Thaiföldön könnyen lehet olcsón jót enni. A konyha kevésbé változatos, mint az európai, már ami az elkészítési módokat illeti – szinte minden wokban készül. Viszont a felhasznált fűszervilág sokkal gazdagabb, rengeteg szószból, és érdekesnél érdekesebb fűszernövényekből válogatnak.
Köretnek két dolgot ismernek: rizst és tésztát, az utóbbi szinte mindig rizstészta, tehát tulajdonképpen számolhatjuk őket másfélnek. Ez a változatosság kevéssé meglepő, annak tudatában hogy Thaiföld a világ legnagyobb rizsexportőre. A rizst párolják vagy sütik, a rizstésztát legalább annyi féle módon csurgatják és szeletelik, mint az olaszok. Külön műfaj még az üvegtészta, ami áttetsző és nyúlós.
Nem az európában megszokott hús-köret vonalon gondolkodnak, hanem minden fogás egységes egész, amihez rizst szolgálnak fel, külön tányéron, de szinte csak mellékesen. A nálunk ismert leves fogalma teljesen hiányzik, majdnem minden leves, amit kanalakkal mernek rá a rizsre, miközben egy másik kanállal a levesestányérból is eszik.
Nincs reggeli, ebéd, vacsora, az átlag thai megállás nélkül zabál, ha teheti ötször étkezik, kisebbeket. Ugyanazt a meleg ételt a nap bármelyik szakában szívesen belapátolják, a nálunk kötelező reggelik (műzli, tojásrántotta) ismeretlenek. Tojásból amúgy iszonyatos mennyiséget esznek, napi átlagban egynél többet, és a kormány valamilyen ismeretlen okból dolgozik azon, hogy ezt feltornássza. Szent cél, hogy a thai paraszt elfogyassza a napi két tojását.
A legalapabb étel a korábban már említett Pad Thai: sült rizstészta, mogyoróval, babcsírával, tofuval, szójaszósszal, valamilyen hússal (általában garnélaval) és rakat különféle fűszerrel. Ettől, és a szószok mennyiségétől függően a színe fehértől mélybarnáig váltakozik, de mindig a békésen vállalható alapételek közé tartozik.
A sült rizs a másik ételtípus, amit kavargó gyomorral is nyugodtan ettünk. Ilyenkor egyszerűen beszórnak a wokba húst, zöldséget, szószt, rizst (nem ebben a sorrendben) és egy-fél percig rázzák. Az átlag thai étlapon két oldalon keresztül sorolják fel a sült rizseket, lényegében három változó (hús-zöldség 1 –zöldség 2) összes lehetséges kombinációját felsorolva.
A kedvenc, de kicsit kockázatos ételünk a curry. Ennek három alap fajtája van és rengeteg helyi. Az alap színek, erősségi sorrendben, a sárga, a zöld és a piros. Persze ez csak a curry paszta erőssége, ha vicces a szakács, akkor az egyáltalán nem csípős sárga curryt megküldheti annyi paprikával, hogy a szemünk kiugrik. Nagyon fontos mindig specifikálni, hogy nem kérünk csípőset bele. Aki otthon férfiemberként pakolja a halászlébe az Erős Pistát, az is sírva (nem viccelek, a talpad leizzad) fogja feladni az első vörös curryjét félúton. A curryt mély levesestányérokban szolgálják fel, mindig párolt rizzsel, de lehet kérni hogy süssék a két tányér tartalmát egybe, ez általában egy kicsit elvesz az erősségből.
Az összes curry (és minden egyéb levesük) alapja a kókusztej, ez nagyon kellemes, selymes mellékízt ad az összes étkezésnek, és igazság szerint megunhatatlan.
Helyi currykből ehető még a Massaman curry, ha nagyon megszorongatnánk a torkunkat és választanunk kéne, akkor ez lenne a kedvenc thai ételünk. A Massaman curry édesburgonyával készül, és alapesetben csak egy hajszálnyit csíp, tehát hosszabb napok előtt is bizontságos enni. A másik a Penang curry, egy déli specialitás (Penang Malajzia egyik északi állama), és a dzsungel curry, amibe szerintem az ehetetlen zöldségeket pakolják; kétszer próbáltuk ki, mindkétszer csődöt mondtunk a tálban úszkáló cuccokat látva, fogalmunk sem volt, hogy melyik fadarabot kell elrágni, melyiket kiköpni, és melyiket meghámozni.
Az ehető és ehetetlen keverése az összes thai étel jellemzője, a reptérre nagy tábla kéne hülye külföldieknek a következő felirattal:
A CITROMFŰ NEM EHETŐ!
Ha zsenge, el tudod rágni, de ne tedd!
Levesből két fajta van: a Tom Ka és a Tom Yam. Ezek írásmódja a vendéglős kedvétől függően alakul, néha Tom Yum, néha Thom Yhum, ahogy esik, úgy puffan. Mindkettő kókuszalapú, és mindkettő főétel, amit rizzsel szolgálnak fel. A Tom Ka galangállal és citromfűvel készül, ami egy édes-savanyú érzést ad neki, ez könnyen félrecsúszhat és egyszerűen rossz ízűvé válik az amúgy remek leves. A Tom Yam-ot tisztelettel kell kezelni, a Yam (ebben az esetben) azt jelenti, hogy csípős, és amit a thaiok így neveznek, az az is. A chili megtévesztően elbújik a kókusztej alatt, az első három kanálnál még bólogatsz, hogy nem is olyan rossz ez, a negyediknél kezdődik a gyomorégés, és az ötödiknél leteszed a kanalat.
Se elő, se utóételeik nincsenek, a tavaszi tekercs talán a kivétel, amit édes chiliszósszal szolgálnak fel, de az is a kínai konyhából jön. A saláta szintén főétel, hatalmas tányéron érkezik, gyakran húsdarabokkal (garnéla, csirke, marha, tonhal, disznó, amit akarsz) keverve. A legérdekesebb a papaya saláta, ami mindig csípős, de frissítő. Édességből viszont erősek, de azt csak a piacon lehet találni, frissen sütve, nem étteremben.
A turistásabb részeken, minden vendéglátó egységen kinn lógott ugyanaz a tábla (különféle módon elgépelve): Breakfast available – all day! A legtipikusabb turistareggeli az ún. American Breakfast, vagy ABF. Ez két tojásból (rántotta, vagy tükör, ahogy kéred), két piritósból, dzsemmből, vajból, kávéból vagy teából (ismétcsak, amit a vendég parancsol, de szigorúan csak az egyik), narancsléből, és a sonka-bacon-virsli szentháromság egy, helytől függő részhalmazából állt. Volt ahol mindhármat adták, volt ahol egyet kérhettél a háromból, de olyan is volt, hogy a virsli mellé kérhettél még valamit. Egy város árszínvonalát jól jellemezte az ABF ára, ugyanaz a reggeli hatvan és százötven baht között ingadozott.
Emellett még joghurtok, gyümölcsök, és műzlik is álltak rendelkezésre, illetve az ABF alkotóelemeinek bármely alegysége, ha a vendég úgy óhajtotta. Az irodában megszokott 11:40-kor ebéd, vagy 11:50-kor éhhalál jelenség hamar elmúlt, egy jó ABF után az ember fiának fel se tűnt, hogy délután négy van, és itt az ideje vacsorázni.
Az éttermeken kívül, a fő ételforrásunk a 7-11 (Seven-Eleven) szupermarket lánc volt. Majdnem négyezer egység szolgálja ki Thaiföldet, a nagyobb városokban mindig legalább kettő van látótávolságon belül. Mindig nyitva van, megbízható minőségen, alacsony áron árulja pontosan ugyanazt északon és délen. Vizet, naptejet, szúnyogriasztót, vécépapírt szereztünk be elsősorban innen, de ha úgy esett, akkor olcsón be lehetett reggelizni előrecsomagolt pékárúból, vagy félre lehetett tenni egy hosszabb út túlélésére. Az összes 7-11 el volt látva egy melegvíz géppel, ami mellett sorakoztak a ramenes dobozok, szinte kivétel nélkül csípősek. Egyszerűen kinyitottál egyet, feltöltötted forró vízzel, megetted a tartalmát a boltban álldigálva, és fizettél a pénztárnál. Rettenetesen rossz hamburger és hotdog készítő szolgáltatásuk is volt, előre, egybecsomagolt zsemlét és húst bedobta a pultos a mikróba, majd a salátabárból magadnak megtölthetted zöldséggel. Ez jobban hangzik, mint amilyen a végeredmény igazából volt, a zsömlék kicsik, a húsok pocsékok voltak, és az egész túl sokba került.
Forró kávé, jegeskávé, illetve csoki is rendelkezésre állt, és mindenféle egyéb „szines lötyi” kategóriájú italok is. Amíg még nem szoktunk hozzá a meleghez, addig a kiló jég - hatvan forintért szolgáltatást is gyakran igénybe vettük, reménytelen kisérleteket téve a légkondi mentes szobák lehűtésére, erről később letettünk.
A túra során szépen lassan belerázódtunk a gyümölcsevés rutinjába is, megtanultuk, melyiket hogy kell enni, és mennyibe kéne, hogy kerüljön. Krabiban rendszeresen fejenként egy kiló mangót ebédeltünk, ami olyan hatvan dekát jelentett nettó, a többi a héja, a legkülső, erősen szappan ízű hús, és a mag.
Egy tál étel valahol negyven és száz baht között volt, ez nem az ételtől vagy a minőségétől függött, hanem a helytől. Pontosan ugyanaz a sült rizs északon egy kifőzdében harmincöt baht volt, Koh Taon kilencven. Az európai ételek százharminc bahtnál kezdődtek, ennyi a legolcsóbb nyomorult spagetti volt, és szinte kivétel nélkül a rettenetes és az éppen csak ehető között ingadoztak. Így a menü európai részéről csak heveny gluténelvonási tünetek produkálása közben étkeztünk, amúgy maradtunk a tucatnyi bejáratott thai étel ciklikus ismételgetésénél.
A legdrágább az import hús volt, egy első osztályú újzélandi marhasztékért többet kértek el, mint egy napnyi szállásért, négyszáz és ezer peták között ingadozott az ára. Emiatt, bár szemeztünk vele végig, a smucigság győzőtt és végül egyszer sem ettünk.
Italfronton sem jobb a helyzet. A thai sörök rosszak. Némelyik kicsit rossz, némelyik nagyon rossz, de egyik sem jó. Viszont legalább drágák, relatíve és objektíve is. Másfél eurónyi baht egy nagy üveg a tűrhető kategóriából, ami nagyjából a Borsodi Borzasztó ízvilága fölötti lebeg egy hajszállal. Ennyiért Magyarországon már nagybetűs sört kapni, és ha összevetjük az átlagárakkal, akkor egy sör egy főétel árába kerül. A koktélok százhúsz-százötven bahtba kerültek, happy hour alatt százba, és sehol sem spórolták ki az alkoholt belőlük, de igazából nem volt igényünk alkoholra, a negyvenakárhány nap alatt ketten összesen talán tíz sört ittunk meg. Ez az arány a következő országokban sem fog javulni, lévén mind Malajziában, mind Indonéziában csak félig meddig legális dolog az alkohol.
Ha valaki kedvet kapott, akkor Pesten a Parázs Café (és a testvére, a Kis Parázs) szolgál fel autentikus thai kajákat. Tetűlassú a kiszolgálás, de legalább minden valóban olyan, mint idekünn, talán a chilivel bánnak kicsit óvatosabban, például a vörös curryjük csípős de nem halálos.
Befejezésül következzen egy rakat étel képe, illusztrációnak:
Piaci kínálat
Grillezett csattogóhal
Tom Ka Kai (csirkés Tom Ka), sündisznóval tálalva
Vörös curry jobbra, sült rizs a háttérben
Kókuszos édesség. Fogalmunk sincs mi a neve, rámutatással rendeltük, akárhányszor csak láttuk
Zöldségtál, nyakonöntve oyster szósszal
