Az első házunk a harmincadik utcán volt, hat sarokra a Quinzétől, és itt már nagyon nem beszéltek angolul az emberek. Cserébe sok remek kajálda volt a közelünkben, és ha éppen nem volt kedvünk főzni, akkor fejenként 60-80 pesóból degeszre zabáltuk magunkat.
Néhány dologra persze nincsenek valahogy felkészülve, a munkához szükségem lett volna egy új egérre (az utazás és a baba kombója az előzőt tönkretette), és nem vagyok egy Góliát, a tenyerem sem helyettesíthető egy péklapáttal, mégsem sikerült olyan egeret találnom, ami egyáltalán közel lett volna a jó mérethez. Egyszerűen mindegyik túl kicsi. A legnagyobb egyben a legolcsóbb is volt, hat euróért. Annó a Lehelen vásárolt hasonló árfekvésű rágcsáló öt évig bírta, ez már most is húzza a belét, úgyhogy nem fogom megúszni, hogy ne keressek egy rendes számítógép boltot.
A vásárlásokat (egér és étel) a város hipermarketeiben ejtettük meg. NemSün minden kora reggel elvitte Csücsköt bevásárlósétálni, és nagyjából egy-két napra előre hozott ennivalót. Négy óriási bolt is elérhető volt: Mega, Chedraui, Walmart, és még egy, aminek a nevét is elfelejtettem: az egy rettentő minőségű diszkont volt, és csak egyszer néztünk be aztán fordultunk is ki onnan. A másik három eléggé azonos minőségű és árkategóriájú hipermarket volt.
Helybeli Supershop kártyát kiváltottunk a Megához és a Chedrauihoz is, bár egyelőre csak gyűlnek rajta a pontok, odáig még nem jutottunk el, hogy be is váltsuk őket.
Érdekes, hogy hentes nincs sehol, vagy ha van, akkor is öklendezve fordulsz ki onnan, mert a pultra ki vannak dobva a húscafatok hűtés nélkül negyven fokban és a legyeket pedig egy ventillátorra ragasztott legyező tartja távol. Zöldséges pedig egyáltalán nincs. Fogalmam sincs a helyiek honnan szerezték a gyümölcsöt, mi a hiperekből, amik teljesen korrekt áron kínáltak random minőséget. Néha fantasztikus volt a mangó, néha meg inkább szépen visszatettük, hogy ezt vigye haza valaki más.
Ennek az volt a vége, hogy ha épp jó minőséget árultak, akkor abból vettünk bőven, akár volt még otthon akár nem, max bedaráltuk később shakebe. Irtózatos mennyiségű gyümölcsöt ettünk, főleg mangót, ananászt, banánt és limeot, de nekem befigyelt néha egy-egy mamey is. Időnként kísérleteztünk az igazán egzotikusakkal is, de egyik sem lett közönségkedvenc. Meg persze rengeteg papaya, de azt főleg Csücsök pusztította.
Más városokban amúgy találtunk zöldségeseket, de azokban se volt köszönet. Valahogy sötét, büdös lyukak voltak, és még amikor szépen nézett is ki az árú, akkor is volt egy „nem akarok itt vásárolni” érzése a helynek. Szóval maradtak mindenhol a hiperek.
Két helyen is laktunk Playában, négy illetve egy hetet. Az első egy kicsi társasházban volt egy két hálós apartman, és innen Playacar gringógettójába költöztünk át egy három hálósba, amikor a családunk megérkezett látogatóba.
Hiába néztek a házak kívülről nagyon jól ki, átjött, hogy más minőségben építkeznek, mint otthon elvárnánk hasonló kategóriás épületekben. Valahogy a vízvezetékekkel mindenhol gondunk volt. Az első szálláson a légkondi elkezdett maga alá pisilni. Szóltunk a szállásadónknak (WhatsAppon), aki ki is küldött egy szakit, megnézte, hümmögött, elment, hozott még egy embert, kicsit szereltek, ez sem segített, majd másnap reggel kijöttek már hárman és konkrétan szétverték a falat, és kicserélték az eldugult elvezető csövet, majd visszavakoltak, mindezt két óra alatt.
A következő helyen a fürdőkád nem működött, itt is a szaki szerelt egy órácskát, hogy a viszonylag túlbonyolított dugó rendesen működjön, és ne csak lassítsa a víz kifolyását. Mivel a víznyomás mindenhol katasztrofális, ezért bő fél óra, de inkább háromnegyed volt, mire az egyszemélyes fürdőkád megtelt, de Csücsök még így is élvezte.
A következő szállásunkon, Pueblában is sok körünk volt a vízvezetékkel: hidegvíz nem volt rendesen a zuhanyban. Ami fura, általában a meleggel szokott baj lenni, de most a nyomásprobléma megkerülésére használt ezerliteres tetőtartály és a zuhany közötti cső dugult el valahogy, és gyakorlatilag csak gőzborotvának lehetett használni a zuhanyt.
És utána még eggyel, Guanajuatoban is kellett segítség, de ott már tényleg csak a bojler lángját fújta el a szél.
Visszakanyarodva Playa del Carmenbe, Playacar egy érdekes koncepció. Kijelöltek egy jókora területet, körbevették szögesdrótos fallal, a belsejében pedig paradicsomi állapotokat hoztak létre a nagyon, nagyon gazdag amerikaiak számára. Beleértve a lakóknak fenntartott golfpályát is. Ide mexikói csak vécét pucolni jár. A bejáratnál minden behajtó vendégautó sofőrjének le kell adnia a személyijét, különben nem nyílik ki a sorompó.
Benn két féle ház van: millió dollár feletti palota, legalább 5 hálóval, illetve óriási apartmanház, ahol egy két hálószobás kecó félmillióba kerül (szemben a falakon kívüli százötven-kétszáz ezerrel). Persze ezért cserébe az apartmannak medencéje, konditerme, szaunája, portaszolgálata, akármije van. A miénkben konkrétan 95 méter hosszan kanyargott a medence. A szaunát egyáltalán nem értettem, nincs olyan időszaka az évnek, amikor a nappali csúcshőmérséklet 25 fok alatt lenne, de végül is a majáknak is volt szaunájuk. (Guatemalában anno kipróbáltuk, elég gagyi)
Mi itt úgy szereztünk szállást, hogy egy opportunista orosz leakciózta a gondjára bízott lakást. A három háló alapból naponta 250 dollárért ment volna el, de, ahogy elmondta, ha látja, hogy nagyon nem viszik, akkor kiadja 100 dollárért is, mert az is több mint a semmi. (És a takarítás költsége meg maximum 20 dollár a taksinéninek a végén). Nem volt szimpatikus a csávó, de you pay peanuts, you get monkeys.
Itt persze nem voltak meg a bejáratott kis éttermecskéink, pedig nagyon rászoktunk arra, hogy este hatkor babával pocakon leszaladtam, és a sarki halétteremben kértem pár tostadat elvitelre (para llevar). Ez egy ropogósra sütött kis tortilla úgy megpakolva cuccal, hogy bukik le minden oldalon. Nem teljesen egyértelmű hogy kéne enni, mi kábé leborítottuk róla a feltétet otthon, megettük villával, és elropogtattuk hozzá az alapot.
Az a jó a mexikói kajáldákban, hogy a legkisebb rendelés mellé is adnak egy alapcsomagot, legalább két fajta salsát, egy kis chipset, egy kis felvágott zöldséget, salátát miegymást. A sarki halasnak annyira jók voltak a salsái, hogy néha csak alibiből vettünk egy kis kaját, hogy adjanak hozzá szószt is, és igazából a salsa sült tortillával volt az igazi vacsoránk, hozzá egy kis gőzölt, pácolt hallal, mint előétel.
Húsból is erősek, egy arrachera (pácolt, grillezet marha) akkora adag, hogy másnap ebédre is bőven jó még. Rendkívül gazdag volt a választék, a 30. sugárúton egymás mellett álltak a helyek, mind zsúfolásig tele helyiekkel. Mi a baba időkorlátai miatt nyitáskor vittük el a kaját, de azon ritka alkalmakkor, amikor kitettük a lábunkat este a házból, látszott, hogy az élet bizony nyolckor, kilenckor kezdődik.
Csücsök ritmusába ez nem nagyon fért bele, ő a hét órás fürcsire, fél nyolcas alvásra állt be, úgyhogy a vacsoraélményeink inkább késői ebédek voltak.
Az én születésnapom Playában ért utol, úgyhogy megettem életem másfeledik homárját. Azért másfeledik, mert korábban NemSün születésnapján Indonéziában, Lombok szigetén már ettünk langusztint, ami majdnem ugyanaz, csak szerintem sokkal finomabb. A homár nem jött be. Valószínűleg el is rontották, de rágós volt, és nem volt annyira finom. Nem rossz, de nem érte meg. A langusztin ehhez képest ízorgia volt, édes, omlós csoda. Vagy csak én nem szeretem a homárt.
Playában sok látnivaló nincsen, bár Playacarban van néhány maja rom a luxusvillák között elpöttyintve. Inkább élményeket lehet venni, de azokat dögivel. Nekem sem a banánozás, sem az ejtőernyőzés nem műfajom, viszont a búvárkodás annál inkább, mentem is két kört.
Az első menet fantasztikus volt, az egyik legjobb élményem a víz alatt. Mindenfele teknősök úsztak, az egyik akkora volt, mint egy VW bogárhátú. Én még ekkora példányt nem láttam, pedig nem ez volt az első rodeóm. A kövek alatt homárok integettek, az egyik sziklanyúlvány alatt pedig egy dajkacápa hevert türelmesen. A cápák nagyon nagy többségétől nem parázunk (néhánytól viszont megérdemelten nagyon), tipikusan kisebbek az embernél és körülbelül annyira akarnak embert enni, mint az átlag vadmacska. A dajkacápa a békés kategóriában van, körbe is vette az öt búvár vagy öt percre.
Aztán jött csak az igazi csoda, egy eagle ray. Ekkora halat én még nem láttam, simán überelte a korábbi teknőst is. Négy-öt méter hosszú lehetett, és ugyanolyan széles, és szabályos flottilla kísérte, mint egy anyahajót, tisztogató halak formájában. A túravezetők is úgy jöttek fel, hogy ilyen jó merülésük idén még nem volt.
A második kör már a testvéremékkel együtt volt, nekik nem volt sajnos szerencséjük. Egyrészt esett az eső, ami ugyan a víz alatt nem számít, de valahogy nagyon rossz volt a láthatóság tőle, és a vezetőnk is eléggé szart bele. Már a merülő helyre kijutás is kicsit gyomorfacsaró volt, viszonylag erős hullámzásban ment ki a motorcsónak. Aki hullámvasút álló, annak ez vicces, én inkább a hátsó sarokban kucorogtam és fehéredő ujjakkal kapaszkodtam. A víz alatt nem csak a láthatóság volt rossz, de nem is volt igazán érdekes a túra. Láttunk több murénát ide-oda bebújva, meg egy víz alatti üregecskébe összekucorgó hatalmas halrajt (a hullámzás elől bújtak be gondolom). Az egyetlen igazán érdekes dolog egy tojásait védő halpár volt. A vezetőnk egy követ ejtett a területre, amit a hím felkapott és szépen kipakolt. Persze ez sem igazán természetbarát viselkedés.
