A Cameron felföldet nem szabad összekeverni Kamerunnal, az egyik egy még viszonylag élhető afrikai ország, a másik a kuala lumpuri öltönykék kedvenc hétvégi játszótere. Sajnos mi is hétvégén érkeztünk ide, bár a célba vett szállásaink erősen különböztek az átlag nyaralóétól, de dugót mindennap láttuk. A felföld 1200-1600 méterrel van a tengerszint fölött, olyan száz kilométernyire KL-től. Hullámzó zöld teaültetvények, magaslati esőerdők és undorító fóliasátrak jellemzik, ez utóbbiban a hely másik exportcikkét, az epret termesztik.
A hegyeken egyetlen út megy keresztül, ez három napon át reggel kilenctől este nyolcig permanensen be volt állva, ami azért nem semmi, tekintve hogy ötven kilométeren belül nincsen kétezer lakosnál nagyobb település. A felföld fővárosa Tanah Rata, javarészt itt található az elérhető árú szállás és innen indulnak a hegyeket keresztül kasul bejáró túraösvények is. A kevésbé elérhető kategória vagy régi angol kúria felújítva négycsillagos szállodává, vagy műrégi műangol műkúria, szintén négycsillagos szállodaként. Ez utóbbiakat onnan lehet felismerni, hogy nyolcemeletesek, ami azért a kolóniák korában nem volt gyakori.
Ötvenöt nap után először, elővettük a cipőnket, zokninkat és a hosszú nadrágszárat, és be is járattuk őket rendesen. A felföldön nagyon kellemes huszonhét fok volt nappal, tizenhét éjszaka. Mi már átálltunk a harminc fok feletti létezésre, tehát az utóbbit kifejezetten hidegnek találtuk időnként. Pont emiatt, itt kivételesen nem volt felsorolva sehol az extrák között a meleg zuhany, hanem eleve adott volt.
A helyszín elsősorban kültéri programokat kínált, de mi azért találtunk egy beltérit is: elfogyasztottunk egy tradicionális angol High Tea-t. Nem tudom mi a magyar neve, ez egy étkezésfajta még Viktória királyné korából, amikor is felszolgálnak némi teát, rengeteg tortát, szendvicset, sütit, valami fene elegáns környezetben. Mi némi netes keresgélés alapján úgy döntöttünk, hogy a legflancosabb helyen élvezzük a luxust, a Cameron Highland Resortban. A túra oda vissza több mint két óra volt, tehát ledolgoztuk a kalóriákat. Első osztályú bioeperdzsem, füstölt lazacos és francia sajtos szendvicsek, csokis és krémes torták alkották az alant látható tornyot, az ablakunk előtt pedig a fenyvesben madarak kergetőztek. Egy roppant udvarias és feltűnően meleg pincér szolgált ki minket.
Amennyire intoleráns ország Malajzia, annyira meglepően sok a homoszexuális felszolgáló. Persze az egész nemi identitás kérdést kettővel nyitottabban kezelik, mint Európában; az az érzésünk, hogy itt még a középiskolában sem lenne ciki melegnek lenni, legalábbis amennyire az átlagpolgárt érdekli.
Felső szinten viszont kőkeményen megy a jogok eltiprása. Az ország törvényei szerint büntetendő a homoszexualitás, de ugyanezen törvény bünteti a heteroszexuális orális szexet is. Egyfajta gumiparagrafusként használják nem szimpatikus ellenzékiek ellen, pár éve Anwar Ibrahimot, Malajzia egyik ex-miniszterét kilenc évre ítélték fajtalankodásért, feltűnően koholt vádakkal. A nemzetközi felháborodás akkora volt, hogy végül szabadon engedték, de cserébe hoztak egy törvényt, miszerint külföldi államok nyíltan meleg képviselői nem léphetnek be Malajziába és nem tárgyalhatnak az országuk nevében. A maláj filmakadémia 2010-ben jutott el az ördögtől való liberalizáció azon szintjére, hogy meleg karakterek egyáltalán megjelenhetnek bármilyen Malajziában játszott tévéműsorban, azzal az aprócska feltétellel, hogy nagyon gyorsan „jó útra” térnek, ezzel állítva példát az ifjúságnak, hogy a szodómiára való hajlam gyógyítható betegség. Nagyon modern.
Persze maláj kormány nemcsak a LGBT jogok környékén alkot furcsákat nyugati szemmel nézve. Óvszerhasználatot tanító kampányokat a legfelsőbb szinten tiltották be, mivel az ilyen kampányok a házasságon kívüli szexet megengedhetőnek tűntetnék fel. Mindezt abban a közegben, ahol reális veszély, hogy négy éven belül az ország lakosságának 1%-a HIV fertőzött lesz (az arány Magyarországon egyharmad ezrelék), és a napilapok nyíltan cikkeznek arról, hogy is kéne a nőknek viselkedniük, hogy a férjük ne járjon kurvázni.
A felföldön három éjszakát töltöttünk összesen. A nappalokat lényegében az erdőben töltöttük, ebből a legnagyobb szám a rafflézia néző túra volt. Ez a világ legnagyobb virága, az indonéz alfajai megnőnek egy méternél szélesebbre is. 15 hónapon át növekszik a bimbó, aztán öt nap alatt elvirágzik és fekete, gusztustalan trutyivá esik össze. Mi szerencsére pont jókor jöttünk, a túravezetőnk tudott mutatni egy példányt. Elvileg oltári büdös is, mert legyeket használ méhek helyett, szerencsére ezt nem éreztük.
A képen a láb a méretarányok szemléltetése miatt szerepel, méterrúdunk nem volt
A raffléziákhoz négykerék-meghajtású minitankot vettünk igénybe, az orrán bivalyszarvval. Egy óra autóút után még húsz percet rázkódtunk egy elképesztően durva földúton, a sofőr ezt csak „full body massage”-nak hívta, a kínai csapattag pedig „broáf”-nak, legalábbis ezt mondta, amikor megkérdeztük, hogy van. Érdekes módon a kínaiak nagyon nem bírják a tengeribetegséget, a Chiang Mai-Pai szakaszon is ők dobták ki először a taccsot. Ezt a teóriát további megfigyelésekkel fogjuk alátámasztani, amint lehetőségünk nyílik rá.
A szervezett túrába belefért még a helybeli indián törzs megtekintése is, akik fúvócsöveket árultak. Nagy móka az ilyen, a kétméteres példánnyal húsz méterre elsőre is célba lehet találni, gondolom gyakorlással a pontosság csak javul. Bő két hónap alatt ez volt az első olyan turistakacat, ami kicsit is felkeltette az érdeklődésemet; ha lenne bármi módunk arra, hogy szuveníreket magunkkal vigyünk akkor vettem volna egy egyméteres darabot, és húsz nyilat hozzá, de sajnos ellen kellet álljunk a csábításnak.
A következő megálló a teaház volt. Ha valaki még nem járt teaföldön és valami halvány elképzelése van Lipton feliratú fákról, amik között lila Milka tehenek legelnek, akkor annak elmondom, hogy a tea egy bokor. Szeretne fává megnőni, de az ültetvényesek nem hagyják, ilyen kegyetlen világban élünk. Egyenletesre nyírt sövény, ami egész hegyoldalakat beborít, elképesztő, üde zölddel festve meg a tájat.
A cserje annyira erős, hogy ha az ember fia rohamból ráveti magát, meg se rezzen, viszont szúr, mint a veszett fene. Ezt onnan tudjuk, hogy a túravezető rábeszélt minket, hogy próbáljuk ki. Pár naponta végigmegy a sövényen néhány indiai vendégmunkás, akik kézzel leszedik, vagy géppel lenyírják a legfelső levelet. Nyílván az előbbi variáció hozza a jobb minőséget, az utóbbit kapjuk filterezve a boltban. Megtekintettük a teagyárat is, szárítási és törési folyamatokat, majd gondosan betereltek a helyi étkezdébe, ahol a teraszon ülve ihattuk a hely teáját rengeteg maláj turista között. Szerencsére a teaföldeket nem sikerült még elrondítani, egyszerűen gyönyörűek, simán megéri csak emiatt a látvány miatt ide utazni. 
Még egy rovarházat és egy eperültetvényt is ránksóztak, az ilyen köröket sajnos szervezett túráknál nem lehet kikerülni, azt is meg kell nézni, ami igazából nem érdekel. Mivel a másik opció a terepjáró bérlése és a dzsungel önerőből felfedezése, ezért lenyeljük az ilyeneket és igyekszünk élvezni őket, akkor is amikor igazából már csak egy zuhanyt szeretnénk és nem a túra nyolcadik megállóját. A rovarházasok megdolgoztak a pénzükért, kivették az összes dögöt a terráriumból és felpakolták az emberekre. Alant egy francia srác található, három csak enyhén mérgező skorpióval.
Utolsó napunkon felföldkörüli túrára indultunk, kinéztük a térképen a legkevésbé életveszélyes túrát, és nekivágtunk kettesben. Nem hozta vissza a bakonyi osztálykirándulások életérzést, inkább az életünkért küzdöttünk csúszós, meredek dzsungelösvényeken. A vegetáció buja, liános és nem meglepő módon zöld volt. Rengeteg érdekes és gusztustalan rovarra bukkantunk, viszont érdekes módon a négyórás túlélőtúra alatt egyszer sem találkoztunk madarakkal, még úgy sem, hogy a csúcsról körbekémleltünk a kistávcsővel. Két pár őrülttel találkoztunk összesen, az erdei séta láthatólag nem az elsőszámú attrakció a belföldi turisták számára. Összességében tehát sikerként könyveltük el a kirándulást.
