Isztambul csak az első hét volt a nyaralásból, a másodikat az Égei-tenger partján, egy üdülőparkban töltöttük, ahonnan csillagtúrában látogattunk ógörög romokat.

Szerencsére az Európát sújtó reptéri bénázás Törökországot nem érte el, avagy úgy is mondhatjuk, hogy a fél-diktatúra nem piaci alapon menedzseli az állami vállalatokat, de mindenesetre a reptéren perceket várakoztunk csak a becsekkoláskor és a biztonsági ellenőrzésen (noha reflexből majd három órával korábban kimentünk).

A taxiban Csücsöknek magyarázva átfutottam a Bizánc eleste szócikket a wikipédián  tanulságos olvasmány, ajánlom mindenkinek, ebből azért lehetne remek filmet csinálni, csak a vége nem lenne jó. Vagy talán pont ezért lenne jó a film; nekem már kicsit elegem van belőle, hogy az AAA filmekben mindig a hősök győznek.

Izmirben szálltunk le, szolid négy és fél milliós városka, szerencsére mi délre mentünk innen és a reptér is a déli oldalon volt, úgyhogy konkrétan egy ház nem sok, annyit se láttunk belőle. Pont érkezésünk előtt egy héttel emelték meg az autópálya sebességkorlátot százhúszról százharmincra, sőt helyenként száznegyvenre, de még nem mindenki vette fel az új tempót, vagy nem tudom mi volt, de kifejezetten nyugisak voltak a sofőrök ebben az egy órácskában, csak néhány jobbról előzést láttunk, egyáltalán nem hozta az isztambuli horror-showt az út szerencsére.

Később persze kiderült, hogy ez csak az ellenség figyelmének ellankadására irányított hadicsel volt a sofőrök részéről; itt délen is őrültek módjára vezetnek.  

De most épp nem kellett semmi extra stressz, mert az idegeink elég feszültek voltak: életem második legrosszabb landolásán voltam túl; úgy billegett a gép leszállás közben, hogy fehéredve kapaszkodtunk a karfákba, bár ezúttal legalább senki sem sikoltozott halálfélelmében (még mi sem), nem úgy mint a Cebu Pacific Manilából Cebuba tartó emlékezetes járatán egy bő évtizeddel ezelőtt.

A harmadik legrosszabb ezekhez képest kismiska volt, az is pont idén volt, egy Wizzair gép nem találta meg lefelé menet Pesten a kifutópályát, és még a levegőben átstartolt. Miután ismét biztonságos magasságon volt, a pilóta bejelentkezett, hogy „Kedves utasok, egy teljesen szokványos manővert hajtottunk végre, amit átstartolásnak hívnak, és hamarosan végrehajtjuk a leszállást.”

Az én nyugati cégkultúrában edzett lelkemnek rosszul esett, hogy nem vállalt felelősséget, és nem azt mondta, hogy „Bocs, ezt benéztem, de másodszorra csak sikerülni fog, végülis az a szép a repülésben, hogy még egy gép se ragadt fenn a kék égben,” de megértem, hogy az őszinteség nem emelte volna az utasok morálját.

Azért kicsit remegő térdekkel hagytuk el a terminált, és ekkor jött a második pofon. Az utasítás az autókölcsönzőtől az volt, hogy várni fog minket Béla egy táblával.

Na Béla nem volt ott.

Ki a terminálból, Béla ott sincs.

Felhívom az autókölcsönzőt, hát hívjam fel ezt és ezt a török számot.

Felhívom, nincsen semmilyen Béla, nem is volt soha, hülyeséget beszéltek, menjünk vissza a terminálba és vegyük fel a kulcsot.

A leszállás után laza két órával tudtunk csak elindulni az izmiri reptérről, és ekkor még nem volt vége a megpróbáltatásoknak. Szerencsére legalább az autóval nem volt para, de a szállás elfoglalása sem volt zökkenőmentes. Egy hegytetőn levő üdülőfaluban volt egy apartmanunk, aminek a kapuinál őrök állnak, ide csak a resort emberei jönnek be (pontosítva bárki, aki eléggé turistának néz ki, semmi igazi ellenőrzés nem volt, csak megkérdezték, hogy itt lakunk-e).

A kulcsot a resort recepcióján kellett volna felvennünk, álltunk ott sorba húsz percet, mire valaki szóba állt velünk, majd keresték a kulcsot húsz percet, mire kiderült, hogy ja bocs, a taksinéninél van, mert még nem végzett. A közelben tartózkodó fiatalkorúra való tekintettel visszanyeltem, ami az ajkamra tolult, de ez azért meg lesz említve az AirBnB értékelésben.

Ez után más dolgunk már nem volt, csak szerezni valahonnan vizet, mert egy sokszáz eurós bérlemény nem vár egy fél eurónyi ballon vízzel, oldd meg magadnak. Szóval vissza a kocsiba Csücsökkel, amíg NemSün kipakolt és irány a jelzett bevásárlóközpont. Ez az autósztráda két oldalán terült el, és azzal a furcsa problémával kerültem szembe, hogy fogalmam sem volt, hogy e közül a sok színes tábla közül vajon melyik a „szupermarket”. Tippeltem, rosszul.

A Migros lett volna a helyes megoldás, aminek van egy tök cuki számkódolása a boltok méretkategóriáira. A sima Migros a kis szupermarket, a 2M a picit nagyobb, a 3M Migros a közepes, 4M-et még nem láttunk, de az is biztos van, és az 5M Migros a teszkónyi hiper.

Ezután igazán jól esett a fröccs. A helybeli söröket feladtam, mind a három, amit próbáltam pocsék volt és egy korsó után fejfájós, de a hiperben a felső polcról levett, kemény hat eurós bor jól csúszott a harmincsok fokban.  

Az első déli napunkat a PMD körrel kezdtük, ez a Priene-Miletos-Didyma rövidítése, három középkategóriás romvárost lehet szépen felfűzni egy láncra. Rá egy nappal következett az igazi nagy durranás, Efeszosz, és inkább a bemelegítéssel kezdtük, nehogy túl korán ellőjük a képletes puskaport.

Nyitásra mentünk Prienébe, egyrészt, hogy elkerüljük a tömeget, másrészt, hogy elkerüljük a meleget. A tömegtől itt kár volt tartani, amikor kijöttünk, akkor jött be a második egyén, pedig fél órányit megcsúsztunk a nap elején az indulással.

Pofás kis rom, de semmi extrát nem tud, kábé mint Aquincum, csak görögben. A sztorijából az az érdekes, (ami előjön majd Efeszosznál is), hogy régen kikötőváros volt, de a mellette futó folyó az évszázadok alatt egyszerűen eltolta a partvonalat, most már tényleg távcső kell a fellegvárból, hogy kéket láss. Időszámításunk előtt pár százhoz képest vagy húsz kilométerrel arrébb mászott a tengerpart, és ezzel a jelentőségét is elvesztette a hely.

Milétosznál már kifejezetten meleg volt, ég a napmelegtől a kopasz tyúk szarja, vagy hogy mondta a költő. Itt a nagy szám a hatalmas színház, ami tényleg szépen megmaradt, csak a család legkisebb tagja lázongott, hogy neki nem akkora buli egy kopár pusztában köveket nézegetni, miért is nem megyünk haza csobbanni a medencébe.

Nekem legjobban az tetszett, hogy a hely tele volt gyurgyalagokkal, amiket én korábban személyesen nem ismertem, és nagyon szép színes madarak. Már a nevük is milyen jó. Gyurgyalag. Mondjuk ki együtt. Gyurgyalag.

Az utolsó, Dydima, szerencsére sokkal kisebb placc, itt csak az Apolló templom található. Az ókori világ hét csodájának egyike az efeszoszi Artemisz templom, ami a görög világ legnagyobbika volt, de ebből tényleg semmi se maradt mára. A dydimai Apolló templomnak 90 oszlopa volt, szemben az Artemisz templom 127-jével, szóval nem is volt igazi kihívó, de ez legalább egy picit egyben maradt és lehetett nézegetni jeges kávét kortyolgatva egy teraszról.

A teraszos jeges kávé sokat ad hozzá egy görög romhoz szerény véleményem szerint.

Dydima amúgy azt jelenti, hogy „iker” mert ugye Apolló és Artemisz ikertestvérek voltak (mint az közismert, tette hozzá Safranek a Macskafogóban), és össze is kötötte a két templomot egy Szent Út, amit még most is ásnak, ásogatnak a régészek.

A resort életérzésből nem vettük ki nagyon a részünket, hiába volt vagy öt étterem a placcon, mi a lábunkat nem tettük be egyikbe se, de azért a medencéket és a csúszdákat meglátogattuk, még ha csak a kicsi kedvéért is. Érdekes metszeteket lehetett látni a török középosztályból, ahol a falatnyi bikiniben illegő-billegő tinédzserek burkinis anyukájukkal és elől-hátul bundás apukájukkal együtt fürdőznek.

A nagy durranással folytattuk másnap, ide is nyitásra próbáltunk érkezni, plusz húsz perc lett belőle, de érdemes volt sietni, mert Efeszoszban bizony volt tömeg. Mindenhonnan busszal hordják a turistákat, beleértve az égei tengeren cirkáló óriási turistahajókról is. Itt volt először igazi Piramisok vagy Chicen Itzá érzésünk, hogy egy turista-szemét folyosón kellett vesszőfutnunk, mielőtt elértük az bejáratot.

Ahol épp a macskákat etették, laza harminc cica falatozott óriási kupac száraz macskakajából nyitás után egy pár perccel.

Efeszosz is valamikor egy kikötőváros volt, amíg a Meander folyó arrébb nem tolta a tengert, csak úgy mint Prienénél. Mégpedig a késő római birodalom negyedik legnagyobb városa. A temploma, amit Artemisznek szenteltek, a világ legnagyobbja volt, amíg egy korai influenszer le nem égette, azzal a céllal, hogy a neve mindörökké fennmaradjon. Szóval juszt se írom le, hogy Kovács Bélának hívták. Efeszosz város vezetősége is így gondolta, szóval nem csak Bélát ítélték halálra, hanem bárkit, aki csak kimondja a nevét.

Mit mondjak, nem a huszonegyedik század találta fel a lájkvadászatot.

Én mindig azt hittem, hogy ez volt az Artemisz templom vége, de nem is, húsz évvel később újjáépítették, még nagyobbra, az évszázadok, hódítók és földrengések végeztek vele szépen lassan, most már olyan kevés maradt belőle, hogy fékezni se érdemes miatta a sztráda mellett.

Ami viszont megmaradt, illetve pontosabban, újjáépíttette a hetvenes években az osztrák régészeti múzeum, az Celsus könyvtára. A százezer fős színház közepén most állt egy építési daru, gondolom azt is pakolják vissza az eredeti formára.

Van néhány római korból egész jól megmaradt ház is, azokból csináltak szintén egy kiállítást, és az is benne van az általános múzeum kártyában.

Római kori budi, templomok, piactér, kapuk és források, minden, ami csak kell romokból, mindenképpen megéri ide betérni ha az ember a közelben van, szolid B kategóriás látnivaló. Csak ezért kár lenne idáig elrepülni, ez nem Angkor Wat, de ha az ember itt van, mindenképpen megér egy kitérőt.

Kifele menet megpróbáltak ránk sózni néhány kamu görög érmét. Tudtuk, hogy ez errefelé létező hobbi, de azért mégis meglepődtünk, amikor valaki bepróbálkozott, hogy hé tesó, kell neked ancient coin? Mondom az köszi most nem, de mégis ki az aki egy kifejezetten használt-teve-árús fejű embertől vesz antikvitást a romváros parkolójában? Tuti van ilyen balek, mert ketten is próbálkoztak, de mutasson be neki valaki, mert lenne egy remek üzleti ajánlatom számára nekem is.

Ennek kapcsán hadd meséljem el kedvenc átverésemet, amit Ráth-Végh István ásott elő valami párizsi archívumból, és referencia pont lett számomra nem csak ez emberi ostobaság, de az emberi pofátlanság mércéjén is.

Valaki eladta egy gyűjtőnek Napóleon Gyerekkori Koponyáját. Ezt most ízelgessük egy darabig. Nem csak azt, hogy valaki volt olyan hülye, hogy súlyos pénzeket adjon ki a korzikai káplár koponyájáért, mintha kígyók lennénk csak ahogy növekszünk a csontvázunkat dobjuk el pár évente bőrünk helyett. Hanem azt, hogy valaki megállt egy másik ember előtt, felmérte a képességeit és eldöntötte, hogy én ennek a Bélának nem csak valami ócska felnőtt koponyát fogok tízezer frankért elsózni, nem, az túl egyszerű lenne. Itt mestermunka készül átverés ügyben, szóval megnézzük, hogy sikerül-e akkora lyukat beszélni a hasába, hogy a gyerekkori koponyát kirakja a polcára.

Szóval gyerekkori koponyát nem veszek, szerintem az antikvitások nem a buszparkolóban szoktak készpénzért gazdát cserélni.

Ezzel persze még nem ért véget a nap, az Efeszoszi romvároshoz tartozó szobrokat a közeli Szeldzsuk városában lehet megtekinteni, oda is megéri betérni.

Ide mentettek át mindent a romvárosból, amiért kár lenne, ha valaki véletlen felborítaná, köztük az ezer cicijű Artemisz szobrokat is. Artemisz (római nevén Diana) a vadászat szűz istennője általában, de itt a Kübele nevű helyi termékenységistennővel dobták be egy turmixgépbe, és megnyomták a püré gombot.

Kicsi, de kellemes program volt a szeldzsuki vár megmászása a nap zárásaként. A város felett figyel, egy bizánci bazilika romjai mögött, pofás falakkal, és fantasztikus kilátással a Meander folyó völgyére. Ez különösen a vár árnyas kávézójából élvezhető, egy fagyival a kézben.

Míg Efeszosz romjai érkezésünkkor még szellősek voltak, távozáskor már könyökölni kellett a koreai turistacsoportokon át. Szeldzsuk várában délben is csak ketten voltak rajtunk kívül, és ezt mi nagyon tudjuk értékelni.

Meg volt vagy tucatnyi gólya.

Valamiért ebben a városban szeretnek gólyák fészkelni, és minden második lámpavas tetején ott figyel egy óriás fészek, benne néhány fiókával.

Az étterem ablakából is a síkság felett köröző fekete-fehér madarakat sasoltuk, egy kebabon nyammogva.

Nem tudom, hogy mi vagyunk-e epic bénák, de egyelőre minden egyes étterem ugyanazokat a kebabokat árulta, amiket a pesti török kajáldák, pedig próbáljuk az útikönyvből a legjobb helyet választani (és nem a legolcsóbbat). Egyetlen flancos hotelben találtunk csak kicsit más stílusú ételt, minden más étkezés a köfte-kebab vonalon mozgott, esetleg salátával vagy grill hallal súlyosbítva. És a magyar éttermek jó részében is a rántott akármi a slágertermék, de azért a választék egy kicsit bővebb szokott lenni.

Nem rossz a kaja, csak elég hamar unalmassá vált, de ez legyen a legnagyobb bajunk, és a két hónapnyi indonéz Nasi Goreng monotóniát azért még nem érte el, csak hiányolom az elvileg gazdag és érdekes török konyha mindenféle májpörköltjeit.