Kajurahóban pontosan egy dolog található: rendkívül explicit faragásokkal borított templomok. Nem csoda, hogy a britek között népszerű „történelmi” túra volt ide elzarándokolni, és csoda, hogy még a viktoriánusoknál is prűdebb modern India nem rombolta le a pajzán kegyhelyeket.
Emiatt az alábbi blogbejegyzés csak 18 éven felülieknek ajánlható. Képekkel a hajtás után.
Na erre ugye, hogy mindenki rákattintott?
Mivel tisztességes indiai nem nyaralhat errefelé (pedig nagyon szeretne), ezért a kisváros népességének nagyobbik fele mindig külföldi turista, akikben szégyenérzet nélkül vihorásszák végig a romokat.
Mi először is kétszer körbejártuk az összes szállást, mire végre találtunk egyet, ami nem kért teljesen pofátlan összegeket, bár később kiderült, hogy a „hot water” azt jelenti, hogy lecsörgünk a recepcióra, és akkor Lajos hoz két dézsa forró vizet.
Kajurahó utánra nagyra törő terveink voltak mindenféle déli kerülőkkel, és számolgattuk a húszórás vonatutakat jobbra-balra az országban, de beütött egy heveny ételmérgezés, amitől két napig nyomtam az ágyat, és NemSün kénytelen volt magában intézni a gyógyszer és élelmiszer vásárlást. Ekkor egy kicsit megtapasztalhatta, hogy milyen is fehér nőnek férfi nélkül lenni a világ egyik leggusztustalanabbul hím-soviniszta országában.
Miután kihevertem a lázat, két nap alatt kipipáltuk a templomkomplexumot. A legjobb jelenetekkel felszerelt szentélyek természetesen borsos belépővel őrzött magas fal mögé voltak elrekkentve, úgyhogy először körbetalpaltuk a kisebbeket.
Szerencsére ide már csak viszonylag kevés turista jut el, belföldi meg ugyebár egy sem, így miután a falu belső száz méteres körét elhagytuk, mindenki magasról tojt a fejünkre. A belépővel nem védett templomok előtt általában csak egy borzasztó angolságú tábla hirdette az igét, de amúgy teljesen beleolvadtak a tájba. Például bekeveredtünk egy vízibivaly (helyesírás ellenőrző javaslata: zizibivaly) csorda közé, amin csak és kizárólag amiatt mertünk átkelni, mert egy hatéves forma gyerek láthatólag kézben tudta tartani mind a harmincat.
Vaddisznók is röfögtek jobbra-balra, néha kicsit mocsaras területeken kellett átszökdécselni, összességében pont annyira volt kalandos, mint azt elvártuk egy ilyen élménytől.
Az egyik templomnál hétvégi piknikezők csoportjába futottunk bele, egy saccra harminc fős indiai nagycsaládba, ahol a résztvevők bő kétharmada tíz év alatti volt, őket mi sokkal jobban érdekeltük, mint a fejmagasság felett levő nénis faragások.
A nagy számot másnapra hagytuk. Jó előre megvettük a minden sarkon árusított könyvet, ami összeszedi, hogy melyik templomon mit is érdemes nézni, és nekivágtunk a főcsoportnak. Jó dolog, ha valami Unesco Világörökség, mert általában kap egy rakat olyan táblát, amit Indián kívülről jött ember írt, meg csinálnak egy rendes audioguideot is.
Olyan tizenöt szentélyt látogattunk végig, és mindegyik ugyanazt az alapelvet követte. Kívülről a világhegyet, a Merut jelképezi az épület, belül pedig van egy szűk folyosó, ahol körbe lehet menni az oltár tömbje körül, esetleg van néhány bemélyedés is a belső falakon kisebb istenségeknek dedikálva. Belülről általában semmit sem látni, de legalább nedves és büdös, tehát inkább kinnt maradtunk a kellemes napsütésben.
Hogy pontosan miért pakolták ide ezt a rengeteg pornótemplomot, arra senki nem tud értelmes választ adni, a hivatalos leírás, miszerint a szerzetesek itt tanulmányozhatták a földi élet örömeit, hogy felkészüljenek a nemesi családjuk vezetésére, finoman szólva sem tűnt hihetőnek.
A faragások között minden megtalálható, amiről Kovi filmet forgatott, meg néhány olyan is amiről nem mert; a tizedik századi India végtelen kombinációs készségéről tanúskodnak a templomok, már ami az alkalmazott biológiát illeti.
Egy fiú-három lány, két fiú-két lány, egy fiú-egy ló, tízfős Laokón-csoport, ahol a végtagok száma nem osztható néggyel. Kukkolás, táncos-zenés orgiák, stb. Az egyik legnépszerűbb jelenet az orgia elől arcát eltakaró, de az ujjai között azért kukucskáló nő.
Persze a dugós, nyalós, szopós, maszturbálós részeken túl is vannak érdekes faragások. Labdajáték, fürdőzés, felvonulás, főzés és tanulás, meg persze elefántok által halálra taposás is megjelenik a falakon, amik java része remek állapotban élte túl az elmúlt szűk évezredet. Körbenézve nehéz volt elhinni, hogy a Brit Birodalom idején itt még a dzsungel volt az úr. Most kellemes szavanna borítja a környéket, papagájokkal és mókusokkal súlyosbítva.
Persze nem csak a nénis szobrokért jöttünk ilyen messzire, alig egy órányira Kajurahótól van India egyik nagy nemzeti parkja. Nem a legnagyobb nem a legszebb, nem a legtigrisesebb, de az összes többi annyira teljesen reménytelenül elérhetetlen volt saját autó nélkül, hogy ezt választottuk.
Mivel a dzsip költsége fix, két napig kerestünk valakit a városban, aki társulna egy szafarira, de végül kénytelenek voltunk magunkban menni. A nemzeti park Indiában ötszáz négyzetkilométerről indul, és járnak hozzá tigrisek. Ezeket a tigriseket időnként persze a vadőrök sutyiban levadásszák és eladják Kínába alkatrészenként, de hát ilyen az élet.
A Panna nemzeti parkban még a túrát eladni akaró ügynök sem állította, hogy akár csak esélyünk lenne sárga-fekete zebrát látni, az 530 négyzetkilométeren összesen van belőlük három, és eszük ágában sincs a dzsiptúrák közelébe menni. Maga a park három zónára oszlik, a külsőt látogattuk mi, a második zónába sokkal több pénzért lehet egész napos túrára menni, a legbelsőbe pedig senki nem mehet, punktum.
Összesen talán hatvan euróba került a buli, és ezért cserébe oda-vissza kaptunk sofőrt, a parkban pedig két parkőr furikázott velünk körbe-körbe, mutogatva az állatokat. Ez így utólag nagyon jó ár-érték aránynak tűnik, akkor és ott persze rettenetesen fájt, hogy egy délutáni program egy egész napi költségvetésünket felemészti, főleg, hogy tudtuk, hogy a minket fuvarozó három fickó havi fizetése lehet fejenként hatvan euró, és a mi pénzünkből nem is fognak sokat látni.
Tigrispark címén nem dzsungelre, liánra, Mauglira kell gondolni, hanem sokkal inkább afrikai szavanna ligetesebb részére. Nem volt áthatolhatatlan aljnövényzet, sőt, mivel a száraz évszak közepén értünk ide, leginkább egy őszi alföldi erdőre hasonlított.
Látszott, hogy ide az orvvadászok csak nagyvadért járnak, az őzeket, szarvasokat és gazellákat kerülgetni kellett a parkban fel-alá kanyargó földutakon, a fák roskadoztak a madaraktól, böszme saskeselyűk keringtek az égen, pont úgy ahogy az ember egy jobb David Attenborough filmtől megszokhatta.
Itt-ott voltak vadlesek is az út mentén, ahol mindig megálltunk kicsit csöndben figyelni. Az állatgazdagság hihetetlen volt, pedig mi egy kifejezetten szegényes parkba mentünk. Persze fehér embernek minden gazella érdekes, és a Dunán sem szoktunk krokodilátúszást végignézni.
A túra végén a vadőr hirtelen vészfékezett, és utána tíz percig figyeltünk csöndben. Állította, hogy látott valamit elrohanni a bozótba, ami valószínűleg párduc volt. Mi nem láttunk semmit, de ez nem jelenti, hogy nem volt ott. Akinek az a fő bevételi forrása, hogy naponta kétszer három órában állatokat szúr ki turistáknak, az nagyon hamar nagyon jó lesz ebben a műfajban. Tehát vagy volt ott egy párduc, vagy úgy gondolta, hogy ezzel feljebb lehet tornázni a borravalót az út végén, mi sem erősíteni, sem cáfolni nem tudjuk.
Mivel a déli kitérőt lustaság és betegség miatt levágtuk, ezért inkább Amritsart iktattuk be, mint utolsó előtti állomást. Ehhez kellett egy háromórás buszút, majd négy óra várakozás egy hihetetlenül lepukkant kétszázezres városban, mielőtt felszállhattunk volna az északra tartó röpke tizennégy órás gyorsvonatra.
Kicsit vicces volt, hogy az ebédelésre a Tripadvisoron jó előre kinézett helyen, az egyik székből csótányok másztak elő, majd amikor átültünk máshova, ott egerek szaladtak ki az ülés alól, majd a fejünk mellett kezdtek el további csótányok mászkálni a falon... és ez egy Pécs méretű város legjobb étterme volt. Ráadásul meg sem voltunk lepődve, csak leraktuk a villánkat, és távoztunk, és maradt a jó öreg csokis keksz vacsorára.
