A partszakaszon összesen olyan tíz helyet találtak ki maguknak a búváriskolák, ahova túrákat szerveznek. Magyar kifejezés híján a divesite-ot fogom használni. Korall mindenhol van, de ha egy szikla feltűnően szép, vagy van ott egy roncs, akkor inkább oda mennek az emberek, és ezek idővel fix, marketingelhető nevet kapnak. Például a Caves nevű helyen egy nyomorult barlang nem volt, csak egy korall boltív, de mennyivel menőbben hangzik az, hogy „Caves”, mint hogy „itt is szép a korall”.
Mivel víz alatt könnyű eltévedni, a túravezetőknek is jobb, ha kevés fix helyen kell tudniuk eligazodni, mintha csak valahol véletlenszerűen bemennének a mélybe. Ahol nem partról merülnek, hanem hajóról, ott a bójákat is ki kell rakni, mert nem szerencsés, ha horgonyokat dobálunk a korallra. Vagy az előző búvárcsapat fejére.
Az ember tök ritkán néz felfelé, hogy jön-e százkilós vashorgony ajándék az égből.
Itt ettől nem kellet tartani, csak parti merülések voltak, búvárfurgonnal szaladgáltunk a parti úton, és kis parkolókból caplattunk be a vízbe. A búvárfurgonok országtól függetlenül egyformák. Legalább húsz évesek, nagyon rozsdásak, és az üléseket kárpit helyett műanyag ponyva borítja. A jobbaknak a hátában vannak kialakítva lyukak, ahova a palackokat be lehet állítani, itt csak befektettük őket egymásra.
Az első hely, amit alaposan megnéztünk, a Mosquito nevű roncs volt. Ez egy folyami naszád volt, amit az amcsiktól kapott Izrael, még az ország alapításának környékén. Kipróbálták a Földközi-tengeren, ott felborult a hullámoktól. Aztán kipróbálták a kettővel nyugisabb Vörös-tengeren, naná, hogy itt is felborult.
Mivel Izraelnek elég kevés folyója van, ahol szükség volna egy folyami naszádra, ezután inkább elsüllyesztették, víz alatti látványosságnak. Nem volt olyan látványos, de azért kellemesen egyben levő kis hajócska volt, a fülkéjében pedig egy egész flottányi oroszlánhal (lionfish) úszott.
A magyar neveket csak ritkán tudom, úgyhogy szabad fordítok, és beírom mindig mögé az eredetit. Ezek NEM a hivatalos nevei a halaknak.
A környék másik roncsa viszont sokkal, de sokkal menőbb, Satil a neve. Ez is hadihajó volt, amit Izrael a franciáktól vett, még a hatvanas években. De mialatt a 13 hajóból álló családot hegesztette a hajógyár, a franciák meg a zsidók összevesztek valamin, és embargó alá kerültek a hajók. Persze az izraeli titkosszolgálatot se kell félteni, 1969 karácsonyán hat hadihajóra fellopakodtak a titkosügynökök, egyszerre lenyúlták mindet és röhögve hazahajóztak.
25 évvel később, amikor már nem volt rá szükség, ezt is szándékosan süllyesztették el, gyakorlóterepnek.
Mivel nem vihar végzett vele, hanem tűzszerészek, ezért nagyon szépen egyenesen áll a homokon, ezzel a roncsok nagy problémáját teljesen megússza, miszerint nehéz egy felborult és széttört hajón tájékozódni.
Itt megvan az összes alkatrész, beleértve a fantasztikus rádiótornyát a hajónak, ahova valamiért millió kishal (és a rájuk vadászó ragadozók) fészkelték be magukat.
Összesen háromszor merültünk ezen a roncson, a harmadikat már önállóan.
Ennek a magyarázatához kell egy kis kitérő. Az új búváriskolában láthatólag valamiért nagyon szimpatikusak voltunk, talán mert a nagyjából ötven merülésünkkel már középhaladónak számítunk, és ők általában teljesen kezdőkkel dolgoznak, így mi voltunk az örömkliensek, akikkel körbe-körbe lehetett úszkálni anélkül, hogy folyton igazgatni kéne őket.
Kaptunk is rengeteg pozitív visszajelzést, hogy milyen ügyesen uraljuk a magasságunkat (bouyancy), meg tartjuk magunkat az áramlatban egy helyben, hízott is rendesen a májunk. Az egyik divemaster merülés előtti eligazítása konkrétan annyi volt, sotto voce, hogy „Itt ez a három hülye, velük látom, hogy baj lesz, de ti nyugodtan menjetek amerre akartok, csak maradjatok látótávolságon belül”.
Ugyanitt amikor az egyik delikvens három méterre megközelítette a korallt egy áramlatos helyen, akkor csúnyán lecseszte, miközben én fél méter távolságból videóztam ugyanazt a sziklát; amit szabad Jupiternek, ugyebár.
A tapasztalt búvár levegőből is kevesebbet használ, egyrészt mert nem izgul, nincs tele adrenalinnal, rutin az egész, másrészt mert tudja, hogy mikor és hogyan mozogjon, nem csapdos össze-vissza a karjával. Általában, ha víz alatt a karod használod akkor valamit bénázol éppen.
Még nekem is van hova fejlődni uszonykezelésben, tolatni már kezdek megtanulni (jó ha az ember szűk helyről akar kijönni a homok felkavarása nélkül), de a divemasterek menő háton fekvős, mellúszásra hasonlító lábtechnikájának a trükkjére még nem jöttem rá.
Ez után a kis önfényezős kitérő után, vissza a Satil roncsára. A harmadik merülésünk úgy lett önálló, hogy reggel bebattyogtunk a bázisra, és kérdeztük, hogy mi is a program, amire az volt a válasz, hogy nektek sajnos nincs semmi délelőtt, tele vagyunk kurzussal, de miért nem visztek el két Nitrox palackot, és vágtok neki a kéknek, itt van a ház előtt a roncs, kiúsztok a bójáig, aztán hajrá.
Kaptunk persze azért egy rendes eligazítást az oktatótól, hogy mire figyeljünk, és Kacsa kapott kölcsön egy búvár számítógépet (nekem van saját), ami méri a mélységet, az eltöltött időt, meg egy csomó lényegtelen de vicces marhaságot. Mi is megbeszéltük egymás közt, hogy merre akarunk menni, hol mennyi időt tölteni és hogy jövünk ki, és nekivágtunk.
Ez volt életünk első nem vezetett merülése, és teljesen más világ volt. Ha van túravezető, akkor kb annyi a dolgom, hogy fél tank környékén szólok neki, amúgy csak nézelődök, mint Rozi a moziban. Most mi néztük a mélységet, távolságot, levegőt, figyeltünk egymásra, a környezetre; a halakra alig jutott idő. Odafelé kiúsztunk a bójáig a felszínen, lementünk kötélen, visszafelé iránytűvel navigáltunk haza, keresztül a kéken, mert a fenti hullámzásban igazából mindketten rühellünk úszni, főleg teljes felszereléssel a háton.
Pont ott jöttünk ki a vízből, ahol akartunk, kicsivel több tartalék levegővel, mint amennyivel akartunk hagyni, békés, biztonságos merülés volt. És találtunk közben krokodil-halat, ami úgy néz ki, mint egy ragyás rája, meg két baba-murénát. Az egyik a korlát csövét nézte ki magának, mint üreget, de végülis igaza volt, teljesen gyerek muréna méretű lyuk.
Elvittek minket a dolfinárium melletti szakaszra is. Van ugyanis egy hálóval elkerített része a partnak, ahol egy rakat delfin lakik egy jó nagy, de félig zárt részen. Jó sok pénzért lehet közöttük úszkálni. Ha lett volna rá időnk, lehet, hogy bevállaltam volna, még akkor is ha erősen büdös az egész vállalkozás.
Így végül inkább merültünk csak a dolfinárium mellett. Ugyanis a delfinek kijárnak, néha kiugranak, úszkálnak kicsit kinn is, aztán mennek haza, ahol nem kell dolgozni a napi halvacsoráért. Na mi is ilyen delfinben reménykedtünk, és elvileg láttunk is valamit, a messzeségben. Mármint Kacsa látott, én pont lemaradtam róla, de ő is csak annyit vett ki, hogy valami mozog arrafelé. A hangjukat viszont végig hallgattuk az egész úton, be nem áll a szájuk.
A menet azért az elmaradt delfin mellett sem volt bukta, a régi ipari kikötő mólói mellett mentünk be a mélybe, és az oszlopokon rengeteg élet telepedett meg. A korall szeret sziklákra nőni, de bármilyen más szilárd alap is megteszi, jelen esetben a méter vastag oszlop.
Az Egyetem (University) divesitera csak és kizárólag azért mentünk, mert úgyis ráértünk. 12 méter mély, ami már pocsolyának számít, és tulajdonképpen teljesen érdektelen volt. Persze egy környék pontszámát nagyban meghatározza, hogy mit látunk ott, ha szembe jött volna egy teknős rögtön jobban örültem volna neki. Itt mondták nekünk, hogy úgyis kevés levegőt használunk, menjünk bátran kisebb palackkal.
Az alap palack 12 literes, acélpalack, amit lehet flancolni drágább és vékonyabb anyagokra cserélve. Itt most 10 litereset kaptunk, és tényleg nem fogyott ki. A mélységgel lineárisan nő a levegő fogyasztás. 10 méterenként egy extra atmoszféra nyomással kell számolni. 10 méter mélyen dupla annyi levegőt használ az ember, húsz méteren tripla annyit, harmincon pedig négyszeres sebességgel ürül a palack, mint a felszínen tenné.
Márha bárki is felszínen lélegezne búvárpalackból, talán tűzoltókat leszámítva.
És ha 20-30 méteren békésen jó a 12 literes tank nekünk, akkor 12 méterre bőven sok volt még a tízes is. Viszont érezhetően könnyebb vele elcaplatni a kocsitól a vízig.
Messze a legszebb színei a természetvédelmi területnek voltak, ami egyben a legsekélyebb merülés is volt, összesen hat méternyi. Ide már közölték velünk, hogy vihetünk bátran 7 literes tartályt, amit alapból csak gyerekekre és negyven kilós csajokra adnak, de itt ugye még két atmoszféra sem volt a nyomás a víz alatt.
Nekem régi tervemet valósította meg ez a merülés: mindig is filóztam azon, hogy miért is nem snorkelezünk palackkal, sose fogyna ki belőle a levegő, és a legszebb korall úgyis ott van, ahol még rengeteg a fény. Na itt pont ezt csináltuk, gyönyörű, élénk színeket láttunk, és annyi volt a fény, hogy teljesen értelmetlen volt használni a lámpácskámat a videókamera alatt, közelébe nem ért a nap leszűrődő fényének.
Nem csak a korall volt gyönyörű, élettel is tele volt. Itt láttam életem második tengeri kígyóját, aki hosszan, lassan tekergett végig a homokon. A tengeri kígyók amúgy tényleg igazi kígyók, és ráadásul brutálisan mérgezőek, és némelyik még agresszív is. Ahogy ezt később a wikipédián olvastam, kicsit elsápadtam, aztán megtudtam, hogy hiába harapnak, nem engedik ki a mérget szinte soha, ezért az elmúlt negyven évben egy, azaz egy ember halt bele tengeri kígyó harapásba az egész világon.
Láttunk kékpettyes tüskésráját (blue-spotted stingray) is minden merülésen ezen a környékén. Nekem erős gyanúm volt, hogy ez ugyanaz az állat újra és újra, aki magasról ejt a búvárokra, és egyáltalán nem zavartatja magát, ha öten körbe lebegik. Békésen túrta a homokot itt aztán ott, rákokat meg ilyesmiket keresve.
Itt láttam életem leginteraktívabb polipját is: nagyon komótosan emelkedett csak fel a tenger fenekéről, és egyáltalán nem sietett sehova. Párszor színt váltott, szürkéből feketébe, majd vissza, végül arrébb libbent egy korall csoporttal és bebújt egy mély lyukba.
Mindig is imádtam a lábasfejűeket, de sajnos otthon tartani őket elég macera, még akkor is ha van az embernek egy sósvízi akváriuma (ami persze nincs). Egy tintahal olyan, mint a nullával szorzás. Bármit raksz mellé, pont egy tintahal marad a végére. Ha kisebb halat, akkor lenyeli egészben. Ha nagyobb halat, akkor halálra csipkedi és aztán eszi meg. Ha egy másik tintahalat, akkor is pont egy tintahal lesz a vízben másnapra.
Elvileg van néhány fajta tengeri csillag, amit nem cincál szét azonnal. Ráadásul akváriumban él nettó három évet, aztán darabokra rohad. A vadonban ez csak egy év, mert amint felnőtt a tintahal, gyereket csinál, és ha ez sikeres volt, akkor az állat egyszerűen meghal, akár hímről, akár nőstényről beszélünk. Tintahal lepedőakrobaták nincsenek, mindenki maximum egy párosodási periódust él meg.
Sokat próbáltunk egy éjszakai merülést is szervezni magunknak, de ahhoz négy ember kellett volna (vagy kifizetni a másik két ember árát, de attól ugye berzenkedtünk), és sajnos nem jött össze. Az utolsó napon lett volna még három ember, de az első merülésükön kiderült, hogy hét éve nem voltak víz alatt és az alapokat át kell ismételni először, úgyhogy így jártunk.
Pedig a korallzátonyon előjön az összes éjszakai vadász a rejtőzködésből, elvileg teljesen más halakat lehet látni, és ha órák óta nem úszott arra ember akkor sokkal aktívabbak is a nagyobb jószágok.
De ez a kaland megmaradt a következő búvárnyaralásra.
