A kanári szigetcsoport hat szigetből áll, és ezúttal a legtávolabbira és legnehezebben elérhetőre utaztunk, El Hierrora. Az egész 20 kilométer széles, 20 kilométer hosszú, a legkisebb magyar megyének is jó tizede csak területre.
Tizenegy ezren ha lakják és mivel nincs nemzetközi reptere, ezért a turisták is javarészt elkerülik. Ha az ember durván öt órát repül a kanári szigetekig, semmi kedve nincs általában átszállni még egyszer. Ez persze egyben a hely varázsa is, itt az éttermek inkább a helyieknek főznek, és nem a turistáknak, ami jelentős ugrás a minőségben, mert onnantól fogva nem csak azt kell elérni, hogy a vendég legalább egyszer bejöjjön, hanem máskor is visszatérjen.
Ahogy az egyik leírás fogalmazott, itt nem csak nyitva hagyják az autókat, hanem a kulcsnak a gyújtásban a helye. Mit csinálnál egy lopott kocsival egy szigeten, aminek durván száz kilométer útja van, és naponta két kompja? Elég nehézkes a szajréval meglépni.
Kacsa kollégámmal a szokásos egyenletet követve, kerestük, hogy hol búvárkodhatnánk idén is egy hetet. Ez ugye tavaly, még a járvány előtt Mexikóban történt, de idén nyaralás címén egy hónapot Magyarországon töltöttünk, ahol legfeljebb barlangi búvárkodni lehet, bár az elvileg nem is rossz.
Egyiptomban még mindig folyamatosan rabolnak el turistacsoportokat, két repülőgép is robbant az államforma oda-vissza váltás óta, plusz az ultraszegény-ország-találkozik-koronával kombót se néznénk meg testközelből.
Izraelt kipipáltuk, 7 kilométer a Vörös tengeri partszakasz, oda is, vissza is merültünk minden helyen már.
A Kanári-szigeteken is voltunk már Gran Canarián, Fuerteventurán és Lanzarotén (bár ott csak kirándultunk), viszont az útikönyvben már évekkel ezelőtt megakadt a szemem El Hierro déli részén levő búvárfalun, La Restingán, ide indultunk most.
Mint említettem, nincs direkt járat Európából, maradt tehát az átszállás. Hollandiából a járatok hajnalban szállnak fel, és délben érnek földet újra, ami bőven elég idő, de a magyar fapadosok inkább estefelé érkeznek, ami ellehetetleníti a célsziget elérését egy nap alatt. Kacsa tehát két éjszakával korábban érkezett Hollandiába, hogy aztán hajnali háromkor kelve elérjük az EasyJet gépét.
Aztán majdnem egyedül mentem, mert a sporttársnak sikerült bő fél órával az utolsó repjegy megvétele után az iroda közepén orra buknia, amit a segítőkész doktor „bokatörésnek, de legalábbis repedésnek” diagnosztizált, és gyorsan be is gipszelte.
Na már most járógipszben nem csak az egész napos utazás necces, de ráadásul híres arról, hogy úszni se lehet benne, szóval elkezdtem fejben orientálni magam a szóló nyaralás felé.
Aztán amikor két nappal később már annyira lelohadt a duzzanat, hogy lötyögött a gipsz, és az érintett láb egyáltalán nem fájt, csak a másik, amin azóta ugrált, Kacsa elfáradt egy fizetős orvosi szolgáltatóhoz másodvéleményért.
Itt felülvizsgálva az előző doktorbácsit, szalagszakadás lett az eredmény, amire nem kell gipsz, csak szorító, és mit ád isten, abból van vízálló. Úgyhogy a megkötés az lett, hogy csak egy békatalpat hordhat, ami sokkal békésebb.
Mire két héttel a baleset után hozzánk eljutott, addigra a mankót csak arra használta, hogy Ferihegyen (akkor se Liszt Ferenc) turbóban suhanjon át a biztonsági ellenőrzésen, és végülis az amszterdami repülőtér (Schiphol, kiejtése kemény h-val: szghghghiphol, és nem siphol, nem Németország) parkolójában hagyta, a kocsi csomagtartójának biztonságában.
Baleset velem is történt, bár kisebb léptékű, az elmúlt másfél évben gondosan nevelgetett szakállam esett áldozatául a búvárkodásnak. A bajuszra nem lehet maszkot tenni, mert beszivárog a szőrök mellett a víz és megtölti, amire a megoldás, hogy az ember a hajnyíróval egy vékony sávot borotvál az orr alá. Én túl lusta voltam előbányászni a célszerszámot, és megpróbáltam a rendes borotvával.
Az első eredmény egy vízszintesen lefejezett bajusz lett, úgyhogy mentőakcióként az egészet levágtam. Ettől úgy néztem ki, mint Osama bin Laden szelleme által indított beszivárgó akció Európai hajszőrzet stílusokról félretájékoztatott tagja. A harmadik iterációban próbáltam valami formát adni az amúgy is elburjánzott szakállnak, és a tükörből egy fess, fiatalos pedofil nézett vissza. (Enyhébb itéletként még a Mormon hittérítő is szóba jöhet). Egyszerűen nincs normális szakáll bajusz nélkül. Szóval NemSün nagy örömére az egészet leborotváltam.
A fenti problémákon túl se volt egyszerű az út persze. Kora hajnali kelés a reptérre, majd repülő Tenerife déli repterére, onnan át busszal Tenerife északra, repülő El Hierróra, busz Valverdébe (El Hierró „fővárosa”, 4000 lakos), még egy busz El Pinarba (nem röhög, sziget központi átszállóhely, mert a húsz kilométeres szigetnek közlekedési rendszere van ám), és onnan harmadik busz La Retsingába.
Már a reptér se indult egyszerűen, odaértünk két és fél órával az indulás előtt, már éppen kezdtem is lamentálni, hogy klasszikus apuka lettem, aki a reptérre már az előző este kimegy táborozni, de aztán belefutottunk egy retek lassú, 40 perces check-in sorba.
Mindig is enyhe lenézéssel figyeltem azokat a sporttársakat, akik tíz percig szerencsétlenkednek a csomagokkal, leborul, nincs meg a jegy, jaj hol az útlevél, túlsúlyos a bőrönd, még ötven euró lesz, és fölényes magabiztossággal nyújtottam át egyszerre a személyimet és a telefonomat, rajta a beszállókártyával a néninek, hogy a kemény 14 kilós csomagom indulhat is a reptér gyomrába.
A néni visszakérdezett, hogy na és a QR kód? Mutattam, hogy az is be van készítve a szomszédos ablakban, nincs itt semmi gond. De nem ez a QR kód, hanem a spanyol. Itt kicsit felszaladt a szemöldököm, hogy az enyémre az van írva, hogy nemzetközi, spanyolom, na az nincs.
Akkor látogassak hát el erre a weboldalra, és csináljak, javasolta a néni, és egy papirosra rákörmölt egy alig olvasható webcímet, szóval leforrázva és megszégyenülve kullogtam oldalra, hogy lám-lám ezúttal én kerültem hibaágra.
Szóval annak ellenére, hogy mindketten megnéztük a spanyolországi korona szabályokat, valahogy egyikünknek sem tűnt fel, hogy ki kell tölteni egy remek kis appban egy nagyon szerencsétlen formanyomtatványt, ami a végén generál egy QR kódot. Hajnali hármas keléssel, negyven perces sorban állással súlyosbítva pont ez hiányzott nekünk, főleg mivel nem Jeff Bezos és Bill Gates szerelemgyereke programozta az appot, és például ha appot váltottál, hogy megnézd a szállás pontos címét (kötelező mező), akkor kitörölt mindent az aktuális oldalról mire visszaértél. Kicsit érezve az idő homokjának már-már feltartóztathatatlan pergését, nálam az irányitószám 1234 lett, majd miután kiderült, hogy hibát vétettem és ötjegyűnek kéne lennie, igen, jól gondolod, 12345-re javítottam.
Hasonlóan a legfontosabb információt, miszerint van nekem nemzetközi QR kódom, sajnos nem tudtam itt megosztani, mert ez a fostalicska, azt kéri hogy fényképezzem be, és én a saját telefonom képernyőjét pont nem tudom szkennelni. Fájl feltöltést is elfogadott volna, de azt meg az tette lehetetlenné, hogy a holland királyi QR kód app nem engedi a képernyőmentés készítését, mert „privát információt tartalmaz a képernyő”.
Az én telefonom a saját QR kódomat nem engedi elmenteni, hogy megvédje az én személyiségi jogaimat. Köszönjük, Emese.
Megpróbáltuk mérnöki találékonyságunk összes fortélyát bevetve lefényképezni egyik telefonnal a másikat majd a másikról visszaszkennelni az elsőre, de ez a módszer is csődöt mondott, valószínűleg az elégtelen fényviszonyok miatt.
Szóval én beikszeltem az appban, hogy papír igazolásom van a koronamentességről, azon az elven, hogy ha valaha is valaki rá fog kérdezni, én istenuccse kidumálom. Spoiler alert: nem kérdezték.
Az út amúgy teljesen simán ment, a tenerifei reptéren a pálmafák árnyékban a megérkezős sör jól csúszott, bár hosszúnadrágban se volt igazán meleg.
A nagyratörő El Hierro-i tömegközlekedési terveinket felülírta a lustaság, és inkább taxival jöttünk be a városba. Meg ha buszoztunk volna, akkor bezárt volna a falu egyetlen ábécéje mire odaérünk.
La Retsinga pedig tényleg egy falu, ötszáz lelkes, szélte-hossza három háztömb, de minden második ház cserébe búvárközpont, van vagy öt darab. Viszont a közönség az csak spanyol, a fejezet elején említett okok miatt, és az éttermekben sem elvárás, hogy meg tudjanak szólalni II. Erzsébet nyelvén, maradt tehát a mutogatás és az erősen nyikorgó spanyolom. Még azt a kifejezést kéne megtanulni, hogy „Nem tudom mi az amit a szomszéd eszik, de én is azt kérem”.
A menü tipikusan halból, kagylóból és rákból áll, például a tengeri csigák (spanyolul lapas, angolul limpet) méltán elfeledett táplálék, de itt mindenhol van. Rágós vacak, de ha leöntöd fokhagymaszósszal akkor fokhagyma íze lesz.
Úgy tettük el magunkat este, hogy másnap vár a búvárkodás!
