Már a túra elején eldöntöttük, hogy márpedig mi elefántogolni fogunk, és nem is az olcsó verziót, hanem az egész napos mahout (elefántsofőr) képzést próbáljuk ki. Mivel Thaiföldön betiltották a fakitermelést, ami az elefántok elsődleges munkája volt, és kicsivel később az elefánt, mint ipari eszköz használatát en bloc, ezért körülbelül tizenöt évvel ezelőtt lényegében az összes elefánt és a mahout egyszerre munkanélküli lett. Az átlag elefánt ötven évnél többet is megél, és nem lehet csak úgy eladni őket kolbásznak, mint egy lovat. Amelyik tudott átnyergelt a cirkusz vagy turistaiparba, de a piac nem tudta felvenni a tízezer körüli új munkanélküli elefántot.
Tehát az országban megjelent egy csomó elefánt tábor, ahol nyugati turistáknak árulják az elefántogolás élményét. Alapos kutatás alapján az látszott, hogy mindegyik ugyanazt a szolgáltatást nyújtja mahout képzés címén, de az árak között egy négyszeres szorzó is lehet. A Pai volt a legolcsóbb, amit találtunk, és teljesen meg voltunk elégedve a szolgáltatás minőségével. Eredetileg úgy gondoltuk, hogy befizetünk az egynapos verzióra, és ha tetszik, akkor kipróbáljuk a háromnaposat, de hamar kiderült, hogy ez nem egy „gyere cipó, hamm, bekaplak” dolog.
Reggel fél kilenckor kezdődött a móka, egy kis ismerkedéssel és elefántetetéssel. Egy szürke óriás 200-300 kilo tápot törpöl be egy nap alatt, és ennek a farmnak (http://www.thomelephant.com/) négy lányelefántja volt, anya, két lánya, és egy negyedik, mindegyik 20 és 40 év között. Ez naponta több mint egy tonna zöldet jelentene, úgyhogy a személyzet egy része azzal tölti a napot, hogy bambuszt vág a dzsungelben, de még ez sem elég. Minden éjszaka kiviszik az elefántokat a dzsungelbe, mindig máshova, és kikötik őket húszméteres láncokkal, hadd legeljék le, amit le lehet. Az elefántok naponta öt órát alszanak maximum, azt is elosztva kisebb porciókban, tehát az éjszakát tartalmasan tudják tölteni. A láncra nem a tolvajok miatt van szükség, (ki az az őrült, aki elefántot lopna), hanem hogy ne kóricáljanak el a legközelebbi szántásig és szolgálják ki magukat egy tonna tápiókával.
Ezután felpakoltak minket a dögök hátára. Van néhány dolog, ami nem jön le az állatkerti látogatásokból:
-Az elefánt nagy. Nagyon nagy. Még egy kisméretű indiai elefánt is magasabb az embernél jó fél méterrel. Ezért de facto mászni kell rá, mégpedig úgy, hogy a jószág a megfelelő parancsra felemeli a jobb első lábát, a lovas megragadja az állat fülét, fellép a bal lábával az elefánt vádlijára, utána mintha létrát mászna, a jobb lábát felrakja a felső lábszárra, fellöki magát, és jó esetben sikerül átvetni egy karját az elefánt nyakán, aztán fel tud vergődni. Az első pár alkalommal a manőver elég szánalmasan néz ki egy külső szemlélő számára.
-Az elefánt széles. Nem tudom túlhangsúlyozni, hogy milyen széles. A sofőr az elefánt nyakán ül, majdnem a fején, a térdét a fülek mögé akasztva, de még így is borzasztó kényelmetlen.
-Az elefánt szőrös. Ez nem látszik csak közelről, de drótkefeszerű, jó 6-8 centis szőrszálak, amikből szögesdrótot lehetne fonni. Mindkettőnk csupa karcolás volt a végére.
-Az elefánt füle láthatólag fából van. Teljesen érzéketlen, fel se veszi, ha egy férfiember a fülénél fogva húzza fel magát, és ha a mahout megkopogtatja az ösztökével, akkor egyértelműen üreges fa hangja van.
-Az elefánt első lába másképp működik, mint a hátsó. Amikor lép, akkor az első lábát óvatosan felemeli olyan fél méter magasra, előretolja, majd lerakja, mintha tojásokat kerülgetne a földön. Ezután jön egy hátsó láb, amit egyszerűen végighúz a földön, majd megint egy első, és megint egy hátsó. Egyszerre csak egy láb van a levegőben természetesen.
-Az elefánt gyors, mint a veszett fene. Ha akar, harminccal rombol előre, árkon-bokron keresztül. Indiában egy angol tévéstáb ismerkedett meg ezzel a jelenséggel, amikor egy vad elefántcsordát akartak lefilmezni, ami állítólag agresszíven viselkedett a helyi falusiakkal. Az operatőrből csak egy véres paca maradt, mire az elefántok végeztek.
-Az elefánt billeg. Akkora a lépésköze, hogy keményen kell kapaszkodni a hátán, és nem nagyon van mibe.
-Amennyire meg tudtam ítélni, egy elefánt nem tud megcsúszni. Egészen durva vízmosásokban és kavicsos partfalakon le tudnak mászni. Ha három és fél tonnát nyomsz bele egy iszapos talajba, akkor egyszerűen csinál egy tíz centi mély lábnyomot, ami leér a száraz talajrétegig. Miközben persze a tetején ülsz, csak halálfélelmet érzel, hogy a dög mindjárt felborul, és a lábad combból csonkolása nélkül nem jutsz ki alóla.
-Az elefánt szeret enni. Ez nem hangzik akkora durranásnak, de ha nincs megfegyelmezve, akkor séta közben kiszolgálja magát kisebb fácskákkal, amiket tövestül csavar ki, a következő lépésnél rálép a gyökér részre, mert nem szeret földet enni, és ezután boldogan elfogyasztja a szomszéd tujáját. Mivel az ormánya relatíve hosszú, egész sok mindent el tud érni, anélkül, hogy le kéne térnie az ösvényről.
Az első programpont az elefántogolásban egy rövid túra volt, hogy ismerkedjünk a parancsokkal. Elvileg akár mi is vezethettük volna őket, az volt az utasítás, hogy ha bármit akarsz egy elefánttól, akkor kiabálj vele hangosan, mert annyi esze van, mint egy ötévesnek. Ugyan a parancsok hangos üvöltözése nem feltétlen az a módszer, amit egy ötéves kezelésére javasolnék, értettük mire gondolnak.
Végül is az elefántkormányzásból semmi nem lett, a fennmaradás volt az első cél. Főleg én pánikoltam a tériszonyommal, NemSün, aki tíz éven át versenylovagolt jobban birkózott meg az elképzeléssel, hogy egy nála nagyobb és erősebb jószág hátán ül, viszonylag magasan. Ha tényleg végigcsináltuk volna a háromnapos tanfolyamot, akkor a végére valószínűleg megbirkóztunk volna a feladattal, de egyelőre a vertikális kihívásokkal küszködtünk.
Az első, rövid kör után a fel és leszállást gyakoroltuk néhányszor, ekkor gyűjtöttük be a karcolásaink többségét. Egy francia párral töltöttük a napot, de ők eggyel kisebb programra fizettek be, tehát csak ekkor csatlakoztak be. A nap fénypontja a kétórás körtúra volt. Ekkor saját elefánt helyett hárman ültünk fel egy elefántra, én és NemSün egy pokrócon ültünk valahol az elefánt vállán, a mahout pedig konkrétan a fejére ült, a lábát az ormány felső részén pihentetve. Emiatt akárhányszor az elefánt elkóricált legelni, fülön ütötte, mert nem akart egy csócsáló elefánt fején csücsülni.
Pár perc közúti séta után áttértünk egy földútra. Pai egy gyönyörű magasföldi medencében helyezkedik el, amit minden irányból rettentő fotogén dombok öveznek. Amerre a szem ellát összefüggő zöld borít mindent, az égen drámai szürke felhők váltakoznak tengerkék égfoltokkal, ezen keresztül elefántogolni igazi felfedező-hangulatot teremt. A baj, mindössze annyi volt, hogy én egy tégla hajlékonyságával rendelkezem, és elefánton széles terpeszben két percig is nehéz ülni, nem hogy két óráig. Amikor úgy másfél óra lovaglás után elkezdtünk egy meredek vízmosásban lebillegni az elefánttal, már annyira fájt a combom, hogy nem voltam benne biztos, hogy meg tudom tartani magam. Hegymenetben lefele ugyanis az egész jószág harminc fokkal előredől, és csak a combizmokkal tudod megakadályozni, hogy te előre leess, lesodorva az előtted ülő két embert. Úgyhogy inkább lekéredzkedtem az első elefántszélességű vízszintes szakaszon, és innentől csak sétáltam a szürke óriások mellett.
A dzsungel túra után a folyóba szédültek be az elefántok, ahol egyszerűen lerogytak, ledobva mindenkit a hátukról. Esős évszak van, tehát a folyók áradnak, ez is sáros és nagyon erős sodrású volt. Itt visszamásztam az elefántra játszani, az ember felkapaszkodott a hátára, rálépett a fejére, és addig egyensúlyozott, amíg le nem esett. Ezt az elefánt azzal nehezítette, hogy teleszívta az ormányát vízzel és próbált lefröcskölni a hátáról. Amikor végre leszédültél, kezdhetted előröl.
Egy rövid ebéd után, elmentünk elefánt tápot gyűjteni három mahouttal. Mind húsz és harminc év közötti fiatalemberek voltak, már amennyire a thai életkort meg tudom becsülni. A pickupban tizenöt percet rázkódtunk, mire kiértünk egy parlagon hagyott földre, amin a bambusz gazként nőt. Machetére kaptunk és nekiláttunk levágni vagy négyszáz kilo bambuszt. Sajnos nem mondták, hogy hozzunk hosszú nadrágot és zárt cipőt ezért az összes szúrós, tüskés gaz végigkarmolt. Jó háromnegyed órába tellett, amíg megtelt a pickup, másnap nemcsak a lábaink, hanem a felsőtestünk is sajgott a kaszabolástól.
Az utolsó programpont ejtőzés volt a medencében, a közeli kénes gyógyforrás vizét engedték bele másfélszer másfél méteres kádakba, és ezt elnevezték gyógyfürdőnek. Nem volt nálunk fürdőruha, ruhástul ültünk be, ezen a klímán percek alatt megszáradunk. Tucatnyi tüskét kurkásztunk ki egymásból, és egy-két szálkát is, NemSün karja és lába úgy nézett ki mintha késelésbe keveredett volna egy manóbrigáddal. Ezek később begyulladtak, és két napon keresztül nyomogattuk ki belőle a fehér gennyet. Engem a bundám valamennyire megvédett, én csak járni nem tudtam, még most, négy nappal később is sajog a csípőm minden lépésnél. Összességében a fehér turista vs elefánt párharcban egyértelműen az elefánt nyert.
Otthon lekentük magunkat mindenféle fertőtlenítő krémekkel és eldöntöttük, hogy a következő napot otthon fekve töltjük, egyszerűen nem tűnt valódi lehetőségnek belevágni a következő dzsungeltúrába.
Videó az élményről és a képek alant
