Kairóba nem elsősorban az iszlám emlékekért és a lehúzásokért jöttünk, hanem az ókori romokért. A város Memphiszre, az Óbirodalom fővárosára épült, és vele szemben a túlparton ott vannak a nekropoliszok: Szakkara, Abu Sir, Dahshur és Giza.

Szakkarába nem egyszerű az eljutás, de nem is lehetetlen. Csak fel kell bérelni egy sofőrt az egész napra. Sajnos ehhez helyi közvetítő szolgáltatását érdemes igénybe venni, mert az interneten reklámozott lehetőségek dollárban számolnak. Ez a túra tizenpár éve még 150 petákba került, most már 650-be, de még így is húsz euró alatt maradt. Csak összevetésként: a google fejenként 50 eurórért adná ugyanezt.

Az AirBnB host segített sofőrt szervezni, na azért őt se kell félteni, a kezdőtétje száz dollár volt egy napra, de ez nagyon hamar lement a normális árra.

A sofőrünk, Eslam, egy egyetemet végzett fiatalember volt, aki IT-t tanult, de amíg el nem végzi a sorkatonai szolgálatát, nem tud elkezdeni dolgozni. Viszont parázik, hogy ha elviszik katonának, akkor simán mehet olyan helyre, ahol lőnek is, mert Egyiptomban sutyiban azért folyik egy polgárháború a Sínai-félszigeten az iszlám állam/bedouinok ellen. Nagyon bonyolult a konfliktus háttere, nem is állítom, hogy akár csak félig értem, de az ő szempontja egyszerű volt. Biztonságosabb turistákat fuvarozni, mint felkelőket kergetni a sivatagban.

Ezzel valahol én is tudok azonosulni, én sem szeretném, ha iszlamisták lövöldöznének rám.

A Szakkarai rommezőn volt egy kis átrendeződés. Ezt nem úgy kell érteni, hogy Mubaraknak is felhúztak egy pöpec kis piramist, hanem hogy több sír is megnyílt mióta legutoljára itt jártunk. Valamit valamiért, közben a múzeum sajnos bezárt.

A legnagyobb csalódást Netjerikhet piramisa okozta. A fáraót az utókor Dzsószer néven ismeri, de igazából Netjerikhet volt a Hórusz neve. (Az egyiptomi fáraóknak volt egy csomó nevük, ennek egy része trónra lépéskor választott, és néha módosítottak rajtuk az uralkodásuk közepette, ha fókuszváltás volt a politikában). Az ő főépítésze volt Imhotep, az amúgy zseniális Múmia filmek főgonosza, a valóságban pedig a piramis, mint koncepció feltalálója.

Előtte masztabákat építettek az előkelők, ahol egy kőbe vájt lyuk fölé négyszögletes épületet emeltek. Az első piramis úgy készült, hogy a masztaba tetejére tettek egy kisebb masztabát, afölé még egyet és így tovább, és kész is lett a lépcsős piramis.

Itt még nem volt igazán meg, hogy mi is kell egy piramisba, úgyhogy a belsejében 6 kilométer hosszú vájat kanyarog, és én már előre nyálaztam, hogy lehet majd barangolni.

Na, nagy túrót lehetett, bemehettünk a bejáraton, lenéztünk az öt emelettel lejjebb kezdődő labirintus tetejére aztán kimentünk. Átverés.

Még Teti és Unas piramisába is leereszkedtünk, akik már az Óbirodalom vége felé éltek, és addigra sokkal jobban volt standardizálva, hogy minek hogy kell kinéznie. Meredek járat megy lefelé, a piramis közepe alá. Hosszú fapalló van lefektetve, keresztbe vasrudakkal mint lépcsőfokokkal. Nem szuper kényelmes, ráadásul gyakran guggolva kell lefelé menni, mert alacsonyan van a plafon. Extra nehezítés volt, hogy Csücsök 8 éves lépéseinek nem a legkényelmesebb távolságra voltak a lépcsőfokok, úgyhogy főleg az első piramissal nagyon megszenvedett, amíg leért. 

Ha az ember végre lejut, 2-3 picike kamrát talál, esetleg a falakon piramis szövegekkel. Ezek elég meredek imák, kicsit Jelenések Könyve stílusban, de csak a késői piramisokban jelentek meg, a gízai nagyokban nyomuk sincs például.

Nem csak a királyok haltak ide, hanem a vezírek is, de nekik nem járt kőgúla. Helyette remek kis sírok is vannak, szép jelenetekkel, libatöméssel, krokodil vadászattal, vízilószületéssel, és mindenféle befogott gazellavariánsokkal, amiknek a nevét lelkesen kerestem a hieroglifa szótáramból.

Nagy durranás még a Szerapeum, az Ápisz bikák föld alatti nyughelye. Ezekben a szent bikákban valahogy Ozirisz szelleme lakott, ezért amikor beadták a kulcsot, nagy sírás-rívás következett és hatvan tonnás szarkofágokban lettek eltemetve. Aztán elkezdték keresni a következő bikát, amibe Ozirisz szelleme átköltözött.

Ennek múúúnak mindenféle speciális formájú foltokkal kellett rendelkeznie, háromszöggel a homlokán és sólyom formával a hátán, de gondolom némi képzelőerőt használhattak a megfelelő állat megtalálására.

Ezekből a kérődzőkből vagy hatvanat parkoltak ide örök nyugalomra az évszázadok alatt. Hosszú folyosó, jobbra balra óriási kőszarkofágok, és tényleg csak magunk voltunk, szóval jó hangulata volt. Elég tágas volt hozzá, hogy a legtöbb sírra jellemző testszag ne járjon át mindent, de mégis hűvös, csendes menedék volt.

Egyiptomi síroknak sajnos kényelmetlen velejárói a sírok őrei, akiknek a fő dolga, hogy lehúzzanak téged baksisra. Addig jön utánad és próbál rettenetes angolsággal dolgokat mutogatni „Ozirisz Ozirisz”, amíg nem adsz pénzt neki és akkor végre elmegy. Hozzáadott érték nincs, százforintossal beéri, felhúzni magad ugyanúgy kár rajta, mint a melegen és a homokon, megúszni nem lehet.

A szakkarai mellett van a dahshuri rommező is, itt három piramis van, a Tört, a Vörös és a Fekete. Az első kettőt ugyanaz a király, Szenuszeret építette, és ráadásul ez nem is az első piramisa volt a fickónak. Kezdte a Meidumi piramissal, ami még lépcsős volt, aztán jött hozzá a főépítésze, hogy „Főnök, főnök, van egy klafa écám, mi lenne, ha nem emelet magas lépcsőkből raknák össze a piramist, hanem, figyuzz, most jön a csavar, sima lenne az oldala?”

Na erre Szenuszeret azt mondta, hogy hadd szóljon, és belevágtak. Aztán öt évvel később megint jött a főépítész, hogy „Főnök, főnök, homokszem került a gépezetbe, még soha senki nem csinált ekkora kupac követ, honnan tudhattuk volna, hogy… hát szóval, hogy is mondjam… azt hittük a kő az olyan kemény dolog és akármeddig lehet egymásra pakolni, de röhögni fogsz főnök, ha túl sokat raksz egymásra akkor biza a felsők szétnyomják az alsót… Szóval nem tudjuk pont olyanra csinálni, mint a demón, amit pár éve mutogattunk, de ha lecsapjuk a tetejét, akkor talán nem nyomja agyon a sírkamrát a súlya.”

Hogy erre Szenuszeret mint mondott, azt nem örökítette meg az utókor, de képzelhetitek. Szóval így keletkezett a Tört Piramis, mert a meredeken felfele ívelő piramis hirtelen sokkal laposkásabb lesz.

Aztán harmadszor is nekifutottak, és akkor elkészült a Vörös piramis (azért vörös mert vörhenyes mészkőből épült). Ezzel Szenuszereté lett a „egy ember parancsára legtöbb összehordott kő” dicsőséges titulusa, mondjuk az 1900as évekig biztos. Kheopsz piramisa nagyobb, de Szenuszeretnek három is volt, ami összesen bőven több.

Mi ezekből a Vörösbe mehettünk be, retek hosszú az akna lefelé, és végül álboltíves termeken át jutunk el a tényleges szarkofágig. Teljesen jelöletlen a sír, de így is érdekes élmény bejárni.

A gízai piramisokat meg se látogattuk, mert Csücsöknek elég volt az első négy piramisa, és minket se érdekelt annyira, hogy még egyszer kicsengessük érte a borsos belépő árát, de Kacsa az egyik reggel magában elment. Utána átmentünk az egyiptomi múzeumba, egy kushari ebéd után.

A kushari egy lencséből, csicseriborsóból, több fajta tésztából, pirított hagymából, paradicsomos szószból álló egytálétel, semmi extra, de meleg, olcsó és viszonylag biztonságos. Tucat kaja.

Az Egyiptomi Múzeum egyszerre egy kincsesház, és egy katasztrófa. Még az ezernyolcszázas évek végén építették, és nem viccelek, vannak kiállított darabok, amikhez azóta sem nyúltak. Még mindig franciául kézzel írt, megsárgult papírcetli közli a világgal, hogy mi van a vitrinben. Kőtöredékek és szarkofágok minden szobában, feldolgozhatatlan mennyiségben. Egy-egy sarok van csak legalább huszadik századi szintre felhozva, igazi modern múzeumi élmény egyáltalán nincs, csak Tutankhamon aranymaszkja, de végülis az is kárpótol valamennyire.

Az én kedvenc részem az egyiptomi makettgyűjtemény. Azért, hogy a túlvilágon is legyen ki gondoskodjon az elhunytról, komplett falvakat temettek vele, kenyérsütő, sörfőző műhellyel, mészárszékkel. Ez még mindig jobb, mint ahogy az első fáraók tolták, tömeges emberáldozattal. Az ilyen kis modellfalvakból rengeteget tudhatunk meg arról, hogy is zajlottak az ókoriak hétköznapjai, hiszen odaszoborták nekünk, egyszerűen csak rá kell nézni. A halászhajó hálójába még műhalakat is gyurmáztak.

Az új zászlóshajó, a Grand Egyptian Museum már lassan készülget, bár nem sietik el, laza 21 év alatt nem sikerült felhúzni, folyamatosan „majdnem kész”. Mostanra már elvileg nem csak szerkezetkész, hanem az első galériákat is berendezték és lassan látogatókat is beengednek a GEM-be. A mostani múzeumot is pakolták össze miközben ott jártunk, álltak raklapon, beládázott műkincsek a látogatók között.

Mi is összepakoltunk a végére, és az éjszakai vonattal indultunk el Luxorba. Kicsit kopott, veszett drága, de legalább relatíve tiszta a magánvonat, ami a turistákat fuvarozza. A kairói pályaudvar éttermében sajnos délután háromtól este nyolcig kellett ücsörögni, mert a szállás ugyan engedte, hogy tovább maradjunk, de idővel azért kiraktak, jött az új kuncsaft. Áram volt, és manapság wifire sincs már szükség, hármunkból kettőnk telefonjában figyelt egy-egy egyiptomi SIM kártya, rajta 30-30 giga internettel, ami sokszor jól jött.

Törökországban is aprópénzért volt turista SIM gyakorlatilag korlátlan internettel, és itt is hasonló volt a felállás, láthatólag ez az utazás új normája, hogy leszállás után amilyen hamar csak lehet, veszünk internetet, ha Európán kívül járunk. Ez lehetővé tette azt is, hogy ne legyünk kiszolgáltatva a teljesen elmebeteg kairói taxisoknak, idő után csak Uberrel jártunk. Ez egy hajszállal drágább, de még így is 800 forint volt egy huszonöt perces taxiút, szóval ebbe se mentünk csődbe.

Az utolsó bosszúság, amivel elköszöntünk Kairótól, az az állomáson levő hordárok voltak. Sehol sincs kiirva, hogy melyik vonat melyik vágányról indul (van hely rá a jelzőtáblán, csak üres a rubrika), a vágányok közötti közlekedés elég nehézkes, és a hordár gyakorlatilag kicsavarja a kezedből a bőröndöt és elrohan vele, majd tartja a markát relatíve sok pénzért, főleg helyi viszonyokhoz képest.

Utáljuk az egész baksis kultúrát, a legalja amikor random utcagyerek kiabál ránk, hogy „baksis, baksis”, de az is jó, ha valakinek adsz valamit és közli, hogy nem elég. Két lábon járó fejőstehenek vagyunk, és a végeredmény európai szemmel nézve még csak nem is aprópénz hanem tényleg fillérek, de rengeteg piszkálással és bosszúsággal jár.

Ha kaphatnánk a reptéren egy plecsnit száz euróért, hogy nem lehet tőlünk húsz centes baksist kérni, szemrebbenés nélkül megvenném. De ez egy ilyen ország, ezt kell szeretni. Vagy legalábbis elviselni.