néni rakta helyre a tömést és mindenképpen rám akart sózni egy koronát is, ha már arra járok, alig bírtam lebeszélni róla.

A rendelő egy ici-picit gagyibb volt, mint az otthon megszokott, és a fogász asszisztens nélkül dolgozott, és ennek érezhető volt a hiánya, látszott rajta, hogy néha kívánja bárcsak az anyukája egy polippal vonult volna szobára, mert akkor lenne még két extra keze. Az ár teljesen OK volt, és most egy hónappal később még nincs panaszom rá.

Az okostelefon penetráció száz százalékos, és a WhatsApp az ország idegrendszere. Ez egy SMS-kiváltó azonnali üzenetküldő program telefonokra. Az összes hirdetőtáblán kinn van az ikonja, és olyan reklámokat tolnak, hogy „Küld el ennek a hirdetésnek a fényképét a WhatsApp számunkra, és kapsz egy tíz százalékos kupont”. Mivel mocsokdrága a telefonálás Mexikóban, ezért mindenki inkább kifizeti a szintén horror áras mobilnet költségét, és egyáltalán nem telefonál. Én az összes szállásadómmal, turista irodával, sőt taxisofőrrel is WhatsAppon tartottuk a kapcsolatot.

A zene is persze Spotifyról jön, a kiscsajok a medencében készültek, és elemes, Bluetooth hangfalból játszották a tüc-tüct, miközben barnultak. Ezt onnan tudom, hogy a babával pancsoltam a kondónk közös medencéjében, és közben hallgattam a harmadik (na jó két és feledik) világ gazdag fiataljainak mindennapjait. A medencéje amúgy minden háztömbnek van kb, a miénk csak kéttenyérnyi volt, de ebből az egyik tenyérnyi elméletileg napozóterasz, gyakorlatilag bokáig érő babapancsoló volt. Szigorúan csak úszópelusban persze. (Protip: az úszópelus mosható, mondjuk 3-4x)

*** folyt köv ***

Szólj hozzá!

Mexikó VI - Természetjárás

2016.05.28. 20:27 Sünmalac

Playa del Carmen utolsó hetére csatlakozott hozzánk három családtag is, testvérem a feleségével és az apukám, miattunk költöztünk át egy nagyobb szállásra. Alapvetően járták a maguk útját (ugyanazokat nézték meg pont ugyanúgy, mint mi, hiszen a látnivalókban nincs akkora variáció) és csak esténként találkoztunk, legalábbis amíg Playában voltunk, de két napon azért együtt mentünk el kirándulni.

Az első túra a Yal-Ku lagúna volt, Akumalban. Együtt collectivoztunk ki, majd fogtunk egy horror áras taxit. A négy kilométerért pofátlanul legombolnak száz pesot, amikor ugyanez a táv Playa del Carmenen belül 25-30 peso. Jól megy az Akumali taxismaffiának. Odafele egy óriástaxival mentünk, de visszafele bezsúfolt egy feltűnően mohó taxis ötünket plusz a babát egy normál méretű kocsiba, elkérve érte az óriás kocsi árát. Választásunk nem volt sok, elfogadtuk, de utána nem kis kárörömmel hallgattam, hogy minden egyes fekvőrendőrön csikorgott a kocsi alja.

Nagyon profin ki volt építve a lagúna szárazföldi része, szobrokkal telepakolt kis ösvények kanyarogtak egy jól karbantartott dzsungelben, az ágakról üvegből fújt színes bigyók lógtak, jól nézett ki az egész. A belépő durván borsos volt, de ez még semmi ahhoz képest, hogy mit kértek el a bónusz szolgáltatásokért. A zárható szekrényecske, amit gyakorlatilag mindenhol ingyen adnak, vagy max egy százast kell beledobni, itt öt dollárba (~ezerötszáz forint) került. A maszk és pipa szintén öt dolcsi volt bérelni (a walmartban 8 megvenni), a mentőmellény dettó.

Szerencsére mi mind készültünk, még ha nem is lehetett egyszerre mindenki a vízben, mert valakinek azért maradni kellett a babával is.  A lagúnában az a nagy szám, hogy sós és édes víz keveredik benne. Illetve nagy francokat keveredik, mint a jobb koktélokban, két teljesen elvált réteget képeznek. Felül van a hideg, édes réteg, alul a meleg sós. (Nem nyaltuk meg a fenekét, de csak úgy lehet a meleg víz alul, ha sósabb).

A felső réteg opálosan átlátszatlan volt, hat-nyolc, a sűrűbb helyeken 4-5 méter láthatósággal. Viszont az alsó már kristálytiszta volt, tehát az ember úszott a felszínen és alapból nem látott semmit. Kipillantott és észrevette a szaktársat, amint pár méterrel odébb krallozik. Már az is szürreális volt, hogy tudom, hogy ott van, de a víz alatt akkor sem látom, de igazán akkor lett fura az érzés, amikor alábuktunk és hirtelen kinyílt a világ.

Olyan sok érdekes igazából a vízben nem volt, Indonézia bármelyik szigetén random begázolva a tengerbe ezerszer jobbat lát az ember, de ez a fizikai játék és a víz alatt alig pár méterre ásító sziklaszurdokok már érdekesebbé tették. A prospektusok ígérgettek mindenféle teknőst is, na nekik nyomuk sem volt, csak a szokásos tengeri hal halmaznak egy nem túl érdekes részhalmaza úszkált fel-alá. Egyikünk állítja, hogy ő látott egy murénát is, de ezt független szakértők nem tudták megerősíteni.  A tenger felé kiúszva összekeveredett a két réteg és egyáltalán semmit nem lehetett látni, és eszem ágában nem volt kisodortatni magam a nyílt vízre, úgyhogy amikor a többi snorkelező elfogyott körülöttem én is visszafordultam.

Viszont papagájok cikáztak a fejünk fölött, ami mindig cool. Papagájjal és kolibrivel nem tudok betelni.

A gyereknek itt izzítottuk be a rendőrhajóját. Vettünk egy felfújható beülős akármit, amiből árultak Disneyset és nem Disneyset, és nem éreztem különösebb affinitást Donald Kacsával, úgyhogy maradt a fekete rendőrhajó. Elsőre rettegett tőle, de tíz perc múlva már lelkesen lebegett a víz felszínén miközben apuka próbálta egyszerre menedzselni a csúszós sziklákat és az alapvetően úszásképtelen, de félelemérzet nélküli legénységet. Azért nagy varázslat a búvárcsizma, nem szerettem volna mezítláb taposni az algás köveken.

Két nappal később a medencében meg már kirobbantani nem lehetett a hajócskából, és akárhányszor meglátta a lakásban hangosan követelte, hogy most pedig azonnal menjünk le fürdeni. Ez persze szülői szabadfordítás, de az erőteljes mutogatást és az izgatott „böh-böh-böh” hangokat nehéz félreértelmezni. Csücsök nem hidrofób.

Visszakanyarodva a lagúnába, mielőtt a gyerek átveszi a blog felett az uralmat: a belépős lehúzáshoz képest az éttermecske teljesen normális, mondhatni baráti árú volt. Az úszkálás után betoltunk két hatalmas tál guacamolet meg néhány sört, mielőtt szétváltunk volna, mi vissza Playába, a család többi része meg cenoteozni.

A másik nap szabadságomat (mert azért én alapvetően dolgozok idekint, minden reggel fél hat-hattól délután háromig) a Sian Kaan rezervátumra lőttük el. Tulumtól délre kezdődik a nemzeti park és nagyon, nagyon sokáig tart. A legszélesebb részén 30-40 kilométer széles, és összesen két út megy a határán, egyik az észak-déli főút, a másik pedig egy rettenetes parti út, ahol 5 km átlagsebességgel tudnak közlekedni az _igazi_ terepjárók (itt most rád nézek, BMW X5). Az út minősége kivételesen nem csóróság, hanem filozófia: a parti út a félig víz-félig föld nemzeti park közepén megy, és ha felújítják, akkor csak még több ember megy a védett területre. Plusz így több pénzt lehet legombolni a turistákról, akik mégiscsak a tengeri zónát akarják megnézni.

Fejenként negyvenezres beugróval az a szakasz a mi büdzsénken kívül esett, úgyhogy inkább a szárazföld felől néztünk be. Ehhez egy negyven pesós collectivo és egy harminc pesós busz kellett csak, és máris Muyilban voltunk. Első és második ránézésre is, az egész falu három bádogkalyibából állt, és egy maya romvárosból, ami tulajdonképpen egészen pofás volt, hatalmas fák között, hol a tenger trallala.

Második vonalbeli romvárossal telis-tele van a Yucatán, ezt is úgy-ahogy feltárták, volt itt is több szép piramis, szent fák, ésatöbbi. Egy idő után az ember már csak azt nézi, hogy miben különbözik a többitől, itt például jókora termeszvárak csücsültek a fákon, illetve volt egy épületkomplexum, aminek a teteje is volt, és emiatt a festés is kicsit megmaradt benne. Persze, hogy mire használták, azt nem tudjuk, de látszik, hogy piros és kék volt anno.

Mindig mérhetetlen szomorúsággal és alázattal tölt el, hogy milyen keveset is tudunk a majákról, és milyen sokat lehetne. Drasztikusan más kultúra volt, mint az európai, hindu, arab, vagy kínai, és míg ez utóbbiak egymást össze-vissza befolyásolták, a közép-amerikaiak a saját útjukon haladtak, amíg a spanyolok porrá nem zúzták őket. És most már soha nem fogunk róluk semmit megtudni, töredékeken kívül, amiket az épületfeliratokból összelegózunk.

Négy darab kódex van és kész, ennyit fogunk tudni valaha is a maják mindennapjairól. Nem lesz soha többé több, mert míg egyiptomi romokat folyamatosan ásunk ki, sőt tekercseket találunk a sivatagban elrejtve, a dzsungelen nem volt olyan technológia, amivel akárcsak esély is lehetne, hogy még egy kódex túlélte az évszázadokat valahova elrejtve.

Itt most a technológiát nagyon durván értem csak persze, egy kellően jó viaszosvászon zsák és egy lelkes pap már elég lett volna, de nem volt viaszosvásznuk. Csomó mindenük nem volt, kezdve mondjuk a legalább rézeszközökkel, és az obszidián darabokkal kivert fabunkó pedig egyszerűen lepattant a spanyol acélpáncélról.

Némi kötelező árukapcsolással a mangrove erdőben vezető magasösvényre (deszkapadlók mocsárba levert cölöpökön) csak a romokon át lehetett eljutni. Volt egy nagyon magas, de nagyon rozoga torony a közepén, amire mi ketten nem mertünk a felénél tovább felmászni, de a többiek (hiszen öten+baba voltunk összesen) már igen. Az elmondásuk szerint nem érte meg.

A fő attrakció, ami miatt idáig elevett minket a fene, a mangrove erdőben hajókázás volt. Ezért valami hihetetlenül elképesztően és pofátlanul lehúzott minket a csónakos maffia, egy két órás körútért 600 pesóra, avagy 10 ezer forintra. Összevetésképpen, ennyiért a Tisza-tavon egy egész délelőttön át egy egész csónakot kibérelsz. Öten összesen ötvenezer forintot fizettünk, amiből a csónakot és a csónakost egy teljes hónapra meg lehetett volna venni. Egy egész napos busztúra kerül fejenként ennyibe, ebéddel és belépőkkel együtt, vagy egy taxi bérlése egész napra, benzint is magába foglalva. De hát egyszer járunk itt, kifizettük.

Előtte persze várni kellett vagy másfél órát a tűző napon a parton, ahol kb csak a lepkéket lehetett figyelni, akik az erős szél ellen védekezve a parton bújtak össze egy hatalmas kupacba, amíg valamelyik gyerek (a miénk vagy a konkurenciáé) a közepükbe nem totyogott, amikor is fekete felhőként robbantak a levegőbe, hogy aztán a veszély elmúltával újra letelepedjenek.

Édesapámmal elbattyogtunk a várakozás alatt a boltba és vissza, megkerülve a romos-mangroves szakaszt (visz a partra persze rendes földút is). Megdöbbentő, hogy mennyire szegény egy maja falu, pedig itt még út is volt, busszal meg mindennel. Összetákolt bádogviskók, földpadlóval, kosz, és szemét mindenhol. A kisbolt se volt jobb. Nehéz elképzelni európai, vagy akár magyar viszonyok között is, hogy milyen mélyen van lefele még a szegénységbe.

450 peso egy anyakönyvi kivonat kiállítása. Ezt az összeget (hétezer forint) életedben egyszer kell megfizetned. Ha van ilyened, akkor állampolgár vagy, és jár egy csomó szolgáltatás, például járhatsz ingyen 12 éven át iskolába. Na ezt bizonyos falvakban a lakosság jó része bukta, és írni olvasni alig tanulnak meg, mert hétezer forint gyerekenként egyszer már akkora tőke, ami egyszerűen nincs. Nem arról an szó, hogy nem akarják a gyereket iskolába járatni, azt a huszonegyedik századra nagyjából mindenki mindenhol levette, hogy a tanulás a felfele vivő út első lépcsőfoka. És ez ugyanabban az országban, ahol három várossal arrébb, ha nincs IPhone 6-od, akkor nem vagy ember.

De visszakanyarodva az útleíráshoz, egy idő után végre csónakba szállhattunk. A túra eleje kicsit gagyi volt, át mentünk két tavon, és a köztük levő „maja csatornán”, ami nagyjából annyira lehetett maja, hogy a kotróhajó vezetője maja etnikumú lehetett. Mondjuk nem is mondták, hogy ősi maja. Se krokodil, se vízimadár sereg sehol. Szerencsére a második fele, a csatornában lebegés megmentette a kudarctól az élményt.

Amikor először olvastam erről, nem értettem, hogy mi ebben a nagy szám, de ott helyben kiderült. Van egy fél óra hosszú szakasz (szintén kotort), ahol valamilyen természetes vízáramlat kellemes sétatempóval sodor. Adnak mentőmellényt is, nem azért mert nem érne le az ember lába, hanem mert így semmi, de semmi erőfeszítést nem kell tenni, csak gondtalanul lebegni a vízben és suhanni az összeboruló lombkorona alatt. Nagyjából csak arra kell vigyázni, hogy ne fejeld le az alacsonyabbra belógó ágakat.

A mentőmellény helyes használata amúgy az, hogy mihelyt elhagyod a csónakos látótávolságát, kibújsz belőle, átdugod a lábaid a karlyukakon, és onnantól fogva víz alatti széknek használod. Tökéletesen csöndes, nyugodt élmény volt a természet lágy ölén, csak időnként megszakítva a baba „bah-bah” kiáltásai által.  

Csücsök az ekkorra már bejáratott rendőrhajójában kalimpált, vadul igyekezve, hogy minden egyes levelet kihorgásszon a vízből.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás természet mexikó lepke yucatán lagúna

Mexikó V - Cancún

2016.05.26. 03:47 Sünmalac

Ha Mexikói nyaralásról van szó, akkor az első név, amivel az utazási irodában találkozol, Cancúné. Az ékezet spanyolban amúgy hangsúlyt jelöli, különben kaaaaankun lenne, így meg kankún. A hetvenes években ez volt a nagy resort-kisérlet, ahol a mexikói kormány kipróbálta, hogy ha eléggé megkönnyíti a befektetők dolgát, akkor vajon lesz-e a turizmus.

Nos, lett.

Kétezer szobás szállodákkal, sima homokkal, bikinis csajokkal. Azóta persze eltelt negyven év, a szállodák meg csak nőttek, nőttek és nőttek, igazi monstrumok állnak a parton, húsz emeletesek és olyan szélesek, mint a Parlament.

Mi gyakorlatilag emberi állatkertet nézni mentünk, illetve az elég jó maja múzeumért. Előre lefoglaltuk az ADO busztársaság reggeli járatát, a teljesen kultúr mobilappon keresztül. Az ADO felel az első osztályú buszokért Mexikóvárostól keletre, tehát elég nagy játékos, de a honlapjuk egy gyalázat, gyakorlatilag teljesen használhatatlan, folyamatosan összeomlik, egy angol foglalás közepén átdob a spanyol honlapra, és ha el is jutottál a fizetésig, akkor se fogadja el a nem-mexikói bankkártyákat. Szóval felejtős volt.

Ehhez képest a mobilappjuk egyszerűen csak működik (Just Fucking Works, ahogy a művelt német mondta), az ember kattint hármat és van egy jegye, a telefont bevillantjuk a buszállomáson és fel is szállhatunk.

Cancúnon belül a félpercenként járó helyi buszokat használtuk, ezek fél euróba kerültek (és mivel a város elég nagy, ez akár fél óra buszozást is jelenthet). Az első kultúrsokk az volt, hogy felszállt öt amerikai és mind adtak egy-egy dollárt a sofőrnek és leültek, laza 70%-ot dobva a fuvardíjra, csak mert nem volt kedvük a helybeli ország pénznemét váltani. Ez kis ország lakosaként nehezen elképzelhető, de igazából még a Nyugati téri Kaiserben sem láttam soha senkit euróval fizetni, hiába van kiírva a kasszára, hogy váltanak.

bus.jpg

Az is érdekes volt, amikor egy csoport mezítláb és csöpögő fürdőruhában szállt fel, majd buszozott egy fél órát a belvárosig. Ők pont mexikóiak voltak, de csak pislogtam utánuk, amikor a tűzforró betonon eltávoztak ismeretlen irányba. Cancún azért relatíve nagyváros, és amíg a parti homokban, a playa-n simán működik a mezítláb, a buszállomás környékén körülbelül annyira tűnt jó ötletnek, mint a Blaha Lujza téren.

A város, főleg a turista negyed, gyakorlatilag csak dollárral működik. Minden angolul van kiírva és a fehérekhez van igazítva. Persze vannak itt nyaraló mexikóiak is, sőt nem is kis arányban, bár lehet, hogy csak azért találkoztunk ilyen sokkal, mert elvileg holtszezon volt. A főszezon árai európai ésszel felfoghatatlanok, egy közönséges két hálószobás apartman Karácsony és újév között egy millió forintba is kerülhet hetente. És ez nem a tengerpartra néző erkély, hanem a parttól három-négy házsornyira levő.

playa.jpg

A célközönségnek persze évente csak 5-10 nap fizetett szabadsága van, és nem is keresnek rosszul, úgyhogy a kikapcsolódás egy napjára egységnyire sokkal több pénzük jut, mint mondjuk a svéd sorstársaknak, és ezt gondosan le is gombolják itt róluk. Gucci, Versace, Hugo Boss, Harley Davidson üzletek sorakoznak egymás mellett, és olyan luxusmárkák is, amiket én fel sem ismertem, de a divatban sokkal műveltebb NemSün elégedetten hümmögött.

Cancún szálloda negyede eredetileg egy sziget volt, amit azóta persze összekötöttek a szárazfölddel. Nem kell nagy földdarabra gondolni: párszáz méter széles, de húsz kilométer hosszú szállodasor.

A maja idők óta lakott és ezt két kisebb régészeti zóna is bizonyítja. Ezeket meglátogattuk, leginkább azért, hogy ha már itt vagyunk, akkor miért is ne mennénk be. Hát drágábbak voltak, mint Tulum (persze még így is a teljesen békés kategóriában), és elég kopaszok. Megnéztünk alaposan még néhány iguánát, és ennyi volt (az iguánapiszkálás tilalmára szóban és táblával is felhívták a figyelmünket).

Tábla van a krokodil veszélyről is. A szárazföldet cancúni földnyelvtől elválasztó lagúnában ugyanis bőven élnek krokodilok, ott csak hajóval ajánlott a közlekedés. Itt persze nem a Nílus nyolc méteres szörnyeire kell gondolni, hanem 1-2 méteres táskaalapanyagokra, de azért egy ilyennel sem szívesen találkoznék szembe fürdés közben.

Viszont a maja múzeum tényleg nagyon jó volt, informatív, jól felépített, jól összeszedett, pont olyan, amilyennek egy múzeumnak lennie kell.

Még az én régi kedves guminyulamat is kirakták: egy olyan szöveget, ahol a fordítás mind a négy szintje ott volt az eredeti tárgy mellett:

  • a maja karakterek felismerhető módon szépen kihúzva lerajzolva
  • átírva standard átírással latin betűs szótagokra
  • durván fordítva sok kérdőjeles angolra, a maja nyelvtant követve
  • átfogalmazva folyékony angol szövegre

szoveg.jpg

Ugyanis én már tisztességes mennyiségű órát beleöltem a klasszikus maja írás elsajátításába, amivel odáig jutottam el, hogy ha rengeteg időm van, és a kezemben van a szótár, akkor bármilyen dátumot ki tudok silabizálni, és a maradék szöveg harmadára-felére tudok tippelni, hogy mi is van ott. Annó Palenquében NemSünnel több boldog órát töltöttünk a sztélék előtt törökülésben kucorogva jegyzetelve és a referenciát bújva. Szóval ez ideális gyakorlófeladat lett volna, hiszen ott volt a megoldás is egy sorral lejjebb, de hát babával ez teljesen esélytelen. Mint minden más, ez is megváltozott a szülőséggel.

Kiélvezve Amerika-ország kihelyezett részlegét, elmentünk a(z egyik) helyi bevásárlóközpontba. Több is van, akkorák, mint az Aréna, csak kilapítva földszintesre, és persze az amcsihülyítéseket is belerakják. Itt például kamugondolázni lehetett kamucsatornán, ami úgy, hogy alig egy hónappal korábban még Velencében voltunk, kicsit ironikus volt.

Másik jellegzetessége a parti turistavárosoknak a mega klubok, Coco Bongo és társai néven. Általában 50-80 dolláros beugrójú diszkók, belül korlátlan piafogyasztással és sok-sok zene és tánc mellé még revüvel is szórakoztatják a nagyérdeműt. Óriási pókember és Marilyn Monroe szobrok voltak a bejárat előtt, érdekesnek nézett ki. Ha nem lett volna gyerekünk, kipróbáltuk volna élményjelleggel, de így csak egy Chili’s-zel tudtuk magunkat kárpótolni.

Ez egy amerikai tex-mex étteremlánc, amit Szingapúrban nagyon megszerettünk, és azóta ha találkozunk vele, mindig beülünk. Jártunk már az új-delhi-i egységben, a mexikóvárosiban, és most már a cancúniban is. A madridiba azért nem mentünk el, mert érkezésünk előtt fél évvel csődbe ment, valamiért Európában nem megy az üzlet.

Nagyjából ugyanazt tudja, mint pesten a TGI Fridays, de a szingapúri kiszolgálás olyan pozitív élmény volt, hogy azóta is visszajárunk, most már leginkább tradícióból.

De az biztos, hogy a cancúniba nem megyünk többet, mert ha visszatérnénk, valószínűleg az ajtóból küldenek el, hogy épp megtelt sajnos az étterem és nem tudnak minket fogadni. Csücsök alapvetően ideális vacsorapartner: csöndben elüldögél a székében, érdeklődve néz körbe, és megkóstol mindent, amit Apa és Anya eszik, és ha nagyon elege van, akkor végtelenségig el tud szórakozni azzal, hogy kis körökben körbe-körbe járkál az egyik szülőbe kapaszkodva, míg a másik befejezi az aktuális fogást.

Ma viszont már nagyon fáradt volt, mert rossz ritmusban aludt be a napközbeni szunyájára, azt hitte, hogy hosszú buszút jön, és békében elpihent, pedig csak két megállót mentünk, utána meg nem akart visszafeküdni már. Szóval az étterem így utólag taktikai hiba volt, mindenesetre többször kellet üvöltő gyerekkel a karomon kiszaladni az utcára, ahol persze azonnal elhallgat (hiszen alapvetően kimenni akart totyogást gyakorolni).

Amikor megjött az ennivaló, addigra megnyugodott, de akkor meg szegény úgy maga alá szart, hogy a széknek is jutott. Nagyon ritka az ilyesmi, általában a pelus mindent benntart, amit kell, és előtte nem sokkal volt tisztába téve, de hát balesetek előfordulnak. Úgyhogy a szegény személyzet takarította le az ülőkét, amíg mi a gyereket a csapban mostuk és tiszta ruhába tettük.

Szóval nagy borravalót hagytam.

Hazafele aztán megint békében bealudt, de most már a jó buszjáraton, és a Cancún-Playa távon kipihente magát.

Szólj hozzá!

Címkék: utazás sziget utazas mexikó maja szingapúr iguána cancún

Mexikó IV - Coba és Dos Ojos

2016.05.09. 04:32 Sünmalac

Ha már volt autónk, akkor mentünk is vele, mégpedig Cobaba. Ez a romváros Tulumtól egy órányira van a szárazföld belseje felé, tehát otthonról összesen bő másfél órányit kellett menni, ami mexikói viszonyok közepette gyakorlatilag a szomszéd falunak számít. Nagy ez az ország és ritkán lakott, a Yucatán meg aztán főleg.

Coba neve érdekes, mert ez a harmadik hasonló hangzású település, amivel Közép-Amerikában találkoztunk. Copán Hondurasban szintén maja város, Cobán pedig Guatemalában vízeséses placc. Persze ezek Európából nézve vannak csak közel egymáshoz, bő 10 óra autóval köztük a táv.

A romváros két tó között terül el és nagy táblák jelzik, hogy a krokodilok etetése (=fürdés) legalábbis nem javasolt. Persze ez egy szabad ország, mindenki úgy haraptatja le a lábát, ahogy akarja. Ez amúgy már Tikalban is így volt, ha krokodil lakik a tóban, kiraknak egy táblát és el van intézve. (Na jó, ha nagyon nagy, akkor azért lelövik, fegyverért soha nem kell messzire menni errefelé)

Négy csoportból állnak a romok, a köztük levő távolságok 500 és 1500 méter között váltakoznak. A maják által kijelölt szent utakat (sacbé) tisztították meg. Itt persze ne a római hadimérnökök sugárútjaira gondoljunk, hanem a mocsárban emelt töltésre, amin száraz lábbal el lehet jutni az egyik szigettől a másikig.

Mivel a rettenetes, összesen akár hat kilométeres séta hót lapos terepen, árnyékos fák alatt, elképzelhetetlen terhet róna az átlag turistára, rengeteg biciklibérlő és biciklistaxi várakozik a bejáratnál. Amúgy teljesen jó árazásuk van, másfél euróért kitekernek veled a legtávolabbi ponttól, ami igazából baráti. Hazafele az utolsó szakaszon igénybe vettük a szolgáltatást, hogy Csücsök nézelődhessen, de nem pörgött rá a témára, csak békében kómázott NemSün ölében.

taxis.jpg

Coba késő klasszikus kori nagyváros, a 800as években virágzott, majd Chichennel háborúzott és vesztett. Persze csak nagyon durvákat tudunk tippelni arról, hogy mi is történt, simán lehet, hogy egy harmadik, még fel nem tárt városállam is beszállt az adok-kapokba, de ami biztos, hogy egy idő után nem véstek több sztélét Cobában. Rendkívül rövid emléktáblákból rakjuk össze a maja történelmet. Körülbelül úgy, mintha a jövő archeológusainak a köztereken elhelyezett Kossuth szobrokból kéne az egész magyar történelmet összerakniuk, úgy hogy a szavaknak csak a felét értik (vagy tudják egyáltalán elolvasni).

Ezért is érdekes minden ásatás, mert egyszerűen derülnek ki új dolgok, amik akár alapjaiban is megváltoztatják az elképzeléseinket a középkor történelméről. Amiket eddig itt találtak azok mindenféle Tikal-lal kötött szövetségről, és importált hercegnőkről szólnak, de az ember ne számítson jó kis zaftos pletykákra, ennyit tudunk és kész.

Azért a piramisocskák nagyon helyesek, és némelyikre még fel is lehet mászni, megcsodálni Yucatánt felülről.

Egyetlen egybefüggő zöld szőnyeg borít mindent. Ez nem igazi dzsungel, sokkal inkább olyan szavanna, ahol a fák átvették az uralmat a fűtől. A hivatalos földrajzi kategória „moist forest”, a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem lehet átlátni a fák előtt. Sehol. Semennyit. Viszont a tömör fal nem plafontól padlóig nem zöld, hanem barna/szürke/faszínű és csak a tetején vannak levelek.

Felülről meg egyen magasságú zöld paplan borít mindent. Európából mindig csodálkozik az ember, hogy lehet, hogy 2016-ban is fedeznek fel még elveszett városokat, de én teljesen elhiszem. Nem arról van szó, hogy machete kell ahhoz, hogy sétára induljon az ember, hanem bulldózer, és abból is a nagyobb fajta. A ritkásan elpöttyentett városok közötti sok tízezer négyzetkilométert tömör erdő borítja, amiben nem lehet elkezdeni felfedezőt játszani, mert reménytelenül áthatolhatatlan, és ha tíz méterre mész el egy hegynyi piramistól, akkor sose fogsz rájönni. (És persze felülről az ezer éves piramis csak zöld dombnak látszik a tájban, mert benövi azonnal, aminek be kell nőnie)

Itt is csak és kizárólag a cancúni turisták miatt készült út és pucolták meg a romokat a hetvenes években. Persze csak annyit sajnos, ami egy daytripre elég, a város sok-sok négyzetkilométere még mindig teljesen erdő borította. Kicsit frusztráló, hogy volna itt még bőven mit nézni, de egy machetét nem emelt fel senki negyven éve, hogy bővítse az elérhető területet. Annyi, de annyi a feltárni való, és kevés a pénz meg a régész is, és manapság azért nagyon más sebességgel dolgoznak, mint Schiller idejében.

A gyereket is szabadon engedtük (Release the Cracen!) hadd totyogjon fel alá, és nagy élvezettel dülöngélt faltól falig, és még az is csak pár percre vett el az erejéből, amikor megcsípte a hangya a lábát. Nagy visítás volt, amikor visszagyömöszöltük a babakocsiba az egyik épületcsoporttól elfele menet, aztán fél perccel később már aludt is. Ilyenkor megállni nem lehet, mert arra felébred, úgyhogy a következő két adag romot lassan sétálva néztük meg, néha körözve a gyermekszállító eszközzel, amíg a másikunk fényképezett.

Cobá után a változatosság kedvéért megnéztünk még egy cenote-ot. Általában kicsit macerás eljutni hozzájuk, úgyhogy kihasználtuk, hogy van kocsink. Tanulva az előző napból, odafele lefékeztünk Tulumban egy halétteremben egy hatalmas zabálásra.

Az El Camelo cégérét olyan rajzolta, aki nem látott még tevét, de még csak nem is beszélt senkivel, aki látott volna. A púp egyszerűen lemaradt. (A kép nem az enyém, hanem a http://unamericanaincucina.com oldalról szedtem)

el_camello.jpg

A kaja viszont fantasztikus volt. Hallevest rendeltem, és az árából látszott, hogy emellé mást már nem kell kérni. Ha öt euró egy tál leves, abban lesz cucc. Hát volt is. Hal, egy fél rák, rengeteg garnéla, polip, tintahal úszott egy híg paprikás-paradicsomos lében, isteni finom volt, de olyan sok, hogy lepattantam róla.

De nem olyan durván, mint NemSün a közepes tál ceviche-ről, amit rendelt. Így utólag a kicsi is bőven sok lett volna, de olyan gyanúsan olcsó volt, hogy a közepeset rendeltük. A ceviche elsősorban dél-amerikában nemzeti étel vagy három országban, de a Yucatánon is ezerrel tolják. Mindenféle nyers halak és tengeri herkentyűk összeforgatva kis hagymával meg apró zöldséggel, megküldve lime lével. Faék egyszerű, és nagyon finom, de minden az alapanyagokon múlik. Sajnos a leggondosabb elkészítés mellett sem nulla az esélye a bélrendszeri paraziták összeszedésének, ami nagy kár, mert amúgy baromi egészséges, finom kaja, de így csak egyszer ettük, és így is otthagytuk a felét. Úgyis, hogy én is besegítettem a leves mellett rendesen (ezért is nem tudtam befejezni a magamét), még mindig teljesen esélytelen volt. 

Erősen tele indultunk tovább, az utolsó cenoteunkhoz, a Dos Ojoshoz. Ez annyit tesz Cervantes nyelvén, hogy „két szem”, mert ugyanaz a barlangrendszer két viszonylag nagy víznyelővel is beköszönt a felszínre. Viszonylag drága volt, és nagyon örültünk, hogy van kocsink, mert a tényleges víznyelő három kilométernyire volt az úttól.

Egy kis Spanglish: ezzel a táblával valami azért nem OK. Nem sikerült egyik szót sem eltalálni, miközben majdnem ugyanazok mint spanyolul. Bónusz: később rájöttek és a következő ugyanilyen táblán már helyesen szerepeltek, de a rosszat azért nem szedték le.

spelling.jpg

De nem a jegyárusító bódé! Az bezzeg az út mentén volt. Kíváncsi vagyok vajon hány ember volt eddig, aki befizette a kétszáz pesós belépőt, anélkül, hogy tudta volna, hogy háromnegyed órás gyaloglás választja el a tényleges víztől.

Amúgy a kisebbik a két tó közül elég gagyi volt, de a nagyobbik kifejezetten nagyot ütött, hatalmas barlang vette körbe félkaréjban a földet a hat-nyolc méter mély kürtőben. Függőágyak lógtak a fák között, madarak cikáztak jobbra-balra, miközben ásított a fekete víz minden irányba. Belülről kifele nézve már ugyanez a víz halvány világoskék volt, és ahogy fordult körbe az ember a tengelye körül a vízben lebegve, úgy tolódott át a szín tintába.

Most sem a halak voltak a nagy számok, hanem a cseppkövek, meg a barlang mérete, hogy jó húsz méternyire el lehetett távolodni a sekélyestől a vaksötétbe, és visszanézve a part felé az embernek olyan érzése volt, hogy a hangosan tapicskolók kilométerekre is lehetnének akár.

Amit kicsit lehúzásnak éreztem, hogy a bejáratnál hirdetett bat-cave csak fizetett túravezetővel elérhető, pedig én úgy éreztem, hogy azon a nem túl vékony barlangon simán átúsztam volna. Félreértések elkerülése végett, végig víz felett lett volna a fejem. Gondolom a kétszáz pesós belépő mellé még akartak akasztani egy kis extrát, vagy egyszerűen csak túl sok amcsi fulladt már meg a belső barlangban, és nem akarták folyton takarítani a tófeneket.

Amíg NemSün fürdött, addig én babáztam, és fordítva, de sikerült egy kis időt rabolnom a Chichenben is látott, hihetetlenül vékony farkú madarak kergetésére. Mint kiderült, ezek feketetorkú motmot-ok, ami ráadásul két országnak is hivatalos madara: Salvadornak és Nicaraguának. Gyorsan megnéztem Magyarországot is; nekünk a túzok. A barlangról is igyekeztem képeket lőni, de hát naplementében gödör alján állva a barlangfényképezés nem egyszerű móka, de talán átadnak valamit a vízen játszó színekből.

motmot.png

Ezzel el is fogyott a napunk, pedig a Dos Ojosig vezető földúton jobbra-balra még bónusz cenote-ok felé mutattak a nyilak. Csücsök megfürdetése után visszavittem a kocsit, amivel sikerült megemelni az adrenalin szintemet, ugyanis az egyirányú-utca táblák konzisztensen elfele mutattak mind a kocsi leadó helytől, és végül az egész repteret körbekerülve sikerült csak odajutnom, három perccel leadási idő előtt. Aztán fényes nappal megtaláltam, hogy pont melyik az az egyetlen utcácska, amin bemehettem volna, meg persze nem úgy nézett ki a csávó, mint aki bármi büntit rám vert volna, ha a 20:00 határidőt nem tartom be percre pontosan, de azért örültem, hogy odaértem időre.

Pár nappal később a lefoglalt pénzünk is békességben felszabadult, szóval jól végződött ez is.

Szólj hozzá!

Címkék: mexikó maja ceviche tulum cobá

Mexikó III - Chichen Itzá

2016.05.06. 04:00 Sünmalac

Hivatalosan a Yucatán legnagyobb durranása Chichen Itza, úgyhogy mi is ezt tettük meg a következő hétvégi célpontnak. Az egyetlen probléma, hogy azért fene messze van Playa del Carmentől.

rom1.jpg

Több opciónk is volt az odajutásra. Az olcsó az, hogy tömegközlekedünk, kb 25 dollárból fejenként megjártuk volna, de kell hozzá nettó hét óra buszozás, ami egy babával kevésbé vicces, ráadásul későn érünk oda. (Mindjárt arról, hogy ez miért fontos)

A másik lehetőség, hogy Playában csatlakozunk egy tour grouphoz. Ilyenkor a buszút 5 óra. Ez azonban rettenetesen drága, kb fejenként 65 dollár. Ebben persze benne lett volna egy borítékolhatóan borzasztó büféebéd és egy cenote látogatás is. És persze ebben az esetben is későn érünk oda.

A kocsibérlés lett végül a nyerő, az autó naponta, biztosítással együtt 35 dollár, a benzin még 20. A sztráda két óra tíz perc alatt odavisz, de 20 dollárért egy irányba, az ingyenes főút ugyanezt szűk három óra alatt tudja.

A korán odaérést azért hangsúlyozom, mert Chichen valami iszonyatosan megtelik emberekkel 11 óra körül, amikor Cancún, Playa és a nyugati part összes turistája egyszerre rázúdul, mert ha Mr és Mrs Smith Minnesotából csak egyetlen napra lépnek ki a resortjuk kapuján, az bizony egy szervezett buszos kirándulás lesz Chichenbe. Emiatt tényleg kritikus nyitásra ott lenni, mert akkor két órán keresztül csak a tiéd a placc. A Nagy Labdapályán konkrétan csak mi voltunk, úgyhogy bőven lehetett tesztelni az akusztikát Csücsök nagy örömére.

De előreszaladtam, a kocsibérlés megugrása ugyanis nem volt annyira egyszerű, vagy legalábbis mi túlparáztuk, mert sosem csináltunk még ilyesmit harmadik világbeli országban. Végül a budget nevű társaságtól béreltünk, NemSün hitelkártyájával, úgy hogy én voltam a sofőr. Azért kellett hitelkártyával, mert a honlap szerint befoglalnak 2500 dollár letétet. Ezt a sikeres kocsileadás után pár héttel el is engedik (miután meggyőződtek róla, hogy nem fog érkezni rendőrségi csekk gyorshajtásról), és igazából, ha az embernek rendes hitelkártyája van, akkor egyáltalán nem kerül pénzbe, de bankszámlához kötött kártyával azt jelentené, hogy 800 000 forinthoz nem férnék hozzá egy szűk hónapon keresztül.

Aztán persze kiderült, hogy a honlap információival szemben csak 400 eurónyi pénzt foglalnak le, ami már egyáltalán nem a világ vége, de amikor online lefoglaltuk, ezt még nem tudtuk. Csak a foglalás gomb megnyomása után esett le, hogy a szerződő félnek illik ott lenni a kocsi átvételekor (ez ugye NemSün) meg a szerződésben szereplő sofőrnek is (ez meg Sün). Viszont a kocsi átvételi idejének meg este 8-at adtam meg, ami bőven a gyerek alvásideje után van, úgyhogy mindketten nem lehetünk távol otthonról.

A megoldás az lett, hogy elsétáltunk a gyerekkel hármasban kora délután aláírni a szerződést meg intézni a fizetést, aztán én visszamentem fürdetés után a kocsiért. Ekkor ki is próbáltam rögtön a helyi tömegközlekedést, a főutcán végeláthatatlan sorban fel-alá döcögő, ütött-kopott collectivo-kat. Ezek olyan iránytaxik, amik fix útvonalon közlekednek, bárhol leintheted, és bárhol leszállhatsz (egy hangos „por favor” kiabálása után).  Öt peso fejenként (20 peso 1 euró), ami nagyon jó deal, erre a távra a taxi 30-50 peso, és a busz se lassabb.

A kocsi amúgy egy középkategóriás, hosszúkás jószág volt, batár nagy csomagtérrel, automata váltóval. Én a neten határozottan manuálist kértem, átvételkor meg pislogtak rám, hogy „De señor, nekünk nincs is kézi váltós kocsink”. Ugyan az automata csomó mindent nem tud, amit a kézi váltó igen, azért abban segítség, hogy ha az ember idegen kontinensen, sötétben megy haza fura szabályok között, akkor legalább a kocsira egyáltalán nem kell figyelnie. Playában amúgy a sebességkorlát 20 és 40 között változik, és minden sarkon van egy brutál meredek fekvőrendőr, úgyhogy be is tartatja magát ez a korlát.

Másnap hajnalban indultunk, öt harmincas vekkerrel, előre becsomagolt elemózsiás zacskóval, és odafele a fizetős sztrádán mentünk, mert nem tudtuk, hogy a) milyen rohadt sokba kerül (egy irányba annyi, mint a magyar havibérlet) b) milyen lassú (110 a maximum) c) van teljesen jó alternatívája (az ingyenes úton 100 a maximum és csak kicsit hosszabb, és jó minőségű a beton. Szóval, ha valaki Playából Chichenbe akar menni, akkor kerüljön nyugodtan Tulum felé, nem lesz gáz.

A sztráda tényleg tökéletesen üres volt, egy lélek nem volt rajta sehol. Összesen két távolsági busszal találkoztunk. Mondjuk a fenti feltételek ismeretében ez egyáltalán nem meglepő. Ha százötvennel nyomom, abból se lett volna baj, de az összes honlap és útikönyv nagyon határozottan tanácsolta a sebességkorlátok pontos betartását, mert a mexikói rendőrök nem viccelnek (helyiekkel sem, hát még a gringókkal). Így maradt a 110 és a hülye érzés, hogy egy értelmetlen korlátot tartok be, mint amikor az M0-áson szembejön egy hatvanas tábla.

Fél kilencre, kicsivel a tervezet után értünk Chichenbe, de még így is bőven jó volt, rajtunk kívül parkolt tíz kocsi az óriási parkolóban. Itt a belépő már kevésbé volt baráti, mint Tulumban, a 11 eurót relatíve mocsoknagy lehúzásnak éreztem, de objektíve ennyit bőven megér.

Chichen masszívan „A” kategóriás látnivaló, a felismerhetőség legalábbis 100%-os, nincs olyan ember a zsidó-keresztény kultúrkörben, aki ne látta volna a piramis fényképét. Chichen a késő klasszikus korban jelent meg, egyike volt a Yucatánon egymással folyamatosan háborúzó városállamoknak.

A maya háborúk nem arról szóltak, hogy el akarták foglalni a másikat, hanem a foglyok, elsősorban nemesi foglyok ejtéséről, akiket a következő tun vagy b’ak’tun periódus végén aztán feláldoztak. Ez számomra roppant szimpatikus szokás, nem arról van szó, hogy a generális hátulról küldi halálba a sereget, és ha véletlenül veszít, akkor úriember módjára elteázgat a győztessel, majd hazamegy… Itt a nagy hatalom nagy kockázattal is járt, ami valahol fair, mert középkori maja parasztnak se lehetett jó lenni, miért csak az alsó osztályok szívjanak?

Emberáldozós folklórt félretéve, Chichen igazán a posztklasszikus durrant nagyot, amikor lepofozott mindenkit és egy időre (majáktól teljesen szokatlan módon) a Yucatán nagy részét az uralma alá vonta. A név amúgy azt jelenti, hogy „Az Itzák kútjának szájánál”, amiből az Itzák a helybeli népcsoport, és a kút valószínűleg a szent cenote, amiből a régész-búvárok több száz emberáldozat csontjait halászták elő. A spanyolok ebben az időben nőket, zsidókat és mohamedánokat égették meg máglyákon százezrével boszorkányságért, addig a maják barlangtavakba lökdöstek be embereket, mindenkinek jutott értelmetlen szenvedéssel járó hobbi.

Mivel ez a nagy látnivaló, tengernyi árus próbál megélni az amcsikból (és nem is rosszul, ahogy a kifele igyekvő turistacsapatot hallgattuk, akik büszkélkedtek egymásnak, hogy milyen király, „autentikus” maja szuvenírjeik vannak). A korai kezdés miatt mi még csak azt láttuk, ahogy pakolják ki a standjaikat. Érdekes volt látni, hogy a nagyon hivatalos azték naptárat (aminek az eredetijét szolid ezerötszáz kilométernyire ásták ki innen, és egy tök más kultúra ereklyéje, de oda se neki) hatalmas kordéról pakolja le, kicsomagolja újságpapírból, nagy gonddal elrendezi a kis pultján, majd gondosan elcsomagolja az újságpapírt is, mert az is érték, hiszen este haza is kell vinni a megmaradt árut.

A teljes igazsághoz persze hozzátartozik, hogy hét évvel korábban, amikor először jártam erre, én is vittem haza egy ilyen jópofa azték naptárat, ami azóta szüleim ebédlőjét díszíti.

Sajnos elég kevés „Ez itt a nagyapám, Második Kuvik-Jaguár emlékére emelt templom” tábla került elő, ezért az épületek masszív többségéről semmit, de semmit nem tudunk. A legjobb tipp a „kormányzati vagy vallási funkciója volt”, ami egy nesze semmi fogd meg jól. Persze felirat nélküli oszlopos házról mi mást lehetne mondani, de a táblák elolvasásával egyszerűen nem kerültünk előrébb.

A Nagy Labdapálya például konkrétan túl nagy. A szabályokat körülbelül ismerjük, csípővel kellet a durván négy kilós (!) tömörgumi labdát a levegőben tartani, illetve átjuttatni a pálya szélére szerelt „kapukon”, amik kilencven fokkal elforgatott kosárlabda nyílásra hajaznak. Namármost a Nagy Labdapályán ezek veszett magasan voltak, és teljesen esélytelen feladat szabályosan átjuttatni rajtuk a labdát, úgyhogy itt is van egy nagy kérdőjel. Persze vannak olyan variációi is a játéknak, ahol kézzel vagy ütőkkel dolgoztak, de amennyire tudjuk a majáknál ilyen elfajzások nem fordultak elő. (A játékot szolid kétezer éven át játszották folyamatosan egész Közép-Amerikában, úgyhogy bőven voltak változatok.)

A gyermek szórakoztatásáért az iguána szekció felelt, közben pedig Sün gyönyörű kék madarakat fotózott. A harmadik fajta állatfaj a plüss sündisznó volt, a hyvatalos Vándorsün, aki lassan tíz éve jár velem, és már másodszor járt Chichen Itzában.

Sajnos a legtöbb műemléket megmászni se lehet, a nagy piramist például 2006-ban zárták le, amikor egy amerikai nő leszédült róla és jól nyakát szegte. Évi másfél millió látogatóval egyszerűen tömegtermelésre vannak berendezkedve.

Bő két óra alatt be is jártunk mindent, és kifele menet már lényegesebben tele volt a parkoló. Vállon veregettük magunkat, hogy megúsztuk a négyes-hatos feelinget, és továbbindultunk.

A nap második programja Samula és X'quequen kettős cenote-ja volt. Sajnos mind a TomTom, mind a Here Drive gyakorlatilag teljesen használhatatlanok Mexikóban, a TomTom konkrétan a fizetős, hatsávos sztrádát nem ismerte, pedig most frissítettem a térképét. Egyedül a netkapcsolatos Google Maps működne, de hát netkapcsolat meg nincsen mindenhol. Szóval táblák alapján tájékozódva jól eltévedtünk, és a napi kirándulás kicsit átment Benny Hill Showba.

Megkérdeztünk egy kifőzde előtt üldögélő pár maja asszonyt, egy maja házaspárt, egy rendőrnőt, és egy taxist, hogy merre kell menni, és mindenki összevissza mutogatott. Egy öt kilométeres útszakasz harmadik megtétele után elővettük a Lonely Planetet, ami leírja, hogy kell Valladolid belvárosából kibiciklizni az általunk kiszemelt cenoteokhoz, úgyhogy bementünk a belvárosba, és követtük a szöveges útleírást. Így meg is találtuk.

Amúgy a maja házaspárnál látszott, hogy errefelé még rend van a családban. Az apuka mondta az útirányt, de nem ám NemSünnek (aki kipattant megkérdezni) hanem a saját feleségének, aki szórul szóra elismételte az utasításokat a gringának. Az, hogy idegen nővel szemkontaktust teremtsen, fel sem merült.

Ezek a cenoteok földalattiak voltak, rendesen kiépített lépcsőkön kellett másfél emelet mélységbe leereszkedni, ahol a barlangtavak lapultak, cikázó fecskékkel meg denevérekkel. Egy-egy nyílás a tetőn azért volt, ahol remek kis fénydárdák hasítottak a sötétségbe, pofás volt, na. Sajnos az előre beharangozott hatalmas, plafonból lógó gyökérzet az elmúlt évben valamikor ki lehetett vágva, most már csak a kopasz barlangtető maradt.

Mindketten csobbantunk egyet-egyet, miközben körülöttünk a mexikói tinédzserek hatalmas mentőmellényekben paráztatták egymást a térdig érő vízben.

A két, semmi közepén levő cenotera erősen túlméretezett infrastruktúrát építettek, sokkal több szuvenír árus volt, mint fóka, ha szabad képzavarral élnem. Kicsit sajnáltam őket, de akkor sem kell maja szőttes, főleg nem a négyhónapos nyaralás második hétvégéjén. Az öltözőfülkével egybekötött szúnyogtanyára azért dobhatott volna valaki valami vegyi bombát, nem igaz, hogy egybefüggő, kis túlzással átlátszatlan szúnyogfalon kell fizikailag átnyomakodni, ha az ember fürdőgatyát akar venni, és a folyamat közben megetetni egy nagyvárosra való rovarmennyiséget.

A profilbővítés jegyében a bejáratnál álló hiénák próbáltak ránksózni mindenféle kvados kalandtúrát a dzsungelben, de nem nagyon erőltették, nem a kisgyerekes házaspár az elsődleges célközönsége ezeknek a termékeknek.

Az eltévedéssel együtt már sajnos nem volt elég időnk, hogy a harmadik kinézett célpontot, Ek’Balam romvárosát is megnézzük, és NemSünből is eléggé elfogyott a kakaó, úgyhogy inkább hazafele vettük az irányt. Valahogy nem jól számoltuk ki a kajálási lépéseket, úgyhogy erősen kopogó szemmel, fél négykor ebédeltünk egy benzinkút kisboltjában. Az OXXO itt ugyanaz, mint a 7-Eleven Ázsiában: mindenhol ott van, olcsó egyen minőséget ad. A do-it-yourself hotdogjuk például teljesen vállalható meleg kaja (főleg ha az ember éhes, és a következő lakott terület egy órányira van), és egy euró két darab.

A benzinkút amúgy itt nem olyan, mint Magyarországon, vagy főleg Olaszországban, hogy az egyikből át tudsz dobni egy követ a következőbe. Itt bizony másfél óra autózás van két kút között, és erősen ajánlott teletankolni, amikor csak lehet. Mondjuk a kocsik tankja is így van méretezve, én csak pislogtam, amikor a kutas beletöltött 45 litert, és ekkor a feléről felugrott telire. A kutak mind kiszolgálósok, itt nem a jattért ugranak és kérdezik mennyire kéred tele, egyszerűen nincs olyan opció, hogy magadnak tankolsz. A full service jegyében olajszintet is ellenőriznek meg kereket is fújnak, ha hagyod, de az már tényleg borravalós szolgáltatás.

Öt és fél óra vezetés után, egy reggel hattól este hatig tartó túra után kellemesen elfáradva dőltünk az ágyba, hogy másnap kezdjük ugyanezt elölről.

 

Szólj hozzá!

Címkék: mexikó yucatán cenote chichen itzá

Mexikó II - Tulum és a Grand Cenote

2016.04.28. 03:18 Sünmalac

A hétvégéket kirándulással töltjük, felváltva természetbe és romokba. Ez később, a felföldeken majd természet/koloniál városok kombóvá alakul, de amerre mi járunk ott még ötven éve is csak koszos halászfalvak és reménytelen kulipintyók voltak, gyakorlatilag nincs olyan épület háromszáz kilométeren belül, ami 1500 után, de 1950 előtt épült.

Hiába választottunk viszonylag ideális bázist, a Yucatán bazinagy, és viszonylag ritkán lakott, a néhány nagy szám pedig szépen egyenletesen el van osztva rajta. A környék legnagyobb durranása Chichen Itza, ahol Sün már kb 7 évvel ezelőtt járt, de akkor a másik partról indulva. (Ekkor NemSün még csak egy online flört volt, bár az első találkozáshoz szükséges Orangeways buszjegy már talán meg volt vásárolva), de Chichen kicsit messze volt, úgyhogy Tulummal kezdtünk.

Playától csak egy órányira van délre Tulum romvárosa, és mi nem teljesen optimális úton keveredtünk oda. A rettentő rossz mód a 35 dolláros túrára befizetés lett volna, helyette mi 10 dolláros busszal mentünk. A busz indult reggel 7-kor, nyolckor már Tulumban voltunk, viszont innen még el kellett jutni a romokig, egy négy dolláros taxival. Ha collectivó-val mentünk volna, az lerakott volna a romok előtt közvetlenül, de hát utólag okos az ember. Így is ott voltunk fél kilenckor a parkolóban és kilenckor a bejáratnál (naptejezés meg Csücsök tisztába tétele után), órákat verve a fő hordára, és kellemes reggeli szellőben sétáltunk végig a régészeti parkon.

Tulum majául falat jelent, de az eredeti neve Zama, a Hajnal, amit én nagyon coolnak éreztem. A tengerparton egy sziklaszirtre épült, és habár a maják általánosságban egy féltégla hajózási érzékével rendelkeztek (Na, ki kelt át kihez az Atlantin? Na ki?), valami azért mégiscsak lehetett itt. Az összes ősi romból csak a templomok maradtak meg, és elég nehéz a körülötte levő gyakran ötvenezres favárost odaképzelni, de Kolumbusz előtt ameddig a szem ellátott itt bizony házak álltak.

Ez egy ún. klasszikus kor utáni település, ami az első maja civilizációk összeomlása után több száz évvel lett alapítva, és a conquistador-ok idejében bőven éltek még errefelé emberek. Juan Diaz, aki elhajózott a még aktív város mellett, azt írta, hogy Sevillával vetekedő méretű és szépségű, magas kőtornyokkal. Aztán persze a lakosság kilencven százaléka meghalt ötven-száz év alatt az izgalmas, érdekes európai betegségekben és a spanyolok korbácsa alatt. Közép-amerika leigázása az egyik legmocskosabb bűntett, amit a nyugati civilizáció elkövetett, embertelenségben, kegyetlenségben, és persze lemészárolt ártatlanok számában bőven túltesz a huszadik százat bármelyik őrjöngésén. És persze némán hallgatunk róla.

De félretéve a szocio-történelmi felháborodást, a “Fal” név onnan jött, hogy szabályos városfal veszi körbe a megmaradt épületeket; az első ilyen jellegű konstrukció, amit őslakos városban látok. Maga a romváros egy kellemes „B” kategóriás látnivaló, messze nem lenne a maja városok élvonalában, ha nem lenne mellette a tenger. Így viszont a nagyvonalúan Castello-nak (kastélynak) nevezett épületegyüttes kifejezetten impozáns.

A valóság persze az, hogy a legtöbb épület eredeti funkciójáról csak nagyon durva találgatásaink vannak. Ha nincs rajta egy tábla, hogy ez itt Füst Jaguár király temploma, amit anyja emlékére emelt, akkor leghalványabb tippünk sincs, hogy az adott kupac kő mire lehetett jó, mint ahogy pár ezer év múlva nehéz lenne megkülönböztetni egy McDonaldsot a városházától, ha egyik fogalomról sem hallott soha a régész.

temger.jpg

A falak és a tenger mellet még csábereje volt a helynek számunkra a rengeteg iguána (vagy leguán? Mintha magyarul az egyik iguána fajt hívnák leguánnak, amennyire sikerült kibogozni a wikipédiából). A félméteres-méteres dögök békésen napoztak mindenhol, Csücsök pedig mindegyiket Jó Alaposan Megnézte, mint Kim Jong-un. Persze később mindenhol máshol is láttuk a levesbe valókat (idézet az egyik utazó blogról: „Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki felnőttkorában szerette meg az iguánahúst. Vagy gyerekkorod óta ezt eszed, vagy nem fog bejönni”), de Tulum/Zamában még az újdonság erejével bírtak.

Amúgy baromi szimpatikus módon az egész hely nagyjából akadály mentesítve volt, a babakocsival gond nélkül tudtunk közlekedni. Külön szép volt, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem húztak le a belépőjegyre, három euróért vesztegették, aminek igazából a háromszorosát sem tartottam volna irreálisnak. Persze a parkolómaffia a bejáratnál ennél lényegesen többet kért el a kocsival jövőktől, de maga a régészeti zóna tulajdonképpen kifejezetten jó áras. Mint ahogy a mellékelt ábra mutatja, a modern informatika azért még nem mindenhol győzedelmeskedett, ezek a jegykiadó automaták.

automatajegykiado.jpg

Tulumra amúgy olyan ipar épül, amit sokkal nagyobb romokban sem láttunk: saját Starbucksa van, és tucatnyi étterem szolgálja ki a homárvörösre égett zsírgombócokat. Mi egy nagyon korrekt szendvicses helyre tévedtünk be, ahol ettünk egy-egy hatalmas bagettet mindenféle földi jóval tömve, miközben Csücsök békésen végigszunyókálta az ebédünket a babakocsijában egy vászonpelussal leterítve. Még bőven dél előtt volt, a tömeg még inkább befele hömpölygött a parkba, semmint kifele zabálni, úgyhogy a kedvünkért a zenét is lehalkították. Külön szimpatikus volt, hogy egy magán saláta-bárral együtt szolgálták fel az ebédet. Nem volt olcsó a cucc, fejenként tíz euró környékén jöttünk ki, de egy kis felüdítő nyugati kajának tökéletes volt. 

Aztán jött még egy taxi, ezúttal a Grand Cenote-hoz. A cenote a Yucatán jellegzetessége, ezek kb víznyelők, 10-30 méter széles lyukak, amiknek az alján türkizkék tavacska lapul. Ezrével vannak a finoman szólva is erősen karsztos félszigeten, de nyílván csak a legérdekesebbjéhez szednek belépőt. Itt két kürtőről volt éppen szó, és köztük egy földalatti, de vízfeletti alagútról, ami összekötötte őket. A víz alatt tizensok kilométernyi járat van, aminek egy jó része bejárható búvárként is.

A tavacskákban lebegve a barlang sötétebb részei felé elpislogva időnként látszottak búvárcsoportok zseblámpáinak csóvái. A plafonról mindenhol megbarnult falevelek lógnak, és a tó fenekén kis barna kupacok vannak. Aztán az ember rájön, hogy nem, viszonylag kevés lombhullató mészkőbarlang van, az ott bizony töménytelen sok denevér, és a barnás köd, amin a békatalp-mentes kolléga épp mezítláb átgázol? Na, az bizony guanó.

Időnként egy-egy denevér tesz is egy kört cikázva a víz felett, itt-ott egy teknős úszkál, és persze a víz telis tele van az édesvíz három leggyakoribb halfajával: a Közönséges Uncsihallal, a Szürke Uncsihallal és persze az örök favorittal, a Hosszúkás, Ezüstszínű Uncsihallal. A mennyiségre nincs panasz, a színválasztékra annál inkább, ez nagyon nem korall. Persze korallzátonyon meg nem lehet átúszni két hirdetőoszlop nagyságú cseppkő között, szóval egy-egy.

Nem csak amerikaiak nyaralnak a „Maja Riviérán”, hanem gazdagabb helyiek is, és az a szabály továbbra is áll, hogy a harmadik (ebben az esetben inkább két és feledik) világban élők valami röhejesen nem tudnak úszni. A mexikói körülbelül az egyetlen nép a világon, amelyik az amerikainál is kövérebb, és a barnás lufik elég szánalmas látványt nyújtanak, amint hatalmas narancssárga mentőmellényekben kapálóznak a másfél méter mély részen, miközben az ügyesebb versenyzők (köztük az író) azt próbálgatja, hogy szabadtüdővel milyen mélyre tud beköszönni.

Innen már csak egy taxi volt hátra, vissza a buszállomásra. Közben szomorúan konstatáltuk, hogy gyakorlatilag elfogyott a készpénzünk, kicsit drágábbra sikerült a nap, mint a tervezett. Mivel az Erste bank Mastercardját elég kis találati eséllyel fogadják el, kicsit paráztam, hogy vajon kénytelenek leszünk-e Tulumban casht kivenni, de szerencsére az ADO busztársaság pont a kivétel volt, úgyhogy a maradék másfél eurónyi pénzünket eldőzsöltük két banánra, egy üveg vízre és egy doboz kekszre.

Elég pechesen kifogtuk az amúgy negyvenöt percenként járó busz menetrendjében tátongó egyetlen másfél órás lyuk elejét, úgyhogy ezeket kényelmesen el is tudtuk fogyasztani a buszállomáson, miközben Csücsök egy maja kislánnyal játszott. Persze kultúraidegen módon a kishölgy neve Emily volt, és igazából csak ő játszott Csücsökkel, miközben a fiam tette a maga dolgát és időnként integetett mindenkinek, aki a közelében volt. Viszont Emily imádott fényképezkedni és nagy vigyorgások közepette nézte vissza saját magát a fotón.

Ja és a 14 hónapos kisfiam bőven magasabb volt a járni és beszélni is egész jól tudó, érzésre bő kétévesnél. A magasság különbségek láthatólag már ebben a korban elkezdődnek.

 

Szólj hozzá!

Címkék: mexikó maja romok cenote tulum