Asszuán volt a végállomás, akárcsak az előző két utunkon. Vonattal jöttünk Luxorból, emlékezetesen sok pénzért, de legalább jó szar volt a szolgáltatás.
Elvileg 10:20-kor kellett volna felszállnunk, direkt a késői indulást választottunk, hogy ne kelljen rohanni. Na nem kellett. Átcsúsztunk egyiptomi időbe, ültünk még 11-kor is a pályaudvaron és vártunk a semmire. Aztán idővel befutott a vonat, eléggé szét volt rohadva persze, de voltak ülések rajta és igazából senki sem piszkált minket. Szerencsére senkinek sem kellett vécére mennie, úgyhogy nem ismerkedtünk meg közelebbről azzal a rémtörténettel, ami egy másodosztályú egyiptomi vonatszerelvény vécéje lehet.
Egész jó tempóban közeledtünk Asszuánhoz. Az utolsó megállónál megálltunk 20 percre, várva a semmire. Majd megint közelebb. 3 kilométerre az állomástól megálltunk fél órára, a nagy üres vágányon, mellettünk már a város. Engedjenek le és fogok taxit.
Megint közelebb. 400 méterre a perontól, már a rendezőpályaudvaron vártunk még utoljóra fél órát. Nincs magyarázat, csak meleg és unalom.
Egész rejtői volt. Sikerült egy három órás úton két és fél órát késni.
Ez persze a délutáni terveket borította, de sebaj, kaját akartunk csak szerezni, de ez Egyiptomban mindig nehéz ügy. Mint említettem, boltok nem igen vannak, vagy legalábbis nem úgy, ahogy mi elképzeljük. Ez Asszuánban még rosszabb, nem ettünk például joghurtot, mert nem találtunk olyan kis ABC-t ahol egy decisnél nagyobb gyümölcsjoghurtot árultak volna. Olyan is volt, ahol nem a hűtőben tartották, hanem egyszerűen a napon.
Csak mellékesen, ilyen délen 38 fok van még este hétkor is.
Illetve a boltok (itt) sem fix árasak. Annyit kérnek, amennyit szeretnének. Közölték velünk, hogy egy doboz tej és két tonhalkonzerv, kettőezer forint lesz, ami még Magyarországon is durva, de az előző két és fél hét alapján tudtuk, hogy ennek a helyi értéke valahol négyszáz forint körül lehet. És akkor most kezdjek alkudni a vécépapírért?!
Amikor találtunk egy kisboltot, ami tisztességes áron adta a dolgokat (70 forint egy előrecsomagolt csokis croissant) oda visszajártunk, összesen konkrétan 28 croissantot hoztunk el a különböző kirándulások és hazautak alatti vésztartaléknak.
Azért annyiban sokkal jobb Asszuán, mint Alsó-Egyiptom, hogy ez már igazából Núbia, ezért más a temperamentum. Érezhetően csillesebb és barátságosabb, de azért nem tagadják meg magukat teljesen. Mindenki odajött hozzánk és megkérdezte, hogy nem akarunk e felukkát, vagy taxit, vagy vásárolni valamit, de itt hamarabb lekoptak, ha nemet intettünk.
Ez is valami végülis.
De mi is az a Núbia? Önálló, feketék által lakott terület volt az ókorban, és elég bonyolult viszonya volt Egyiptommal. Kereskedelmi partner volt, a Szaharán túlról errefelé jött az elefántcsont, dél felé meg ment az egyiptomi papirusz és késztermékek. Közben persze aranyban gazdag ország volt, rendszeresen jártak erre az egyiptomi bányász expedíciók. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, hogy három-négyezer ember nekiindul a sivatagnak, kutakat ás, hordja a kaját, rohangál, mint a hangya, és fél év után hazamegy egy generációra való aranymennyiséggel.
És persze ott vannak a kevésbé kellemes szomszédi viszonyok is. Az Óbirodalom alatt, de később is, egyszerűen az ütleggyereke volt Núbia Egyiptomnak. Az egyiptomiak hódítani nem szerettek, ők úgy vélték, hogy övék a világ legtökéletesebb országa, minden más barbár föld ennél csak ócskább lehet, de verekedni szerettek, főleg ha ők nyernek. És Núbia ezer éveken át technológiailag kevésbé fejlett, kevésbé szervezett és gyengébb volt. Szóval minden fáraó évtizedenként egyszer megtámadta a déli szomszédot.
Akkoriban ehhez még nem kellett semmi különösebb indoklás, casus belli, örökharag, csak a „háborúzni van kedvem a saját dicsőségemre”. Ilyenkor a fáraó egy kisebb sereggel betört a törzsi viszonyok között élő Núbiába, legyilkolta aki szembe mert szállni vele, elhajtott vagy százezer marhát meg pár ezer rabszolgát és hazament.
És ezekkel a rablóhadjáratokkal mellékesen gondoskodott róla, hogy Núbia stabilan le legyen maradva Egyiptomhoz képest.
Persze kulturális cserék is történtek, Núbia átvette a hieroglifákat, de még a piramisokat is. Azt sokkal tovább csinálták, mint Egyiptom, Szudánban (ami tartalmazza az ókori Núbia fővárosát, már amikor volt neki) konkrétan sokkal több piramis van mint Egyiptomban. Csak kisebbek. Meg Szudán még Egyiptomnál is gázabb turisták számára, ezért kevesebben is hallottak róla.
Egyszer azért a fagyi is visszanyalt, valamikor az Újbirodalom és a római hódítás között Núbia hódította meg Egyiptomot, és száz éven át fekete fáraók ültek a királyság trónján.
Mindezt az Núbiai Múzeum tök jól össze is rakja, kronológiával, mindennel, amiből nagyon látszik, hogy amikor az egyiptomiak már piramisokat emeltek és hosszú szövegeket írtak, Núbia még csak arra volt büszke, hogy éppen új mintával díszítik a köcsögjeiket.
A múzeum kertje gyönyörűen el volt rendezve, kicsit átmenve skanzenbe is, és a műbarlangrajzot bemutató műbarlangban igazi denevérek pihentek a falakon.
Azoknak a folyami erődöknek a makettjei is érdekesek, amiket a Középbirodalom emelt, délre tolva a határt az első zuhatagtól. 13 jókora helyőrség, helyre kis bástyás várakban, becsületére válna bármelyik népnek. Persze a várak sártéglából lettek építve, de hát háromezer évvel a tüzérség feltalálása előtt minek farigcsáltak volna ehhez követ?
Ami ma Asszuán, az régen Elephantine volt, pontosabban Abu, ami az egyiptomi szó az elefántra/elefántcsontra. Itt van az első zuhatag, a Nílus innentől a Földközi-tengerig hajózható, de itt szét kellett szedni a hajókat, és felcaplatni velük egy szinttel feljebb. (A modern határ valami négyszáz kilométerrel délebbre van manapság). Hogy a névzavar erős legyen, Abu romjai, Elephantine szigetén fekszenek, a folyó közepén. Maguk a romok tulajdonképpen erősen érdektelenek, de az álmos, csendes falu, ami a zsebkendőnyi szigeten van, relatíve kellemes.
Itt vannak a legjobb szállások, de hát nagyon kora reggel ment haza a gépünk és nem akartam azzal szórakozni, hogy hajnali 4-kor kijussak egy szigetről, úgyhogy maradt egy viszonylag drága de lepukkant AirBnb, olyan érdekes kis szokásokkal, hogy a csapból a víz csak akkor kezdett folyni, ha megnyitottuk a fürdőkádat mellé.
Itt se volt a liftben belső ajtó, ami összegyiptomi probléma. Egyszerűen az elsuhanó téglákat bámulod. Ennek nyilván van egy betekert végtagokban mérhető kálója, de láthatólag nem elég magas az emberi élet értéke ahhoz, hogy legyen ajtaja a liftfülkének.
Abu romjai és a núbiai múzeumon kívül Asszuánban még van egy jókora adag nemesi sír, a sok ezer évnyi kormányzók nyughelye. Ezek mind a nyugati parti szirtfalakba vannak vésve, mert hát hova máshova. Egész Egyiptomban csak itt jönnek el a Szahara homokdűnéi egészen a vízig: a bal parton nincs növényzetsáv. Homok, aztán víz, nulla átmenet. És ennek a tetején van tényleg rengeteg sír, ahol most is aktívan ásnak, de néhányat azért meg lehet nézni turistaként. Volt köztük olyan is, amit később keresztény templomként hasznosítottak. Azért volt külön érdekes, mert a National Geographicon (amit a Disney+-on nézünk), volt egy dokumentumfilm sorozat, ami pont ezekről a sírokról szólt.
Az igazi nagy szám az idézőjeles „környéken” Abu Simbel, már-már a Szudáni határon. Azért idézőjeles, mert három órányira van kocsival, tehát az egy órás romnézés hét óra üldögéléssel jár, de azért mindenki elmegy odáig.
Ez a két templom II. Ramszeszé és főfeleségéé, Nefertari-é. II. Ramszesz az az orbitális hazug, aki a vesztes kádesi csatát lejelentette teljes sikernek otthon, annak ellenére, hogy végső soron az ellenségé lett a vitatott föld, aztán a saját meg a nője arcát pakolta a húszméteres szobrokra a bejáratnál. A templom úgy van tájolva, hogy a király szülinapján és a koronázásának napján pont besüssön a kelő nap a legmélyére, a szentélyben álló istenszobrokat bevilágítva (kivéve Ptaht, akinek vallási okokból sötétben kell maradnia).
Ezt azért az építésznek nem volt szabad elrontania („Upsz főnök, egy nappal elcsúszott, nagy baj?”)
Belülről jó kis csatajelenetek vannak, mindenféle város ostromokkal meg felgyújtott ellenséges táborral. Külön érdekesség, hogy a hettitákkal vívott háborút lezáró békét az első ismert nemzetközi békeszerződésben rögzítették. Ennek a másolata függ az ENSZ központjában is, mint a nemzetek közötti béke szimbóluma.
A templomok a Nasszer-tó partján fekszenek, mégpedig azért mert ide pakolták át őket darukkal a hatvanas években, amikor készült az asszuáni gát, és az eredeti helyük sajnos víz alá került volna.
Mivel ez az egész hóbelevanc viszonylag messze van Asszuántól, kellett nekünk valaki aki elvisz. Annak ellenére, hogy minden egyes turista, aki a városba érkezik elmegy Abu Simbelbe, meglepően nehéz volt rávenni valakit, hogy vigyen el minket. Kacsával egy fél délutánt jártuk a várost utazási irodákat keresve, és igazából végül whatsappon találtunk valakit, aki másnap hajnalra odaküldött egy minibuszt a szállásunk elé. Ami persze megmagyarázhatatlanul sokat várakozott random helyeken, és láthatólag a város túlfelére elkerült, hogy a sofőr haverját összeszedje.
Aztán később ugyanez az utazásszervező szerezte nekünk a reptéri fuvart, heves alkuk után. Kértük, hogy vigyen ki minket hajnali háromkor, ebben megegyeztünk. Aztán írt az Egypt Air, hogy hajaj, arrébb rakták egy órával az indulást. Ennek örültünk, mert akar a fene az éjszaka közepén kelni, szóval kértük a buszos ürgét is, hogy legyen inkább négy, mire visszaírt hogy nem-nem az nem jó, mert akkor már nagy dugó (!!!) lesz az Abu Simbelbe menő buszok miatt, szóval inkább hajnali fél négykor szed össze. Nagy dugó. Hajnali fél négykor. Egy olyan országban, ahol a csacsikordé gyakoribb, mint a Tesla.
Aha.
Azért felháborítóak ezek a hazugságok, mert teljesen átlátszóak és értelmetlenek. Nyilván leszervezte, hogy ugyanaz a mikrobusz fordul még egyet utánunk és elvisz pár turistát Abu Simbelbe, de hogy miért nem képes ezt mondani, hazudozás helyett…
Az utolsó napra madárnézést szerveztem, ami szintén nem volt sima ügy, pedig ez is vagy ötven euróba került, ami egy három órás csónakázásért nagyon sok. De legalább kaptunk valamit a pénzünkért, egy kedves és angolul remekül beszélő néni volt a túravezető, aki eléggé jól ismerte a terepet, maximálisan meg voltunk elégedve a szolgáltatással.
Elephantine szigetétől északra indultunk motorcsónakon, és a Nílus szirtjei között cikk-cakkoztunk. Ez már az első zuhatag, itt nagyobb hajóknak veszélyes és hajózhatatlan a folyó, de ez egy motorcsónakocska volt.
A sziklákon mindenfelé vízimadarak hesszeltek, figyelve, hogy hol lehet finom halacskákat kikapdosni. Íbiszek, gémek, kócsagok, jégmadarak, gyurgyalagok mindenfele. A magyar nevüket ki nem keresem, de az alábbi galériába feltöltöttem a felhozatal javát. Erősen hozta a tisza-tavi élményeket, bár az szerintem még mindig jobb. A tisza-tavi madárnézés Magyarország kevés olyan élménye, ami szerintem Európa-szinten bátran vállalható.
Láttunk vízibivaly-szerűségeket is a kis szigeteken, mindig szigorúan kikötve, nehogy elússzanak.
Azért a fényképezőgépem nagyon öregszik, már hét éves és van benne vagy harmincezer kép, idén a búvárfelszerelés vásárlás miatt nem cseréltem, de nagyon érik már. Egyszerűen egy modern felsőpolcos telefonba annyi képjavító szoftvert és mesterséges intelligenciát raknak, hogy sokkal jobb képeket csinál, mint a jókora objektívvel felszerelt, de öregecske DLSR.
A kamerát konkrétan elő se vettem végig az úton. Az egyetlen helyzet, ahol nem tud remekelni a telefon, az a madárfényképezés, vagy bővebben bármi, amihez teleobjektív kell. Az optika törvényeit semmilyen szoftver nem kompenzálja, messzire nem jó a telefon és kész. Közelre, akár nappal, akár éjszaka, viszont simán jobb képeket lő szinte minden helyzetben.
Asszuánra hagytuk a bevásárlást is, mindenféle turistakacatokat szereztünk szeretteinknek. Ez jelentős alkudozással jár, de amikor én akarok venni valamit, és nem pedig az árus kerget minden szarral, amit senki se kért tőle, akkor ez sokkal jobb móka.
Fontos tudni, hogy még soha egyetlen kereskedő se adott túl veszteséggel piramisos pólón. Mivel az ország mérhetetlenül szegény, ezért a „valódi” árak is olyan nevetségesen alacsonyak, hogy igazából tippelni is nehéz. Persze van az a pénz, ami alatt már mindegy. Az, hogy a tevés hűtőmágnest száz, vagy százhúsz forintért viszem haza, igazából ‘nyóc. A kezdőtét persze ötszáz forint (ötven peták) darabjára, de ez nagyon hamar olvad.
Az én taktikám az, hogy előre eldöntöm, hogy én ezt a pólót négy euróért fogom megvenni, és úgy alkuszok. Meghallgatom az első ajánlatot (12 euró), kinevetem és közlöm, hogy ez nevetségesen drága. Erre jön a tíz eurós tét. Még erre is csak egy mosolygós fejrázás a válasz, és egy „Na jó, menjünk tovább” a többieknek. Az árus ekkor újra maga alá ígér, 8 euróig lemegy és közli, hogy ez az utolsó ára, ennél olcsóbban nem tudja adni, ezzel is Ráteszi a Kést a Saját Torkára (RKST). Ekkor jövök én, közlöm, hogy két euró.
Elkomorul az árus, fejét rázza, hogy ez biza nem fog menni. Kérem, hogy mondjon egy jó árat, egyiptomi árat, mert mi nem ám pénzes amerikai turisták vagyunk, hanem szegény magyarok és olyan drága volt már a repülőgép is, hogy semmi pénzünk nem maradt szuvenírre.
Közli, hogy mivel a magyarok olyan jó arcok és kedves népek, ezért odaadja hétért.
Ez az a pont, amikor meg lehet szemlélni az árút és felhívni a figyelmet vélt vagy valós minőségbeli problémákra. Itt-ott lifegő elvarratlan szálak, túl vékony anyag, ilyesmik. Közben segít ha van velünk egy partner, aki játssza a saját szerepét. Türelmetlenül sürget minket, esetleg veszekszik velünk, hogy minek nekünk ez a vacak, menjünk már tovább. Lehet szabadkozva mutogatni rá, hogy sajna a „főnök” azt mondja, hogy ez biza, túl drága.
Persze el is kell néha sétálni és hagyni, hogy visszarángasson. Játék az egész. A végén megegyezünk öt euróban, és akkor az ember azt mondja, hogy na jó, adjál kettőt nyolcért.
Ha úgy látszik, hogy a célt lehetetlen elérni ennél az árusnál, tovább kell sétálni. Csak azért mert ez a kufár meggyőzően hazudja, hogy a harmadik világban nem lehet pólót kapni tíz euró alatt, attól ez még nem lesz igaz.
Eddig a világ összes országában, az adott város összes árusa ugyanazt a turistakacatot árulta, meglesz ugyanaz a plüssteve a szomszédnál is, nem fog az ember semmiről lemaradni, ha tényleg arrébb sétál. Ráadásul egy abortált alkudozás után az embernek már jobb érzése van az igazi árról.
Persze akkor van baj, amikor rákészülök erős fogadkozással a nagy alkura, hogy ezt a faragott alabástrom hamutartót, ha törik, ha szakad, három eurónál többért nem viszem haza, és az első ár két és fél euró csak. Ez az én ritmusomat teljesen megtöri, terveimet borítja. Nyilván lehetne még alkudni ebből bőven, nem is keveset, de ha nem tudom, hova akarok eljutni, akkor nem tudom mit kérjek.
Másrészről persze, végülis annyiért kapom meg amennyiért meg akartam venni, szóval hova alkudjak.
Az utolsó kaland a hazajutás volt.
Az EgyptAir azt a játékot játsza, amiről Európában már javarészt leszoktak: több jegyet adnak el, mint ahány ember hely van a járaton. Ezt túlfoglalásnak hívják. Azzal számolnak, hogy az utasok egy része úgyis utolsó pillanatban visszamondja, így száz helyért begyűjthetnek 104 jegynyi pénzt. NemSün és Csücsök is erre a hibaágra került. Ilyenkor néha a túlfoglalt utasokat feljebb tolják business classra.
Ez tök jó is lenne, csak ehhez valamiért nem lehetett normálisan becsekkolni, hanem az Asszuán-Kairó-Amszterdam út közepén, a kairói reptér transzfer ablakánál kellett elintézni.
Ezzel csak egy kis probléma volt, a kairói reptéren nincs transfer desk, és a helybeli alkalmazottak nem is ismerik a kifejezést. Egyre nagyobb pánikban rohangáltunk embertől emberig, többször is értelmetlenül végigállva sorokat, mire végre valaki hívott egy kompetens alkalmazottat.
Ez után öt perc alatt megoldódott minden. Kiderült, hogy egy fegyveres őr által őrzött „belépni szigorúan tilos” tábla mellett kell elhaladni, hogy becsekkolhassunk. Ugyanez az őr korábban vadul mutogatott a másik irányba kicsivel korábban, amikor megkérdeztük tőle, hogy „transfer desk?”
Sajnos az ingyenes üzleti osztály nem volt annyira jó, az EgyptAir business class-a kifejezetten bénácska. A kaja se jó, alkohol sincs, a légiutas kísérők is relatíve bunkók, de legalább a szék nagy és kényelmes. Még szerencse, hogy nem adtunk érte pénzt, hanem ingyenes volt az upgrade.
