Már öt hónappal indulás elhatároztam, hogy megtanulok hieroglifát olvasni. Ebből lehet következtetni arra, hogy vagy Londonba, vagy Egyiptomba készültem, nos az utóbbi a helyzet.
Az alábbiakban a tanulási folyamatot és az egyiptomi nyelvtan alapjait szeretném megosztani, hátha valaki más is kedvet kap.
Az egész sztori ott kezdődött, hogy sok-sok évvel ezelőtt a kezembe akadt egy maja logogrammokról szóló könyv. (A logogramm egy általános szó szimbólumokra amiknek valamilyen nyelvi jelentése van).
E könyv szerzője azzal a felütéssel kezdte, hogy azt olvasta, hogy egyiptomiul a turisták egy hét beletolt erőfeszítéssel egész jól meg tudnak tanulni olvasni, és úgy gondolta, hogy hátha ezt majául is meg lehet ismételni. Spoiler warning, a maja sokkal nehezebb. Ugyanazokat a karaktereket különböző városok különböző korokban kicsit másképp írták, de mivel az összes szimbólumuk tök egyforma absztrakt vacak, ezért eléggé összefolynak a dolgok.
Láttam egy gépi tanulásos tézist, ahol maja logogrammokat akartak egy szerencsétlen képfelismerő AInak betanítani, de HAL a végére csak azt tudta mondani, hogy „I’m sorry Dave, I’m afraid I can’t do that.”. Felismerte száz százalékos magabiztossággal, hogy azok biza ott a képen valami maja kriksz-krakszok de tovább nem jutott.
Na ezzel szemben az egyiptomi TÉNYLEG könnyű, már holt nyelvhez képest. Egyetlen fix nyelvet használ a hieroglifás feliratok kilencven-plusz százaléka, a Közép-Egyiptomit, mert ezt mint a latint, megtartották az Újbirodalomban is. Ráadásul ha véletlen épp egy modernebb dialektussal írtak, azt max a nyelvész veszi észre, a laikus nem.
Véges gyakorlással el lehet jutni odáig, hogy az egyszeri halotti sztélé majdnem folyékonyan olvasható, legfeljebb halott rangját kell kisilabizálni, és a nagyobbak is javarészt megfejthetőek csak szótárazni kell hozzá. Az egész falat beborító csatajelenetek kisilabizálására az én tudásommal persze esély sincs, ott már mindenféle feltételes módok, meg jövő idők is megjelennek, nem beszélve metaforákról, amiket kulturális kontextus nélkül nehéz értelmezni.
Az összes egyszerű felirat egyes szám harmadik, esetleg egyes szám első személyben van, persze van ragozása a többi számnak és személynek is, csak ritkán találkozik vele a kezdő.
De hogy vág bele az ember az egyiptomi nyelvbe? Nekem három kezdő tankönyvem is van: Egyptian Hieroglpyhs for Complete Beginners, Bill Manley (bordó könyv); How to Read Egyptian, Bill Manley & Mark Collier (kék könyv); Complete Middle Egyptian, Richard Bussman (fehér könyv), és egy remek szótáram: Egyptian Glyphary, Bill Petty (zöld könyv). Ezenkívül befizettem egy online egyiptomi kurzusra is amiről majd később
Melyik könyv?
A fehér könyv a legszájbarágósabb, és a legközelebb van a klasszikus munkafüzetekhez. Mindent elmagyaráz kétszer, tesztek vannak benne, és naaaaagyon lassan építi a nyelvtant meg a szókincset, gyakran éreztem úgy, hogy „jól van, értem, haladjunk”. Hátránya (vagy előnye) még az is, hogy inkább töredékes szövegeket válogat össze, amiket már teljesen tud értelmezni a diák, nem pedig teljes sztéléken megy végig.
A bordó könyv szerintem a legjobb kezdés, elég lassan halad, és a nyelvtanból csomót elmaszatol azzal a felkiáltással, hogy „nem fontos, hogy ez miért jelenti azt, hogy „megették”, csak hidd el, hogy így kell az „enni”-t ragozni”. Viszont az elejétől valódi sztélék darabjain dolgozik. Jól feldolgozható a stílusa, és hamar sikerélményt ad.
A kék könyv a legmélyebb, szerintem túlságosan is, és viszonylag száraz. Viszont a barna könyv után, már a nagy vonalakat értve, nagyon jó volt kinyitni és magyarázatot kapni néhány összefüggésre, amit már úgy is sejtettem.
A zöld könyv egy roppant hasznos szótár. Lefedi egy jókora szókészletet (messze nem teljes azért) roppant frappáns módon. Nem ábécésorrendben vannak a szavak, mivel gyakran baromi nehéz megmondani, hogy hol is kezdődik egy szó pontosan, hanem sokkal inkább a „legritkább” vagy legjellemzőbb hieroglifa alapján rendezi a szavakat, még akkor is ha az adott hieroglifa éppen a szó közepén van.
Ez azt az egyedijen egyiptomi problémát oldja meg, ha egy szövegben van egy ismeretlen jel, de nem tudod pontosan hol vannak a szóhatárok. A kapáló fickó jelét megkeresed, akkor kiderül, hogy ez egy ige, amihez az előtte és az utána levő jelek közül is 2-2 hozzátartozik a szótári formában, és aztán hirtelen egy csomó másik jel is azonnal a helyére kerül, mint ragok vagy igekötők, és innentől a mellette levő szavakból is lehet tippelni, hogy ott vajon melyik a kulcs hieroglifa, ami köré a szó épül.
A kurzus
A learnforpleasure.com-on követtem egy középhaladó egyiptomi oktatást, amit a kék könyv szerzője tartott. Igazából a könyv anyagát mondta fel, kicsit másképp szervezve, és minden leckéhez adott még egy-két sztélét házi feladatnak fordítani, amik nem szerepeltek a könyvében. Az, hogy volt egy fix ritmus, és csak 10 hét volt magára a kurzusra, adott egy kis struktúrát. Az, hogy a kurzus videói és anyagai csak ez alatt az idő alatt elérhetőek szerintem elég szemétség, és ezt jó páran is szóvá tették a kurzus fórumain. A prof amúgy mindig gyorsan válaszolt a kérdésekre, de elég leereszkedő „hogy lehetsz ilyen hülye hogy nem emlékszel a lábjegyzetre a 68. oldalon, pedig négy héttel ezelőtt vettük” stílusban.
Szóval nem ajánlom tiszta szívvel, de ezeken a kereteken belül teljesen hasznos volt. Nézegettem más e-learning anyagokat is, de azok sokkal inkább lehúzásnak tűntek.
Ha valaki talál jót, szóljon.
A hieroglifák
Iskolában tanultuk, hogy a főníciai írást vették át a görögök, azt meg a rómaiak, és abból lett a mi írásunk. Amit nem tanultunk, hogy a főníciaiak a sémit vették át, a sémik pedig az egyiptomit. És az, hogy a másik nagy írásnak, az ékírásnak volt-e befolyása a hieroglifák kialakulására, nos ez a kérdés még nincs lejátszva. Kicsit gyanús azért, hogy nagyon egyszerre alakult ki a kettő.
Biztos az idegen osztották az észt a zűrhajókból.
A hieroglifák meglepően nagyrészt betűírás. A szájacska nem azt jelenti, hogy száj, vagy beszélni, hanem az egyiptomi szó a szájra r betűvel kezdődött, és azért lett a száj az „r” jele. Néha persze használják az eredeti értelmében is, de meglepően ritkán, egyszerűen túl kevés jelük van hozzá, hogy mindent lerajzoljanak. (Szemben a kínaival, ahol minden szótag nagyjából külön jel.)
A hieroglifáknak durván négy kategóriájuk van: betűjelek, kettes jelek, többes jelek és determinatívok. Az első pár az javarészt csak mássalhangzókat tartalmaz és a determinatívok arra kellenek, hogy azonos mássalhangzókból álló szavakat meg tudjanak különböztetni. Az angol példám erre a hit/hat/hot/hut, ami mind „H-T” lenne egyiptomiul, de mondjuk a „hat” szó mögé raknának az egyiptomiak egy ruhát jelző determinatívot. Ezek nagyon, nagyon bő kategóriák, ugyanaz a jel kiséri a beszédet, mint az evést, egy álló fickó, aki a kezét a szájához emeli.
Azért mondom, hogy javarészt csak mássalhangzókat, mert az e, o, u hangokat nem jelölték írásban. Az a-t, i-t és az y-t igen, és a w-t néha u-nak olvassuk, néha w-nek. Persze ez csak az egyiptológusok hobbija, fogalmunk sincs milyen hangokat szúrtak közéjük eredetiben, úgyhogy az alapértelmezett mindig a „e”. Ezért lett N-F-R-T-I-T-I királynő Nefertiti.
Néhány ritka esetben akár héber, akár görög akár római forrásból tudjuk, hogy mi volt nagyjából a kiejtés, ez isteneknél gyakori. Így lesz I-N-P-U-ból Anubisz olvasatban és A-S-I-R-ből Ozirisz, vagy I-M-N-ből Amun. A rómaiak leírták ezeknek az isteneknek a nevét, akkor amikor még élt a nyelv, szóval maradunk az ő olvasatuknál.
De ha valaki egyiptomi szöveget olvas föl, az biza csak tippel, mert senki nem tudja igazából. Konvenciók valamennyire vannak, illetve a klasszikus kopt nyelvből is következtetünk. A koptok Egyiptom keresztény kisebbsége, akik liturgikus nyelvnek megőrizték az eredeti egyiptomi egy relatíve modern változatát. Több, mint a semmi, a maja nyelvet is így fejtettük meg. Persze a mostani maják 500 évre vannak a konkvisztádoroktól, a kopt papokat pedig 3500 év választja el a Közép Birodalomtól.
Visszatérve a hieroglifákra, nagyjából 30 egybetűs jel van, olyan 50 kétbetűs amit érdemes megtanulni, és még 30 sokbetűs. Ez utóbbiak elég gyakran képírásként szolgálnak, Memphisznek (W-A-S-R) van saját jele, ami csak azt a várost jelenti és kész. A fennmaradó kétszáz jel elég ritka ahhoz, hogy elég szótárból megnézni, ha épp szembejön.
Ja és ami baromi idegesítő, hogy van négy H betűjük. A sima h, egy hehezett h, egy holland torokhanghoz hasonlító h és az „ankh”-ban szereplő kh.
Másik hajtépős, hogy az esztétikai szempontok felülírják néha a helyesírásiakat. Az írnokok szerették kihasználni a rendelkezésre álló helyet, tehát ha egy szóban volt két magas, de vékony, és két lapos, de széles jel, azt néha megkavarták, hogy az azonos alakúak egymás mellé kerüljenek. Kombinálva azzal, hogy NAGYON hasonlítanak egymásra a szavak szótári alakjai (mivel kihagyják ugye a magánhangzókat), néha az ember csak a fejét vakarja, hogy ez most vajon két szó, vagy egy szó, de akkor melyik, mert abból ami a falon van, semmi nem szótári alak.
Ezzel felvértezve, már tudunk csinálni átiratot minden feliratról, ami szembejön, de ez persze messze van még a fordítástól.
Nyelvtan
Meglepően nem vészes, főleg azért mert a ragozás nagy részét nem jelölték írásban. Vannak gyenge és erős igék, az utóbbi a masszív többség. Az erős igéket számban és személyben egyeztetjük, de a „hallja” „hallani” „hallhatja” és „halló” (mint nagyotthalló) ugyanaz az alak. Gyenge igéket ragozzuk, de azokat a ragokat is gyakran lehagyják, „eh, úgyis mindenki tudja mire gondoltunk” alapon. Például az egyes szám első személyű névmás, ami egy i betű (térdelő ember aki a kezét a szájához emeli), csak akkor van kirakva, ha értelmezései nehézségei lehetnének a művelt olvasónak, esetleg valami kétértelműség merülhetne fel.
Ha a kedves olvasó nem művelt, hanem teljesen kontár akkor ez nehézségekre vezethet.
Ezen túl tényleg faékek a szabályok, főnevek után a -w a többesszám, -t a nőnem, igék után az -n betű a múlt idő, az „én vagyok a halló” alak egy -w, az „én vagyok akit hallanak” egy -y, és ha dupla visszafelé dőlő per jelet látsz, az valami feltételes mód vagy jövő és egyszerűen tippelj egy jót, mert úgysem fog tudni senki megcáfolni.
Fordítás
A szóhatárokat egyáltalán nem jelölik, ezért jön nagyon jól a zöld szótár gyakran, mert ha egy hosszabb kupac közepéről egy jellegzetes szót sikerül kiemelni, akkor a mondat többi része is szétesik szavakra azonnal, dominókként.
A mondathatárokat gyakran jelölik, pontosabban a „valami történt” típusú mondatot egy életmentő I-W kezdi, a valamit csináltam/valaki vagyok mondatokat pedig gyakran egy nagyon jellegzetes IN-K. Ilyenkor az ember feladja az előző mondatot és friss lappal kezdi, hogy az első szó most egy állítmány lesz, utána jön az alany, majd a tárgy, azt elég könnyű összerakni, a jelzős szerkezetekben csúnyán el lehet veszni.
Ami meglepően szívás (legalábbis nekem) az a nevek. Egyiptomi tanulása közben fedeztem fel egy Jelentős Kultúrtörténeti Összefüggést, ahogy Micimackó mondaná, miszerint a mi neveink javarészt más nyelvekből származnak. A Péter jelentése görögül Szikla, a Mária héberül Szeretett ésatöbbi. Néhány virágnévtől meg Elődtől eltekintve rég holt nyelvekből vettük át őket.
Na az egyiptominak nem voltak holt nyelvei, ahonnan átvehette volna. Amenhotep azt jelenti, hogy „Amun elégedett”. Tutankhamun azt jelenti, hogy XXXX. Egyes embereket egyszerűen úgy hívtak hogy Mereri, ami az M-R igének a passzív alakja, kb azt jelenti hogy „(A) Szeretett (Személy)”. Ezért egy halotti sztélén néha kérdéses, hogy vajon ez valami ismeretlen, bonyolult rang, vagy csak a fickó neve volt veszett hosszú.
Gyakran az utóbbi.
De hogy ne csak a nehézségekről beszéljek, nagy könnyebbség, hogy egy csomó minden iszonyúan ismétlődő. Minden halotti sztélének ugyanaz a struktúrája: „A király egy imát mond Ozirisznek [Isteni titulus], még egy másik istennek [másik isteni titulus], Béláért, aki [Rang], és áldozatot mutat be, ezer kenyeret és sört, madarat és ökröt”, és így tovább. Esetleg „Te ki elmész sírom előtt mondj el egy imát Béláért, és mond hogy „ezer kenyeret és sört, madarat és ökröt áldozok”.
Ezeken mindig van egy kis csavar, beszúrt jelzős szerkezet, vagy megemlékezik a szép faragott botról, amit a királytól kapott szolgálataiért (és oda van faragva alulra), de maga a struktúra változatlan az évezredek alatt, sorvezetőként szolgálva, és így csak egy-egy új dolgot kell kibigyózni, nem egy egész falnyit.
A sztéléken látható alakok is nagyon korrekt struktúrába vannak rakva, apuka, anyuka, és a gyerek aki állította nekik a sztélét. Esetleg nagyszülők vagy unokák elszórva, mindenki mellé odaírva, hogy „Béla, a templomi marhák felügyelője, Józsi gyereke” és ebből fel lehet rajzolni a családfát.
Kicsi nehezítés, hogy sokkal kevesebb szavuk volt a családi viszonyokra, mint nekünk, az unokatestvér ugyanaz mint a testvér például, és a nagyszülő kifejezés se létezett.
A metaforák és hasonló szóképek fordítása kifejezetten nehéz, mert teljesen másképp gondolkodtak a világról mint mi. Például a meghalt az „elment nyugatra” mert, a lenyugvó nap irányában volt nekik a halottak birodalma. Az „igaz szóval szóló” a halott, mert a halottak nem tudnak hazudni.
Mint az közismert, hogy Safraneket idézzem.
Zárszó
Hát bevezetőnek ennyi elég is az egyiptomi nyelvből, tervbe vettem, hogy ha sikerül valamit rendesen lefordítanom, akkor csinálok belőle menő animációt, az átirattal és a fordítással együtt, de ez még a jövő zenéje.
Az egész buli családi erőfeszítés volt, bár legjobban én kattantam rá, azért NemSünt meg Csücsköt is sikerült magammal rángatnom, több-kevesebb sikerrel. Amikor még a téli szünetben a Szépművészeti Múzeumban fordítottunk, és az (akkor még) hét éves két órán keresztül ült törökülésben a földön, szótárazott és vitatkozott, hogy vajon melyik félig-meddig elkent jel mit jelenthet, akkor a teremőr néni odajött, és mondta, hogy ő ilyet még nem pipált, hogy egy ekkora ilyesmiket tudjon. Na akkor azért hízott a májam.
