Vándorsün

Asszuán volt a végállomás, akárcsak az előző két utunkon. Vonattal jöttünk Luxorból, emlékezetesen sok pénzért, de legalább jó szar volt a szolgáltatás.

Elvileg 10:20-kor kellett volna felszállnunk, direkt a késői indulást választottunk, hogy ne kelljen rohanni. Na nem kellett. Átcsúsztunk egyiptomi időbe, ültünk még 11-kor is a pályaudvaron és vártunk a semmire. Aztán idővel befutott a vonat, eléggé szét volt rohadva persze, de voltak ülések rajta és igazából senki sem piszkált minket. Szerencsére senkinek sem kellett vécére mennie, úgyhogy nem ismerkedtünk meg közelebbről azzal a rémtörténettel, ami egy másodosztályú egyiptomi vonatszerelvény vécéje lehet.

Egész jó tempóban közeledtünk Asszuánhoz. Az utolsó megállónál megálltunk 20 percre, várva a semmire. Majd megint közelebb. 3 kilométerre az állomástól megálltunk fél órára, a nagy üres vágányon, mellettünk már a város. Engedjenek le és fogok taxit.

Megint közelebb. 400 méterre a perontól, már a rendezőpályaudvaron vártunk még utoljóra fél órát. Nincs magyarázat, csak meleg és unalom.

Egész rejtői volt. Sikerült egy három órás úton két és fél órát késni.

Théba mindig is fontos városa volt Egyiptomnak, az Újbirodalom idején pedig egyenesen a fővárosa. Az Újbirodalom bukása után pedig a főpapok annyira elszemtelenedtek, hogy konkrétan átvették az uralmat néhány évszázadra Felső-Egyiptom felett. A modern Luxor ugyanitt bő milliós porfészek.

Az élők városa a keleti parton terül el, a holtak városa, a nekropolisz, a nyugati oldalon, hiszen a nap is nyugatra megy minden nap meghalni. Kettő között komp jár fel és alá.

Mi nyugaton béreltünk lakást, a leírás alapján három hálószobásat, gyakorlatban csak kettőt, és amikor ezt szóvá tettük, rögtön kinyitottak hozzá még egyet másik lakást is az épületben. Nincs nagy forgalom, na.

Kairóba nem elsősorban az iszlám emlékekért és a lehúzásokért jöttünk, hanem az ókori romokért. A város Memphiszre, az Óbirodalom fővárosára épült, és vele szemben a túlparton ott vannak a nekropoliszok: Szakkara, Abu Sir, Dahshur és Giza.

Szakkarába nem egyszerű az eljutás, de nem is lehetetlen. Csak fel kell bérelni egy sofőrt az egész napra. Sajnos ehhez helyi közvetítő szolgáltatását érdemes igénybe venni, mert az interneten reklámozott lehetőségek dollárban számolnak. Ez a túra tizenpár éve még 150 petákba került, most már 650-be, de még így is húsz euró alatt maradt. Csak összevetésként: a google fejenként 50 eurórért adná ugyanezt.

Az AirBnB host segített sofőrt szervezni, na azért őt se kell félteni, a kezdőtétje száz dollár volt egy napra, de ez nagyon hamar lement a normális árra.

A sofőrünk, Eslam, egy egyetemet végzett fiatalember volt, aki IT-t tanult, de amíg el nem végzi a sorkatonai szolgálatát, nem tud elkezdeni dolgozni. Viszont parázik, hogy ha elviszik katonának, akkor simán mehet olyan helyre, ahol lőnek is, mert Egyiptomban sutyiban azért folyik egy polgárháború a Sínai-félszigeten az iszlám állam/bedouinok ellen. Nagyon bonyolult a konfliktus háttere, nem is állítom, hogy akár csak félig értem, de az ő szempontja egyszerű volt. Biztonságosabb turistákat fuvarozni, mint felkelőket kergetni a sivatagban.

Ezzel valahol én is tudok azonosulni, én sem szeretném, ha iszlamisták lövöldöznének rám.

A Szakkarai rommezőn volt egy kis átrendeződés. Ezt nem úgy kell érteni, hogy Mubaraknak is felhúztak egy pöpec kis piramist, hanem hogy több sír is megnyílt mióta legutoljára itt jártunk. Valamit valamiért, közben a múzeum sajnos bezárt.

A legnagyobb csalódást Netjerikhet piramisa okozta. A fáraót az utókor Dzsószer néven ismeri, de igazából Netjerikhet volt a Hórusz neve. (Az egyiptomi fáraóknak volt egy csomó nevük, ennek egy része trónra lépéskor választott, és néha módosítottak rajtuk az uralkodásuk közepette, ha fókuszváltás volt a politikában). Az ő főépítésze volt Imhotep, az amúgy zseniális Múmia filmek főgonosza, a valóságban pedig a piramis, mint koncepció feltalálója.

Előtte masztabákat építettek az előkelők, ahol egy kőbe vájt lyuk fölé négyszögletes épületet emeltek. Az első piramis úgy készült, hogy a masztaba tetejére tettek egy kisebb masztabát, afölé még egyet és így tovább, és kész is lett a lépcsős piramis.

Itt még nem volt igazán meg, hogy mi is kell egy piramisba, úgyhogy a belsejében 6 kilométer hosszú vájat kanyarog, és én már előre nyálaztam, hogy lehet majd barangolni.

Na, nagy túrót lehetett, bemehettünk a bejáraton, lenéztünk az öt emelettel lejjebb kezdődő labirintus tetejére aztán kimentünk. Átverés.

Még Teti és Unas piramisába is leereszkedtünk, akik már az Óbirodalom vége felé éltek, és addigra sokkal jobban volt standardizálva, hogy minek hogy kell kinéznie. Meredek járat megy lefelé, a piramis közepe alá. Hosszú fapalló van lefektetve, keresztbe vasrudakkal mint lépcsőfokokkal. Nem szuper kényelmes, ráadásul gyakran guggolva kell lefelé menni, mert alacsonyan van a plafon. Extra nehezítés volt, hogy Csücsök 8 éves lépéseinek nem a legkényelmesebb távolságra voltak a lépcsőfokok, úgyhogy főleg az első piramissal nagyon megszenvedett, amíg leért. 

Ha az ember végre lejut, 2-3 picike kamrát talál, esetleg a falakon piramis szövegekkel. Ezek elég meredek imák, kicsit Jelenések Könyve stílusban, de csak a késői piramisokban jelentek meg, a gízai nagyokban nyomuk sincs például.

Nem csak a királyok haltak ide, hanem a vezírek is, de nekik nem járt kőgúla. Helyette remek kis sírok is vannak, szép jelenetekkel, libatöméssel, krokodil vadászattal, vízilószületéssel, és mindenféle befogott gazellavariánsokkal, amiknek a nevét lelkesen kerestem a hieroglifa szótáramból.

Nagy durranás még a Szerapeum, az Ápisz bikák föld alatti nyughelye. Ezekben a szent bikákban valahogy Ozirisz szelleme lakott, ezért amikor beadták a kulcsot, nagy sírás-rívás következett és hatvan tonnás szarkofágokban lettek eltemetve. Aztán elkezdték keresni a következő bikát, amibe Ozirisz szelleme átköltözött.

Ennek múúúnak mindenféle speciális formájú foltokkal kellett rendelkeznie, háromszöggel a homlokán és sólyom formával a hátán, de gondolom némi képzelőerőt használhattak a megfelelő állat megtalálására.

Ezekből a kérődzőkből vagy hatvanat parkoltak ide örök nyugalomra az évszázadok alatt. Hosszú folyosó, jobbra balra óriási kőszarkofágok, és tényleg csak magunk voltunk, szóval jó hangulata volt. Elég tágas volt hozzá, hogy a legtöbb sírra jellemző testszag ne járjon át mindent, de mégis hűvös, csendes menedék volt.

Egyiptomi síroknak sajnos kényelmetlen velejárói a sírok őrei, akiknek a fő dolga, hogy lehúzzanak téged baksisra. Addig jön utánad és próbál rettenetes angolsággal dolgokat mutogatni „Ozirisz Ozirisz”, amíg nem adsz pénzt neki és akkor végre elmegy. Hozzáadott érték nincs, százforintossal beéri, felhúzni magad ugyanúgy kár rajta, mint a melegen és a homokon, megúszni nem lehet.

A szakkarai mellett van a dahshuri rommező is, itt három piramis van, a Tört, a Vörös és a Fekete. Az első kettőt ugyanaz a király, Szenuszeret építette, és ráadásul ez nem is az első piramisa volt a fickónak. Kezdte a Meidumi piramissal, ami még lépcsős volt, aztán jött hozzá a főépítésze, hogy „Főnök, főnök, van egy klafa écám, mi lenne, ha nem emelet magas lépcsőkből raknák össze a piramist, hanem, figyuzz, most jön a csavar, sima lenne az oldala?”

Na erre Szenuszeret azt mondta, hogy hadd szóljon, és belevágtak. Aztán öt évvel később megint jött a főépítész, hogy „Főnök, főnök, homokszem került a gépezetbe, még soha senki nem csinált ekkora kupac követ, honnan tudhattuk volna, hogy… hát szóval, hogy is mondjam… azt hittük a kő az olyan kemény dolog és akármeddig lehet egymásra pakolni, de röhögni fogsz főnök, ha túl sokat raksz egymásra akkor biza a felsők szétnyomják az alsót… Szóval nem tudjuk pont olyanra csinálni, mint a demón, amit pár éve mutogattunk, de ha lecsapjuk a tetejét, akkor talán nem nyomja agyon a sírkamrát a súlya.”

Hogy erre Szenuszeret mint mondott, azt nem örökítette meg az utókor, de képzelhetitek. Szóval így keletkezett a Tört Piramis, mert a meredeken felfele ívelő piramis hirtelen sokkal laposkásabb lesz.

Aztán harmadszor is nekifutottak, és akkor elkészült a Vörös piramis (azért vörös mert vörhenyes mészkőből épült). Ezzel Szenuszereté lett a „egy ember parancsára legtöbb összehordott kő” dicsőséges titulusa, mondjuk az 1900as évekig biztos. Kheopsz piramisa nagyobb, de Szenuszeretnek három is volt, ami összesen bőven több.

Mi ezekből a Vörösbe mehettünk be, retek hosszú az akna lefelé, és végül álboltíves termeken át jutunk el a tényleges szarkofágig. Teljesen jelöletlen a sír, de így is érdekes élmény bejárni.

A gízai piramisokat meg se látogattuk, mert Csücsöknek elég volt az első négy piramisa, és minket se érdekelt annyira, hogy még egyszer kicsengessük érte a borsos belépő árát, de Kacsa az egyik reggel magában elment. Utána átmentünk az egyiptomi múzeumba, egy kushari ebéd után.

A kushari egy lencséből, csicseriborsóból, több fajta tésztából, pirított hagymából, paradicsomos szószból álló egytálétel, semmi extra, de meleg, olcsó és viszonylag biztonságos. Tucat kaja.

Az Egyiptomi Múzeum egyszerre egy kincsesház, és egy katasztrófa. Még az ezernyolcszázas évek végén építették, és nem viccelek, vannak kiállított darabok, amikhez azóta sem nyúltak. Még mindig franciául kézzel írt, megsárgult papírcetli közli a világgal, hogy mi van a vitrinben. Kőtöredékek és szarkofágok minden szobában, feldolgozhatatlan mennyiségben. Egy-egy sarok van csak legalább huszadik századi szintre felhozva, igazi modern múzeumi élmény egyáltalán nincs, csak Tutankhamon aranymaszkja, de végülis az is kárpótol valamennyire.

Az én kedvenc részem az egyiptomi makettgyűjtemény. Azért, hogy a túlvilágon is legyen ki gondoskodjon az elhunytról, komplett falvakat temettek vele, kenyérsütő, sörfőző műhellyel, mészárszékkel. Ez még mindig jobb, mint ahogy az első fáraók tolták, tömeges emberáldozattal. Az ilyen kis modellfalvakból rengeteget tudhatunk meg arról, hogy is zajlottak az ókoriak hétköznapjai, hiszen odaszoborták nekünk, egyszerűen csak rá kell nézni. A halászhajó hálójába még műhalakat is gyurmáztak.

Az új zászlóshajó, a Grand Egyptian Museum már lassan készülget, bár nem sietik el, laza 21 év alatt nem sikerült felhúzni, folyamatosan „majdnem kész”. Mostanra már elvileg nem csak szerkezetkész, hanem az első galériákat is berendezték és lassan látogatókat is beengednek a GEM-be. A mostani múzeumot is pakolták össze miközben ott jártunk, álltak raklapon, beládázott műkincsek a látogatók között.

Mi is összepakoltunk a végére, és az éjszakai vonattal indultunk el Luxorba. Kicsit kopott, veszett drága, de legalább relatíve tiszta a magánvonat, ami a turistákat fuvarozza. A kairói pályaudvar éttermében sajnos délután háromtól este nyolcig kellett ücsörögni, mert a szállás ugyan engedte, hogy tovább maradjunk, de idővel azért kiraktak, jött az új kuncsaft. Áram volt, és manapság wifire sincs már szükség, hármunkból kettőnk telefonjában figyelt egy-egy egyiptomi SIM kártya, rajta 30-30 giga internettel, ami sokszor jól jött.

Törökországban is aprópénzért volt turista SIM gyakorlatilag korlátlan internettel, és itt is hasonló volt a felállás, láthatólag ez az utazás új normája, hogy leszállás után amilyen hamar csak lehet, veszünk internetet, ha Európán kívül járunk. Ez lehetővé tette azt is, hogy ne legyünk kiszolgáltatva a teljesen elmebeteg kairói taxisoknak, idő után csak Uberrel jártunk. Ez egy hajszállal drágább, de még így is 800 forint volt egy huszonöt perces taxiút, szóval ebbe se mentünk csődbe.

Az utolsó bosszúság, amivel elköszöntünk Kairótól, az az állomáson levő hordárok voltak. Sehol sincs kiirva, hogy melyik vonat melyik vágányról indul (van hely rá a jelzőtáblán, csak üres a rubrika), a vágányok közötti közlekedés elég nehézkes, és a hordár gyakorlatilag kicsavarja a kezedből a bőröndöt és elrohan vele, majd tartja a markát relatíve sok pénzért, főleg helyi viszonyokhoz képest.

Utáljuk az egész baksis kultúrát, a legalja amikor random utcagyerek kiabál ránk, hogy „baksis, baksis”, de az is jó, ha valakinek adsz valamit és közli, hogy nem elég. Két lábon járó fejőstehenek vagyunk, és a végeredmény európai szemmel nézve még csak nem is aprópénz hanem tényleg fillérek, de rengeteg piszkálással és bosszúsággal jár.

Ha kaphatnánk a reptéren egy plecsnit száz euróért, hogy nem lehet tőlünk húsz centes baksist kérni, szemrebbenés nélkül megvenném. De ez egy ilyen ország, ezt kell szeretni. Vagy legalábbis elviselni.

Kairó hatalmas, büdös és koszos. És persze remek múzeumok, éttermek és romok is vannak itt, vagy legalábbis a közelben, de a mindent elborító szemét, a teljesen öngyilkos stílusú vezetés és a folyamatos lehúzások igazi közel-keleti élményt teremtenek.

Hol is kezdjem… Hogy lehet elképzelni, ha az ember még nem járt az igazi harmadik világban. Talán a szeméttel. Nincsenek szemetesek. A fogalom ismeretlen.

Kacsa 15 percig cipelte a csikkjét, hogy találjon egy szemetest és előbb értünk haza, semmint hogy szembejött volna akár egy is. Az út szélét beborítja a szemét, amiben kóbor kutyák, macskák és dolmányos varjak turkálnak. Ehhez persze megfelelő szag is járul, a rothadás különböző fázisainak aromái hullámokban csapják meg az embert, ahogy a szarkupacok között próbál manőverezni.

Mert ugye nem csak a fent említett kóbor állatok végzik az utcán a dolgukat, hanem a lovas és csacsis kordék is. Vidéken még mindig állati és emberi erővel művelik a földeket, és láttunk Gíza főútján fokhagymával megrakott szamaras szekeret befele ügetni.

Sétáltatott kutyát viszont egyet se láttunk.

Az első állomás Egyiptomban Sharm El Sheik volt. A név lényegesen kevésbé fix mint az ember gondolná, lévén hogy arabról angolra nincs fix átirat, minden táblán más variáns volt. Persze a rugalmasság másra is kiterjedt, alant például két hősies próbálkozást is láthatunk a „sterilized” szóra.

Kicsivel később Kairóban, szegény Jean-François Champollion nevét viselő utcán, egymástól két háznyira volt az alábbi két tábla, és mindkettő rossz persze. Az arab nyelv valahol fonetikusan ír, és ha jól értettem a wikipédiát, akkor teljesen oké, hogy két dialektus ugyanazt a szót különbözően írja le, attól függően, hogy ki hogy ejti. Ezzel szemben az angolban (és persze a magyarban is), van egy fix helyesírás, és csak ezért mert valaki „segíccség”-nek ejti attól azt még biza nem úgy írják.

Már öt hónappal indulás elhatároztam, hogy megtanulok hieroglifát olvasni. Ebből lehet következtetni arra, hogy vagy Londonba, vagy Egyiptomba készültem, nos az utóbbi a helyzet.

Az alábbiakban a tanulási folyamatot és az egyiptomi nyelvtan alapjait szeretném megosztani, hátha valaki más is kedvet kap.

Az egész sztori ott kezdődött, hogy sok-sok évvel ezelőtt a kezembe akadt egy maja logogrammokról szóló könyv. (A logogramm egy általános szó szimbólumokra amiknek valamilyen nyelvi jelentése van).

E könyv szerzője azzal a felütéssel kezdte, hogy azt olvasta, hogy egyiptomiul a turisták egy hét beletolt erőfeszítéssel egész jól meg tudnak tanulni olvasni, és úgy gondolta, hogy hátha ezt majául is meg lehet ismételni. Spoiler warning, a maja sokkal nehezebb. Ugyanazokat a karaktereket különböző városok különböző korokban kicsit másképp írták, de mivel az összes szimbólumuk tök egyforma absztrakt vacak, ezért eléggé összefolynak a dolgok.

Láttam egy gépi tanulásos tézist, ahol maja logogrammokat akartak egy szerencsétlen képfelismerő AInak betanítani, de HAL a végére csak azt tudta mondani, hogy „I’m sorry Dave, I’m afraid I can’t do that.”. Felismerte száz százalékos magabiztossággal, hogy azok biza ott a képen valami maja kriksz-krakszok de tovább nem jutott.

Na ezzel szemben az egyiptomi TÉNYLEG könnyű, már holt nyelvhez képest. Egyetlen fix nyelvet használ a hieroglifás feliratok kilencven-plusz százaléka, a Közép-Egyiptomit, mert ezt mint a latint, megtartották az Újbirodalomban is. Ráadásul ha véletlen épp egy modernebb dialektussal írtak, azt max a nyelvész veszi észre, a laikus nem.

Mivel most már kilenc napja hajnali kezdéssel volt programunk, beiktattunk egy nyugisabb napot is, egész délelőtt társasoztunk, aztán délután elmentünk a házigazda által ajánlott egyik étterembe.

Leültünk, és hoztak nekünk egy dupla teáskannát. Azért dupla, mivel a törökök szerint a teát nem szabad csak úgy lobogó vízbe tenni, mert akkor „megég”. Ezért egy alsó teáskannára rakják rá a felső teáskannát, és az alsó teáskannát felforralják és az abban levő gőz melegíti fel a felső kannát. Ha ez a felállás feleslegesen bonyolultnak hangzik, akkor az azért van, mert az is.

Mondjuk a mi otthoni vízmelegítőnknek is van 85 meg 95 fokos gombja, itt is ezt próbálják csinálni, csak a végeredmény egy szinte kávé erősségű keserű fekete tea, amit csak cukorral lehet fogyasztani és presszós pohár méretű üvegekben szolgálják fel.

Szóval nem kérdeztek semmit, csak hozták a teát, mi meg érdeklődve vártuk, hogy mi is fog történni. Általában egy étterem meglátogatásnak megvan a maga rituáléja, hoznak étlapokat, megérdeklődik, hogy mit szeretnénk inni, majd hogy mit szeretnénk enni, megérkezik az ital, megérkezik az étel, stb. Na itt pár lépés kimaradt, hozták az italt, és aztán hozták az ételt.

Kérdezni nem kérdezett senki semmit. 

Délután fél egykor még ezek szerint reggeli idő volt, és a fix reggeli menüt kaptuk, ami tizensok tányérkából áll, mindenféle édes és sós dolgokkal, krémekkel, sajtokkal, meg néhány sült tojással, hús nélkül.

Isztambul csak az első hét volt a nyaralásból, a másodikat az Égei-tenger partján, egy üdülőparkban töltöttük, ahonnan csillagtúrában látogattunk ógörög romokat.

Szerencsére az Európát sújtó reptéri bénázás Törökországot nem érte el, avagy úgy is mondhatjuk, hogy a fél-diktatúra nem piaci alapon menedzseli az állami vállalatokat, de mindenesetre a reptéren perceket várakoztunk csak a becsekkoláskor és a biztonsági ellenőrzésen (noha reflexből majd három órával korábban kimentünk).

A taxiban Csücsöknek magyarázva átfutottam a Bizánc eleste szócikket a wikipédián  tanulságos olvasmány, ajánlom mindenkinek, ebből azért lehetne remek filmet csinálni, csak a vége nem lenne jó. Vagy talán pont ezért lenne jó a film; nekem már kicsit elegem van belőle, hogy az AAA filmekben mindig a hősök győznek.

Izmirben szálltunk le, szolid négy és fél milliós városka, szerencsére mi délre mentünk innen és a reptér is a déli oldalon volt, úgyhogy konkrétan egy ház nem sok, annyit se láttunk belőle. Pont érkezésünk előtt egy héttel emelték meg az autópálya sebességkorlátot százhúszról százharmincra, sőt helyenként száznegyvenre, de még nem mindenki vette fel az új tempót, vagy nem tudom mi volt, de kifejezetten nyugisak voltak a sofőrök ebben az egy órácskában, csak néhány jobbról előzést láttunk, egyáltalán nem hozta az isztambuli horror-showt az út szerencsére.

Isztambul elképesztő nagy város, tizenhét milliós, ami még kifliből is sok, hát még törökből. A vezetési stílus közveszélyes (ez itt nem szófordulat, hanem tényszerű, objektív megállapítás), a dudaszó folytonos és a tömegnyomor az élet velejárója.

Szóval átlag Közel-keleti nagyváros.

Valahogy ennek az egésznek része a rengeteg kóbor kutya és macska is. Az iszlámban elvileg az állatokkal való gyengéd bánásmód kódolva van, lehet, hogy ezért, de etetik is rendesen őket, nem rühes, félig szétrohadt állatok, hanem fényes bundájú, többé kevésbé egészséges példányok, bár mindegyiken van egy-két harapott seb.

Láttuk is több helyen, hogy a boltosok az utcára macskakaját szórnak, és későbbi bérautónkhoz járt két kis zacskó Wish márkájú macskakaja is, ami egészen érdekes tartozék.

Idei nyárra Törökországot néztük ki nyaralási célpontnak; részben a Szíria-frász által motiválva. Egy haverom még látta Palmüra romjait, én már nem fogom (mert ugye az ISIS eldózerolta). Erdogan bácsit megpróbálták már megdönteni pár éve, a török líra 80%-os inflációval rohad szerteszét, ezreket csuknak le mindenféle mondvacsinált okokkal, szóval azt mondtam, hogy addig nézzük meg, amíg még lehet, mert délre ott forrong Szíria, északra Ukrajna, a török-orosz viszony finoman szólva is érdekes, ki tudja mi lesz itt.

A Közel-Keleten Egyiptomban, Izraelben és Jordániában is jártam már, és azok a tapasztalatok azt sugallták, hogy hiába számomra Anatólia és Kappadókia a legmenőbb, első próbálkozásra maradjunk mégis inkább a tengerhez közelebbi oldalon, főleg július közepén, mivel kis családom csak mérsékelten hőálló.

De Törökország hatalmas és fantasztikus történelmi emlékkel van tele (mi kevésbé vagyunk beach orientáltak, mint az átlag nyaraló család), szóval egynél több körre is fogja futni.

A haditerv az lett, hogy Isztambulban eltöltünk egy hetet városnézéssel és múzeumozással, aztán egy hetet csillagtúrázunk kocsival az égei tenger partvidékén, mindenféle természeti és történelmi emlékek között, délután pancsolva a medencében.

A „shore diving capital of the world” kicsit nagyképű titulus, de nem teljesen megalapozatlan. Shore diving azt jelenti, hogy nem csónakról csobban a palackos csóka, hanem besétál a partról. Ez nem hangzik olyan nagy különbségnek, de a legfontosabb ebben, hogy nem kell hajót bérelni, ergo bárki megcsinálhatja, akinek van képesítése, felszerelése és egy kocsija. Ebből az utóbbi kettőt lehet bérelni.  

Tehát míg a világon mindenhol máshol divemaster visz le téged pontosan akkor és oda, ahogy a búvárbázis kitalálta, Bonaieren meg van jelölve a parti út mentén vagy 50 helyen, hogy ha itt becaplatsz, akkor érdekes a víz alatti világ, és a búvárbázisra csak palackért jársz vissza. Ötkilós vastartályt viszonylag kevesen visznek haza repülővel, úgyhogy fel se írják, meg se nézik, hogy ki vagy, és hány palackot viszel. Mi egyszerre tízet vittünk vissza például, három ember másfél napnyi merülése után.  

Kapható egy viszonylag túlárazott, de igen hasznos könyv, amiben minden helyről írnak 2-4 oldalt, néha egész oldalas színes térképekkel tarkítva, amik nagyban segítik a navigációt, mindenképpen megéri megvenni az első napon.  

Venezuela partjai mellett vannak az A-B-C szigetek. Aruba, Bonaire és Curacao. Három másik, északabbra elterülő szigettel együtt, ezek alkották a Holland Antillák nevű országot valamikor, de 2010 10. 10-én eldöntötték, hogy ebből bizony elég volt, és némelyik külön állam lett, némelyik meg teljesen visszatért Hollandia kebelére.

Na, ez a szép sztori valami elképesztő jogi katyvaszt maszatol el. Mind a hat szigete az egykori Holland Antilláknak valamilyen formában továbbra is a Holland Királyság része, ami egyfajta Egyesült Államokként fogja össze őket az európai Hollandiával. Aruba például önálló tagállam, Bonaire, amit mi látogattunk meg, pedig egy „különleges önkormányzat”. Annyira különleges, hogy nem euró a pénznem hanem a dollár, nem érvényes a holland egészségbiztosítás és 2 euró per perc hirtelen a roaming tarifa, annak ellenére, hogy hivatalosan nem hagytad el az országot.

De akkor miben is része Hollandiának? Például a holland adófizetők pénzelik, a holland rendőrség járőrözik és a holland katasztrófavédelem jön ide, ha egy hurrikán elviszi a tetőt. Aruba, ami külön ország, nem számíthat ennyi segítségre, de azért ott is a holland haditengerészet kergeti a venezuelai drogcsempész csónakokat.

El Hierrón nem voltak nagyratörő terveink: 5 napot akartunk búvárkodni és egyet kirándulni a szigeten körbe-körbe. Vannak mindenféle remek kis kilátók, szőlőskertek ahol borkostolót lehet kérni, kellemes felföldi fenyvesek ahol lankás terepen lehet egy órát sétálgatni, de sajnos mind ehhez kéne négy kerék is, és hogy a halhatatlanokat idézzem, a pisztácia elfogyott.

Szeptemberre a kocsit egy hónappal korábban kellet volna foglalni, itt ez a csúcsidő. Így jártunk; a pihenőszerdán sem hagytuk sem hagytuk el La Retsingát. Ami nagyobb baj volt, hogy a búvárbázisok is tele voltak, én pedig elvi alapon csak az első napra foglalok merülést, mert találkoztunk már antipatikus búvárbázissal, de tele hellyel (eddig) még nem.

A faluban 5 placc van, mi a negyediknél találtunk csak helyet a többi napra, úgyhogy két bandával is merültünk 3-3 napot. Megvan ki a jobbik közülük, egyrészt mert szépen mutogatta a túravezető, hogy hol bujkál a muréna, másrészt mert jól beszéltek angolul, harmadrészt mert a két merülés között visszajöttek a kikötőbe és ki lehetett szállni rendes vécébe pisilni, a tenger helyett.

Szóval a szeptember itt láthatólag nagyon csúcsidő, reggel nyolc és kilenc között hét-nyolc búvárcsapat caplatott le a kikötőbe, ami egy ötszáz fős falutól szép teljesítmény. Érdekes volt, hogy sokszor mi voltunk az egyedüli külföldiek, és mindenki más Spanyolország egyéb tájairól érkezett.

A kanári szigetcsoport hat szigetből áll, és ezúttal a legtávolabbira és legnehezebben elérhetőre utaztunk, El Hierrora. Az egész 20 kilométer széles, 20 kilométer hosszú, a legkisebb magyar megyének is jó tizede csak területre.

Tizenegy ezren ha lakják és mivel nincs nemzetközi reptere, ezért a turisták is javarészt elkerülik. Ha az ember durván öt órát repül a kanári szigetekig, semmi kedve nincs általában átszállni még egyszer. Ez persze egyben a hely varázsa is, itt az éttermek inkább a helyieknek főznek, és nem a turistáknak, ami jelentős ugrás a minőségben, mert onnantól fogva nem csak azt kell elérni, hogy a vendég legalább egyszer bejöjjön, hanem máskor is visszatérjen.

Ahogy az egyik leírás fogalmazott, itt nem csak nyitva hagyják az autókat, hanem a kulcsnak a gyújtásban a helye. Mit csinálnál egy lopott kocsival egy szigeten, aminek durván száz kilométer útja van, és naponta két kompja? Elég nehézkes a szajréval meglépni.

Eléggé szeretek víz alatt a hátamon palackkal bluggy-bluggy hangokat kiadni, úgyhogy a nyaralások tervezésénél komoly szempont, hogy ezt a szenvedélyemet ki tudjam élni. A Yucatán meglepően jó búvárkodásban, főleg azért mert sok különböző dolgot lehet itt csinálni a műfajon belül.

Egyrészt a korábbiakban már említett cenoteok ideálisak a barlangi búvárkodással ismerkedéshez, aztán Playa del Carmen előtt bikacápák és teknősök cirkálnak a vízben, végül pedig ott van kőhajtásnyira Cozumel, nagyon korrekt korallal.

Részben időjárás okokból a víznyelőkkel kezdtük: a barlangban sosem fúj a szél. Eközben Playa del Carmen kikötőjét lezárja a hatóság, ha a hullámok elérik a másfél méteres magasságot.

A barlangi búvárkodásról azt kell tudni, hogy irtózatosan veszélyes, mert ha valami elromlik, akkor nem tudsz kijönni. Emiatt az igazi barlangi búvárok sok-sok hetes képzésen vesznek részt és többszörösen redundáns felszereléssel mennek csak a szikla alá. Ez a cave diving.

Amit mi csináltunk az a cavern diving. Egy előre feltérképezett és kijelölt útvonalon mentünk végig, követve egy bazivastag sárga kötelet és soha de soha nem mentünk olyan helyre, ahonnan nem látszott a természetes fény.

Hazafele úton megálltunk a bacalar-i lagúnánál. Egy ötven kilométer hosszú, két kilométer széles, sekély tórendszer ez, ami arról híres, hogy a kék szín hét különböző árnyalatát is meg lehet benne találni.

Nem számoltam meg, tényleg nagyon kék volt.

Mexikó elég nagy ahhoz, hogy négy időzónája is legyen, és a Yucatán legkeletibb állama, Quintana Roo, erre még egy csavart is rátesz. Ez csak néha másik időzóna ugyanis, a szomszédjaitól különbözik, de nem tartja be a téli-nyári időszámítást, így nyáron egyeznek az órák, télen eltérnek.

Mi valahogy elkeveredtünk a mikor-hol-hány óra lesz háromszögben, és sajnos csak egy kajakozásra volt időnk a lagúnában, pedig előre kinéztük, hogy hol fogunk tavat bámulva sült halat enni.

A kajak egy elég erős sodrással szemben indult, mondta is a bérlős, hogy az egy óra időt érdemes negyven perc kifelé, húsz perc befelére osztani. Szerencsére tíz perc csúnyán-beszélős evezés után kiértünk a nyílt vízre, ahol az áramlás rögtön eltűnt, és onnantól csak gyönyörködtünk és sodródtunk a vízen. Majd kicsivel később leparkoltuk a nádas szélére a kajakokat és csobbantunk.

A tó elképesztően békés, és még abból a szempontból is egyedi, hogy sztromatolitok vannak az alján, ha egyáltalán ez a magyar szó rájuk. Cianobaktériumok által épített kövek ezek, és tényleg csak amiatt érdekesek, hogy bacik csinálták, ha nem mondják, sose jöttem volna rá.

A fő oka annak, hogy elrángattam a bandát ennyire közel a belizei határhoz és az onnan átszálldosó maláriaszúnyogokhoz, Calakmul romvárosa volt.

Nehéz átadni, hogy mennyire az isten háta mögött van ez a placc. A legközelebbi nemzetközi reptér a cancúni, onnan legalább 8 óra autózás egyre kihaltabb és kihaltabb utakon, amíg az ember eljut az egyetlen „közeli” városig, Xpujilig.

Namármost Calakmul még két órányira van Xpujiltól. Közte nincs más olyan település, ahol lenne folyóvíz, csak pár elszórt bádogviskó névtelen falvakba tömörülve. A névtelent úgy értem, hogy néha tényleg nincs névtábla kirakva.

Az utolsó egy órája az útnak a dzsungelen visz keresztül, át egy tized-magyarországnyi természetvédelmi területen. Amúgy tök jó betonút, negyvenes-ötvenes tempót simán lehetett tartani, és végig csak meresztgettük a szemünket, hogy micsoda meló lehetett a fák közé ezt az öt méter széles aszfaltcsíkot idetörpölni.

És ennek az útnak végleg semmi, de semmi más célja nem volt, csak hogy mi eljuthassunk a romokig viszonylagos kényelemben. Tovább nincs semmi, jobbra-balra nincs semmi, véget ér az út a főbejáratnál.

Már befelé is megjött az alaphangulat, amikor vadpulykák kóricáltak mindenféle félelemérzet nélkül az út szélén, és olyan kiránduló ösvények bukkantak fel a természetvédelmi terület térképén, mint „majomhálószoba” meg „krokodil-tó”.

Calakmul egy időben a legnagyobb és legerősebb maja város volt, a „Kígyó Fej államszövetség” vezetője, egészen addig amíg el nem bukott egy háborút Tikal ellen (amit szintén meglátogattunk pár éve, de valahogy sose írtam meg). Innentől kezdve magába roskadt, és több száz éven keresztül nem nagyon voltak új épületek.

Ha ez a sztori ismerős az előző rész tartalmából, akkor az nem egy változtatást jelent a Mátrixban, hanem ez egy alapképlete a városállam létnek: mindenki addig kakas a szemétdombon, amíg az új fiú le nem pofozza őket onnan.

A romvárosban volt egy szemléletes térkép, hogy a teljes placc mekkora volt, és mekkora részét látogathatjuk most mi meg. Összesen 6*8 kockára volt felszeletelve a papírlap, amiből a C4-es volt a napi penzum. Csak ezt négy óra volt végig sétálni, úgy, hogy igazából nem is néztünk meg mindent.

Fölöttünk majmok hintáztak, színes madarak röppentek ágról ágra, és nem is csak a kis pitty-pittyek, hanem néha vadpulykák, meg még valami, amit beazonosítani nem tudtunk, de hatszemélyes vacsorányi fekete szárnyas volt.

Egy hét Maja Riviéra után elindultunk délre beteljesíteni egy régi vágyamat: elveszni Campeche dzsungeleiben egy kicsit. Három állam szeleteli fel a Yucatán-félszigetet: Yucatán észak-nyugaton, Quintana Roo keleten és Campeche délnyugaton. Ez utóbbinak jelentős része teljesen lakatlan dzsungel. És a teljesen lakatlant nem úgy értem, hogy párszáz fős zsákfalvak vannak benne, hanem úgy, hogy konkrétan se út, se ember, csak járhatatlan, háborítatlan, embertalp által évszázadok óta nem tapodott ősvadon.

Itt már csak öten voltunk, úgyhogy az összes cuccunkkal éppen csak elfértünk egy hétszemélyes Dodge Gran Caravanban. Opció lett volna még, hogy átpakoljuk a zsákokat és lerakjuk őket négy napra egy csomagmegőrzőbe a kíváncsi alkalmazottak kénye-kedvére, de szerencsére sikerült mindent bepasszírozni és még az emberek is be tudtak ülni.

Az óriási kocsi nyújtotta extra lábtérre szükség is volt, mert hat óra autókázás volt eljutni délre, és ott se a fenekünkön ültünk egész nap, hanem az őserdőben szétszórt romokat látogattuk.

Ehhez persze aludni is kellett valahol, és szerencsére kifogtunk egy remek dzsungelhotelt. Egy jókora erdőben voltak elszórva a cabañak, a kis vendégházak. Mindegyikben volt egy hálószoba (sajnos ajtó nélkül), egy nappali valamilyen priccsel, kis konyhasarok és egy fürdőszoba, de mindez olyan bájjal, hogy szívesen eltöltöttünk volna itt egy teljes hetet.

Jó szabály az időzóna-eltolódás (avagy magyarul jetlag) kezelésére, hogy az ember fia fennmarad az aktuális ország estéjéig, akármennyire is ragad le a szeme, és a helyiekkel együtt fekszik le. Ezt szerencsére Csücsök is tudta teljesíteni, és aludt is reggel ötig, de engem már négykor kidobott az ágy. Még két nap volt, mire átálltunk az új ritmusra, pedig nyugat felé utazva talán könnyebb a dolog. Szerintem egyszerűbb magamat meggyőzni, hogy maradjak ébren hajnali kettőig, mintsem hogy feküdjek le az éjszakai alvásra már délben.

Az első teljes napi program Tulum meglátogatása lett (beszámoló itt), ami nekünk régi ismerős volt, mint az első héten programjaiból gyakorlatilag minden. Idegenvezetés lett a fő profilunk.

Sajnos közben leszakadt az ég egy körre, és kénytelenek voltunk a fák alatt menedéket keresni, aztán hamarosan újra szikrázóan sütött a nap, és megállapítottuk, hogy még mindig menőn néz ki a szirteken elterülő maja palota, és a mindenhol héderező iguánák is jópofák.

Ezúttal még koatit is láttunk, és az ormányosmedvék egyszerűen jópofák. Magasba tartott farok, szociális viselkedés, fotogén pofázmány, olyanok körülbelül mint a kóbor macskák, csak sokkal fotogénabbak. Kicsit csodálkoztam is elsőre, hogy vadállatok mit is keresnek a második legsűrűbb turistalátványosság közepén, aztán észrevettem a kupac kaját kiszórva a földre, ami mindent megmagyarázott.

Bő három éve nem jártunk már Mexikóban és a holland iskolarendszer sajátosságai miatt most volt az utolsó kényelmes esély középtávon, hogy nyaralhassunk a cómo estás földjén. Ugyanis Mexikóba télen a legjobb menni, akkor van a száraz és hűvös évszak. Én ugyan a meleget bírom, de NemSün kettővel kevésbé szokott a negyven fokoknak lelkesen csápolni a lelátókról, és a szakadó trópusi esőt mind a ketten inkább passzoljuk, talán el nem ítélhető módon.

Bár hozzá kell tennem, hogy az utolsó utazásunk augusztusban ért véget és a felföldi sivatagokban egész békésen lehetett lábat lógázni, távol a melegtől és az esőtől. Csak hát kétezer méter magasban megdöbbentően kevés korallzátony van, úgyhogy inkább a tengerpartra igyekeztünk volna, ami téli indulást jelent, ami meg az elnyomó kormány által a fiatalemberre erőltetett intézményes oktatás kényszerű kereteibe ütközik.

Szerencsére öt éves kor előtt Hollandiában az ember akkor tartja otthon a gyereket és annyi időre az oviból amennyire csak akarja, de a születésnap után nincs kegyelem, lesúlyt a vasököl.

Magyarországon három napot igazolhat a szülő, ami egy teljesen értelmes mennyiségnek tűnik innen a kincses nyugatról, de (az amúgy roppant liberális és befogadó) holland iskolarendszerbe nincs beépítve semmilyen engedékenység. Nem elég, hogy engedélyeztetni kell, de az engedélyt nem az osztályfő, vagy a diri hagyja jóvá, hanem az önkormányzatig felrepül a kérvény és nettó két hónap az átfutási ideje.

Ráadásul temetés és esküvő kivételével nem is szokták megadni, kivéve, ha valami extrém jó tanulmányi okot talál ki hozzá a kedves szülő és esetleg utána a gyerek prezentál is a tanultakból az osztály előtt.

Ezért például az egyik kollégámnak azt javasolta a tanár, hogy mi lenne, ha beteg lenne a gyerek a tanítás utolsó péntekjén.

És ez még mindig jobb mint a német iskolarendszer, ahol a tanítási szünet előtti utolsó napon a német rendőrség szépen kiment az összes reptérre és minden tizennyolc alatti német állampolgárt megkérdezett, hogy ugye van igazolt kikérője? Ha a kedves szülő méltóztatott beteget jelenteni aznapra az iskolának, akkor az előre megfontolt szándékkal elkövetett közokirat hamisítás tényállását bizonyítottnak tekintették, és a nyaralás után egy kétezer euró per gyerek csekk várta a családot a postaládában.

A német rendőrség ennyire ráér.

Ha már Izraelben voltunk, akkor elugrottunk Jordániába is: Petra romjai olyan „A” kategóriás látnivaló, amit szinte mindenki felismer a világon, ha máshonnan nem akkor az Indiana Jones filmekből.

Mielőtt magáról Petráról mesélek, egy kicsit bédekkerezek a vízum és jegy kérdésekről, ha csak maga a sztori érdekel, ugorj a Tovább utánra!

Ehhez először persze utazási irodát kellett keresni, akármennyire is rühellem a szervezett turizmus összes formáját, nem volt más választásunk, ha két nap alatt akartuk abszolválni a távot. Ráadásul nem csak az utazási iroda sápját kellett kifizetnünk, hanem azt a 90 dollár büntetést is, amit Jordánia kiszab azokra, akik nem töltenek legalább két éjszakát az országban.

A vízum ugyanis 90 dollár, de ha legalább két nappal később lépsz ki az országból, visszakapod.

Petrában magában is van egy komoly bünti, ha a vízumod napján veszel jegyet, akkor sokkal drágább. Ha másnap is visszamész a romvárosba, akkor visszaadnak egy csomó pénzt. Na ezt a zsetont az utazási iroda persze benyelte, mint kacsa a nokedlit.

Ahogy látszik a fentiekből, Jordánia pontosan tudja, hogy a turisták nagy részét csak és kizárólag Petra érdekli, és ezeket az embereket (beleértve minket is), keményen meg is sarcolja. Igazából van még egy csomó minden, amit érdemes lenne errefelé megnézni, lehetőleg még az előtt, mielőtt az aktuális közel keleti mumus eldózerolja a látnivalókat (vö: Palmüra), csak most reménytelenül nem volt rá időnk.

Jordánia egyelőre biztonságos és turista-barát, de hát Egyiptom is az volt valamikor, aztán két repülőgépet is felrobbantottak az elmúlt négy évben.

Szóval maradt az utazási iroda, vízummal, belépővel együtt 330 dollár volt a két napos túra. Volt egy napos verzió is, ott nettó három óra lett volna a romokban. Ha magunkban lettünk volna, akkor 3 nap alatt a feléből megoldjuk és hárommal kevesebbszer megy fel bennünk a pumpa a vörös ködig, de nem volt rá három napunk ugyebár.

Az első alkalommal ott forrt fel az agyvizem, amikor behúztak velünk egy parkolóba, ahol egyetlen szuvenír bolt volt csak, hogy ez most a fél út Petra felé, mindenki pisiljen és feltétlenül mindenki vegyen egy kalapot, mert nagyon fog az kelleni Petrában.

Ez azért volt szemenszedett hazugság, mert ekkor már csak tíz percnyire voltunk a romoktól, nem egy órányira, ahol tiszta és rendezett vécék voltak minden sarkon. A szuvenír bolt rémesen túl volt árazva, és mi még nem álltunk át teljesen az arab tempóra, ezért Kacsa vett magának egy fejfedőt. 70 dolláros árral próbálkoztak, lealkudtuk tízre, és elégedetten távoztunk. Petrában az arab kölykök 1 dollárért árulták ugyanezt. Egyért.

A csoporttal tartott két késő huszonéves hölgy is, Szingapúrból, illetve Új-Zélandból, akik az iskolapéldái voltak a „hogyan ne legyünk turisták” prezentációnak. Ők laza száz dollárt hagytak ott két sálért és két hűtőmágnesért, kifizetve a kezdőárat. Nem ez volt az utolsó ilyen húzásuk aznap.

Szóval egy fél órát eltoltak az életünkből azzal, hogy egy pofátlanul lehúzós boltban kóvályogtunk, ahelyett, hogy a romokat néztük volna, pedig az egynapos túrára jövőknek ez különösen fájdalmas időpazarlás volt.

A következő átverés ott volt, hogy az idegenvezetőnk lazán átszervezett minket egy másik hotelbe, annak ellenére, hogy határozottan és ismételten kértük, (és ismételten meg lett nekünk ígérve), hogy a bejárathoz közeli hotelben fogunk aludni, hogy másnap reggel hatkor kezdhessünk. A retkes francban fenn voltunk a hegy tetején, és kicsit üvöltöztem a hotel tulajával, amíg meg nem ígérte, hogy másnap reggel 7:00-kor levisz a bejárathoz. Ez is egy órával később volt, mint ahogy én szerettem volna.

A harmadik, ehhez kapcsolódó, hogy mind az idegenvezető, mind a hoteles kőkeményen tolta, hogy laza hatvan euróért eltaxiznak velünk Petra hátsó bejáratához. Azért ilyen sokért szerintük, mert oda csak négykerék meghajtással lehet menni és azt a kocsit külön kell beszerezni.

Na már most az Amersfoort-Amsterdam távon hatvan euró a taxi, nem Wadi Musa (a Petra melletti arab város) egyik sarkából a másikba, pedig Hollandia egy főre eső GDP-je laza tízszerese Jordániáénak. Attól lett igazán kerek a hab a tortán (képzavar oka az ön készülékében), hogy másnap reggel az ingyenes fuvarra a bejáratig beállt a csávó a saját 4x4-jával.

A helyiek szapulását ezzel befejeztem, lássuk, hogy mi is az a Petra.

A partszakaszon összesen olyan tíz helyet találtak ki maguknak a búváriskolák, ahova túrákat szerveznek. Magyar kifejezés híján a divesite-ot fogom használni. Korall mindenhol van, de ha egy szikla feltűnően szép, vagy van ott egy roncs, akkor inkább oda mennek az emberek, és ezek idővel fix, marketingelhető nevet kapnak. Például a Caves nevű helyen egy nyomorult barlang nem volt, csak egy korall boltív, de mennyivel menőbben hangzik az, hogy „Caves”, mint hogy „itt is szép a korall”.

Mivel víz alatt könnyű eltévedni, a túravezetőknek is jobb, ha kevés fix helyen kell tudniuk eligazodni, mintha csak valahol véletlenszerűen bemennének a mélybe. Ahol nem partról merülnek, hanem hajóról, ott a bójákat is ki kell rakni, mert nem szerencsés, ha horgonyokat dobálunk a korallra. Vagy az előző búvárcsapat fejére.

Az ember tök ritkán néz felfelé, hogy jön-e százkilós vashorgony ajándék az égből.

Itt ettől nem kellet tartani, csak parti merülések voltak, búvárfurgonnal szaladgáltunk a parti úton, és kis parkolókból caplattunk be a vízbe. A búvárfurgonok országtól függetlenül egyformák. Legalább húsz évesek, nagyon rozsdásak, és az üléseket kárpit helyett műanyag ponyva borítja. A jobbaknak a hátában vannak kialakítva lyukak, ahova a palackokat be lehet állítani, itt csak befektettük őket egymásra.

Az első hely, amit alaposan megnéztünk, a Mosquito nevű roncs volt. Ez egy folyami naszád volt, amit az amcsiktól kapott Izrael, még az ország alapításának környékén. Kipróbálták a Földközi-tengeren, ott felborult a hullámoktól. Aztán kipróbálták a kettővel nyugisabb Vörös-tengeren, naná, hogy itt is felborult.

Mivel Izraelnek elég kevés folyója van, ahol szükség volna egy folyami naszádra, ezután inkább elsüllyesztették, víz alatti látványosságnak. Nem volt olyan látványos, de azért kellemesen egyben levő kis hajócska volt, a fülkéjében pedig egy egész flottányi oroszlánhal (lionfish) úszott.

A magyar neveket csak ritkán tudom, úgyhogy szabad fordítok, és beírom mindig mögé az eredetit. Ezek NEM a hivatalos nevei a halaknak.

A környék másik roncsa viszont sokkal, de sokkal menőbb, Satil a neve. Ez is hadihajó volt, amit Izrael a franciáktól vett, még a hatvanas években. De mialatt a 13 hajóból álló családot hegesztette a hajógyár, a franciák meg a zsidók összevesztek valamin, és embargó alá kerültek a hajók. Persze az izraeli titkosszolgálatot se kell félteni, 1969 karácsonyán hat hadihajóra fellopakodtak a titkosügynökök, egyszerre lenyúlták mindet és röhögve hazahajóztak.

25 évvel később, amikor már nem volt rá szükség, ezt is szándékosan süllyesztették el, gyakorlóterepnek.

Mivel nem vihar végzett vele, hanem tűzszerészek, ezért nagyon szépen egyenesen áll a homokon, ezzel a roncsok nagy problémáját teljesen megússza, miszerint nehéz egy felborult és széttört hajón tájékozódni.

Itt megvan az összes alkatrész, beleértve a fantasztikus rádiótornyát a hajónak, ahova valamiért millió kishal (és a rájuk vadászó ragadozók) fészkelték be magukat.

BMielőtt elmerülök (haha) a búvárkodás szépségeibe, mesélek a városról, és az itteni nyaralás kisebb nehézségeiről, ez nagyjából a bédekker része az útleírásnak.

Eilat Izrael egyetlen vörös-tengeri városa, főleg azért, mert az egész partszakasz összesen nyolc kilométer, úgyhogy nem nagyon férne el még egy. Jobbra a jordán, balra az egyiptomi határ. Eilat egyben Sopron egyik testvérvárosa is, és ezt annyira komolyan gondolják, hogy néhol kicit hibász magyarsággal is vannak feliratok.

Ahogy a város egyetlen, három szobából álló múzeuma elmeséli, a partszakaszt valamelyik nemzetközi egyezmény szerint a magukénak érezték (én a közel-keleti határkérdésekben nem nyilvánítok véleményt, itt az izraeli álláspont volt kifejtve, a jordánok biztos másképp gondolják), és a negyvenes évek végén a biztonság kedvéért két zászlóalj cserkészte be a töküres partszakaszt és büszkén kitűzte rá a zászlót.

Innentől megvolt Izrael harmadik tengerpartja is (a Földközi és a Holttenger mellett). A következő évtizedekben szépen lassan lepakoltak egy rakat hotelt, iskolát, és összesen három repteret, ami nem kevés fejvakarásra adott okot az út tervezésekor, főleg mert idén tavasszal zárt be az első kettő.

Van Eliat reptere, a város kellős közepén, aminek a helyére vidámparkot és hoteleket fognak majd felhúzni, van Ovda, ahova télvÍz idején jártak a fapadosok, és most nyílt meg Ramon, tizenöt percnyi buszútra, ami az új reptér.

Amúgy a város rettenetes hotelek sora, fölöttük pedig elég lepukkant panelek vannak a hegyoldalban. Meg úgy általában minden kicsit szétesős, mintha a harmadik világ jobbik felén járnánk, nem pedig egy Magyarországnál saccra háromszor gazdagabb országban.

Az árak viszont teljesen elszálltak, étteremben egyetlen egyszer sem ettünk, mert a holland éttermi árakat egyszerűen pofátlannak éreztük láthatóan rossz minőségű, balatoni lángosozó szintű helyekre.

A sör a tengerparton 6 euró, ami még nyugat-európai viszonyok között is félrenyelős ár, amit csak ici-picit enyhít, hogy adnak hozzá egy ingyen felest. Én viszont délután kettőkor, negyven fokban nem vodkázni akarok kétezer ötszáz forintért, hanem meginni egy korsó hideget, maximum a feléért.