Idei nyárra Törökországot néztük ki nyaralási célpontnak; részben a Szíria-frász által motiválva. Egy haverom még látta Palmüra romjait, én már nem fogom (mert ugye az ISIS eldózerolta). Erdogan bácsit megpróbálták már megdönteni pár éve, a török líra 80%-os inflációval rohad szerteszét, ezreket csuknak le mindenféle mondvacsinált okokkal, szóval azt mondtam, hogy addig nézzük meg, amíg még lehet, mert délre ott forrong Szíria, északra Ukrajna, a török-orosz viszony finoman szólva is érdekes, ki tudja mi lesz itt.
A Közel-Keleten Egyiptomban, Izraelben és Jordániában is jártam már, és azok a tapasztalatok azt sugallták, hogy hiába számomra Anatólia és Kappadókia a legmenőbb, első próbálkozásra maradjunk mégis inkább a tengerhez közelebbi oldalon, főleg július közepén, mivel kis családom csak mérsékelten hőálló.
De Törökország hatalmas és fantasztikus történelmi emlékkel van tele (mi kevésbé vagyunk beach orientáltak, mint az átlag nyaraló család), szóval egynél több körre is fogja futni.
A haditerv az lett, hogy Isztambulban eltöltünk egy hetet városnézéssel és múzeumozással, aztán egy hetet csillagtúrázunk kocsival az égei tenger partvidékén, mindenféle természeti és történelmi emlékek között, délután pancsolva a medencében.
Az előkészületeknek kicsit betett, hogy Hollandiában a légi közlekedés teljesen befuccsolt. Már február környékén is döglődött, amikor Kacsával Bonairere mentünk (LINK), de a teljes csőd májusban következett be. A Schipholi reptér szerint „nem lehet elég embert találni a munkákra”, amit talán úgy finomítanék, hogy „a baj első jelére kirúgtunk mindenkit a korona alatt és közben mindenki talált másik munkát” illetve „nem vagyunk képesek még csak egy Excelben sem megtervezni a kapacitást, hogy időben felvegyünk embereket”.
Egyszerűen sokkal több jegyet adott el a reptér, mint amennyi utas kiszolgálásra bármi esélye volt. (Illetve a reptér nem ad el jegyet, hanem landolási helyet ad el a légitársaságoknak, de ez majdnem ugyanaz kapacitás-tervezés szempontjából).
Ami ezután történt egészen epikus méretet öltő bénázás halom volt, jelentős struccpolitikával súlyosbítva. Hiába lehetett tudni, már csak tippre is hogy teljesen esélytelen kiszolgálni a májusi két hetes szünetben meginduló tömeget, semmit nem csináltak, beengedték az embereket a reptérre és kiderült, hogy
- Nincs elég ember, hogy becsekkolja őket
- Nincs elég ember, hogy átengedje őket a biztonsági ellenőrzésen
- Teljesen reménytelen, hogy bárki felpakolja a repülőre a csomagokat
- Emiatt törölni kell a járatokat
- Emiatt le kell venni a járatokról a csomagokat, amire szintén nincs ember
Ennek az lett a vége, hogy az egyik haverom három órát állt sorba, átjutott a biztonsági ellenőrzésen, majd közölték vele, hogy hoppá, mégse repülsz, hess innen kifelé. Eközben mások meg azért maradtak le a repülőjükről mert 4+ óra alatt sem értek el a reptér bejáratától a repülőgépükig. És a félig megrakott, majd törölt járatokról leszedett bőröndökből egy laza 15 000 darabos kupac áll valahol Schipholon. Ami még mindig jobb, mint a dublini reptér, ahol ugyanez a halom már lassan ötvenezres, ha jól olvastam.
Szóval minden relatív.
Mivel Hollandiában nem szokás felelősséget vállalni a hibázásért, ezért amikor megkérdezték a reptér igazgatóját, hogy mégis szerinte nem kéne-e valakinek lemondania ezért, akkor őszinte megrökönyödéssel válaszolta, hogy esze ágában sincs, ez egy roppant izgalmas kihívás számára.
Avagy, belső vizsgálatunk alaposan megfontolta, és kimutatta, hogy szerencsére nem vagyunk medvedisznóemberek.
Minden lekésett és törölt járat után nem csak hogy vissza kell fizetni a repjegy árát, hanem még fizet a légitársaság 300-600 euró bánatpénzt is az utasnak. Teljesen biztos, hogy a légitársaságok szemrebbenés nélkül tovább számlázzák majd ezeket a tételeket Schipholnak. Mivel a holland állam nem fogja engedni, hogy az ország messze legnagyobb reptere csődbe menjen, ezért végső soron én fogom az adóeuróimból állni az inkompetencia árát.
Alig egy hónapnyi szenvedés és népharag után bejelentette a reptér, hogy július-augusztusra törölnek összesen egymillió utasnyi kapacitást, hogy legalább előre tudják az emberek, hogy repülnek-e vagy sem, de addigra már mindenkiben rögzült, hogy a reptérre nem két órával korábban érkezünk.
Szóval az indulás napján mi is öt és fél órával korábban kimentünk a reptérre, és ezzel persze hozzáadtunk a problémához azzal, hogy olyankor kötöttük le a kiszolgálási kapacitást, amikor nem a mi sorunk lett volna (klasszikus példája a közlegelők tragédiájának), de tekintve, hogy több haver is lepattant már a sor végéről, hogy bocs, de ma te nem repülsz, inkább az önzést választottuk.
A csomagok feladása, az útlevél ellenőrzés és a biztonsági ellenőrzés 1 óra 56 percet vett igénybe összesen. Ez csak a nettó sorbaállás, sor végétől sor elejéig, köztes idők nincsenek benne. De feljutottunk a gépre, ami alig fél óra késéssel el is indult (nem volt ember, aki bepakolja a csomagokat, ott ült a teli gép zárt ajtókkal és nézegettük a gép mellett a betonon álló hatalmas kupac bőröndöt.)
Isztambulban teljesen más kép fogadott minket, óriási új terminál, ami kong az ürességtől. A reptéri pénzváltó laza 30%-os árréssel dolgozik, 17 líra helyett 13 lírát ad egy euróért, a reptéri ATM pedig 10% díjat számol fel. Azért tudják, hogy kell élni.
A taxi gond nélkül behozott, bár nem volt benne annyi biztonsági öv, mint ülés. Üdv a Közel-Keleten, minden autón van tucatnyi kisebb-nagyobb bumpszli, de erre fel voltunk már készülve. Élénk emlék Egyiptomból, hogy a reptér-belváros távon sikerült háromszor is találkozni a szomszéd sávban autózókkal egy enyhe érintés erejéig. Itt a sávváltás kontakt sport, na.
A hotelektől továbbra is herótunk van, egy lakást béreltünk pont ugyanannyiért, csak így mindenkinek külön hálószobája van, plusz jókora nappalink, ami azért is fontos, mert Csücsök ugyan már hét éves nagyfiú, de azért reggel kilenctől este hatig nem talpal végig egy napnyi városnézést, a délutánra kifogy belőle a dzsúsz, és olyankor jó leülni társasozni valahova.
Isztambul turista látványosságainak döntő többsége a Sultanahmet negyedben van, itt van a Hagia Sophia, a kék mecset, a szultán palotája, a régészeti múzeum, az iszlám művészet múzeuma, a bizánci freskók múzeuma, a bizánci ciszternák, köpésnyire van a nagy bazár, stb.
Az első nap zuhogott az eső, szóval fedéltől fedélig rohanva néztük meg a Hagia Sophiát és a kék mecsetet. A kék mecsetet éppen felújították, és elég gagyi volt, a Hagia Sophia is jobban néz ki fotón mint élőben. A pécsi bazilika szebb szerintem. Kívülről nagy kupac kő, szép tornyokkal, de belülről nem olyan nagy szám. Nem csúnya, meg ügyik voltak, hogy már Krisztus után kevésben egymásra tudtak pakolni ennyi követ, de azért nem raknám világ top 10 látnivalója közé.
Ehhez lehet, hogy az is hozzájárul, hogy iszonyatos tömeg van, és közepesen büdös is a placc, jó kis lábszag van, mert ugyebár mecset, szóval cipőben tilos a bemenet és nem mindenki hozott zoknit.
Alant látható a cipőtartó fal.
Húsz perc alatt le lehet tudni, de legalább ingyenes.
A szultán (egyik) palotájához nagyon, nagyon érdemes nyitás előtt öt perccel érkezni, mert akkor az ember magában barangolja be a hárem labirintusát. Mi kicsit eltévedtünk, egyszer nem vettük észre, hogy a Gülhane parkba nem kell bemenni (helybeli Margitsziget kb), hanem mellette el rögtön jobbra fel a hegyre, és 9:40-re jutottunk csak be, úgyhogy mire a kincstárhoz értünk olyan tömegnyomor volt, hogy konkrétan levegőért küzdöttünk. De kifele menet láttuk, hogy ez még fokozódik, míg én a jegyemet egyetlen perc alatt vettem meg, mire kiértünk úgy dél körül, addigra már a pénztárnál is ránézésre fél órás sor állt.
Ja, és amennyire meg tudtuk állapítani mindössze egyetlen vécé és egy ici-pici büfé van csak, pedig ha a hatalmas gyepre kiraknak egy kávéházat, degeszre kereshetnék magukat. Ennek ellenére a palota hangulatos, jól lehet benne bolyongani, a kincstár szép és vannak benne csillogó-villogó dolgok. Nem tudtuk az egészet bejárni, menekülőre fogtuk a dolgot a szardínia érzés elől, de egy délelőttöt mindenképpen érdemes rászánni.
A következő napra NemSünt kiütötte valami gyomorbaj, úgyhogy Csücsökkel kettesben mentünk a régészeti múzeumba, míg az anyja szegény ingázott a vécé és az ágy között. Na, a régészeti múzeum viszont menő.
Három gyűjteménye van, a teljesen érdektelen iszlám fürdőszobacsempe kollekció, az égei tengeri gyűjtemény és az anatóliai gyűjtemény (nem pont így hívják őket, de szerintem ez a jó kategorizálás). Az anatóliait éppen felújítják, az égei tengeri viszont most készült el, és nagyon jó munkát végeztek. Audio guide szerintem még nem lett teljesen befejezve, mert az egész múzeumban összesen öt pontot találtam, ahol magyarázott is valamit, szóval azért kár extrát kiadni, de maga a kiállítás csillagos ötös.
Csücsökkel két és fél órán keresztül talpaltunk, mire mindketten beteltünk információval, és a tárlat bő felét tudtuk csak érdemben befogadni. A legjobb rész a trójai ásatásokról szólt, ahonnan Schliemann konkrétan az éj leple alatt lopta ki külföldre a kincseket, ráadásul két körben, de a cserepeket hátra hagyta, és nagyon jó régészeti módszertani anyagot raktak össze belőle.
A terem közepén egy tizenöt méter hosszú, öt méter magas föld-fal áll, ami mutatja, hogy milyen rétegei voltak a trójai településeknek, és minden rétegből állnak ki cserepek, ékszerek, kardok stb, helyére rakva, hogy mit milyen mélyen találtak. A domborzatra vetített videó mutatja, hogy alakult a településszerkezet évezredről évezredre, évszázadról évszázadra, és minden rétegnek külön tárlata van, fókuszálva a különbségekre.
Külön módszertani szoba van, ahol a kormeghatározás különféle módjait mutatják be, nagyon jól át volt gondolva és össze volt rakva az egész. Tudom értékelni, ha egy vitrinben nem csak annyi a felirat, hogy „köcsög, ötödik század”.
Persze van jókora görög és római szoborgyűjtemény is, híres szarkofágok a szidoni nekropoliszból, meg egy nagy kupac csillogó aranykincs (nem trójából, azt ugye ellopta Schliemann), ha valakit érdekel az ilyesmi, egy napot el lehet itt tölteni, és nem a múzeum fogy el, hanem a befogadóképesség.
Az iszlám művészetek múzeuma pont azt hozza, amit vár az ember, mindenféle kalligráfiát, meg szépen díszített műtárgyakat, pont megér egy órácskát, főleg ha már úgyis van egy isztambuli múzeumkártyája az embernek, amivel a legtöbb múzeum ingyenessé válik. Sajnos majdnem annyiba kerül, mint az összes múzeum belépője együtt, szóval anyagilag nem éri meg, de legalább nem kell sorban állni.
Később kiderült, hogy van ennek a jegynek egész Törökországra kiterjedő variánsa is, de annyira képtelen volt bármiféle kérdésre válaszolni az eladó, hogy nem mertem megvenni, pedig az lett volna a jó választás. Az nem öt napig érvényes, hanem tizenötig, és ezer petákba kerül, míg az Isztambuli verzió hétszázba és az Égei-tenger partvidéki meg hatszázba külön-külön.
