Ayutthaya volt az első igazi állomása a túrának, és rengeteg templomrom mellett néhány érdekes tanulsággal is szolgált. Maga a város lényegében egy szigeten helyezkedik el, amit több folyó összefolyása és kavarodása alakított ki. 420 éven át innen uralkodtak Sziám királyai, hol kisebb, hol nagyobb terület felett, és minden király emelt néhány templomot. Néha a templomemelés oka az volt, hogy sikeresen meggyilkolta mindkét bátyját és a tiszteletükre építtetett egy baromi nagy tornyot, ami alá eltemette őket, de ez már részletkérdés hét évszázad távlatából. Aztán jöttek a burmaiak (minden thai történelmi emlék így kezdődik, békésen szántogató traktoraink viszonozták a tűzet, felszálltak és visszatértek a bázisra stílusban), és elfoglalták a várost egyszer, a thaiok visszafoglalták, és amikor a burmaiak megint jöttek, száz évvel később, akkor már unhatták az egészet, ezért kifosztották és felrobbantották a város összes érdekesebb épületét. Ez a tragédia, mint a Thai Mohács, mindmáig elevenen él a népben. Az egész romkomplexumot benőtte és átszőtte a város, és a lakók aktívan reciklálták a templomok tégláit, tovább rombolva, ami még állt.
Mi csak annyit éreztünk mindebből a vonatút után, hogy büdös van, de ez Thaiföld egy jó részére jellemző. Az üres üvegeinkkel általában jó kilométert kell baktatni mielőtt szembejön egy kuka, (szelektív gyűjtésről ne is álmodjunk), és a legtöbb helyi nem hajlandó ennyit fáradni. A szemétkupacok ebben a hőségben hamar összerohadnak, már észre se vesszük a szagot, csak akkor gyomorfacsaró, ha éppen egy étterem előtt támad.
Köztisztasági erőfeszítésre eddig két példát láttunk: egyszer Bangkokban egy nagy slagos kocsit, ami végiggurult az utcán és lemosta a járdát. Ettől persze nem tűnik el a szemét, csak arrébb megy. A másik példa Ayutthayában volt, két utcaseprő formázott szemétkupacokat, majd arrébb mentek. A naiv optimizmus azt sugallja, hogy valamit akartak is csinálni a helyre kis dombokkal, de egyiküknél sem volt kukára emlékeztető tárgy.
Visszatérve a megérkezésünkre, az első dolgunk az volt, hogy szállást keressünk. Azt olvastuk hogy Április a low season, ezért mindenhol alkudni próbáltunk, mégpedig sikeresen. Bangkokban 600 bahtért aludtunk egy kellemes, de nem légkondicionált szobában, itt első éjszaka 400-ért kaptunk légkondit, második éjszaka egy költözés után, már 350-ért. Végigjártunk három helyet, mindenhol kértük, hogy mutassanak aircon és fan szobákat, mondjanak árakat, és mi csak mondogattuk hogy túl sok, túl sok, az ár meg ment szépen lefele. Egy ausztrál hostel tulaj alapból mondta, hogy a fő időszak árai vannak kiírva, csak viccből, ő igazából fele annyiért gondolja, mint ami a táblán található. Sajnos nem volt légkondicionált szobája, úgyhogy nem ő nyert.
A második ayutthayai napra megtanultuk, hogy nem elég a légkondi, kell a távirányító is, mert egész rossz vicc ha 15 fokos levegőt fújnak az ember arcába egész éjszaka. Mikor reggel szóvá tettük a távirányító hiányát, a válasz az volt, hogy szívesen ad még takarót, na ekkor költöztünk ki. Érdekes módon a következő hostelben is csak a harmadik szobához volt távirányító. Megtanultuk még azt is, hogy meg kell nézni, hogy van-e konnektor a szobában. Az ember azt hinné, hogy egy wifivel ellátott hostelben ez nem olyan nagy kérés, de láttunk olyan szobát ahol egyáltalán nem volt.
Volt olyan hely is ahonnan azért fordultunk ki azonnal, mert nem volt wifi. „Csókolom, wifi van? Nincs kisfiam. Csókolom!” De ilyen hely csak egy volt az öt vendégház között, ahova benéztünk. Internet tényleg mindenhol elérhető, ingyen.
A romok nem véletlenül részei az UNESCO World Heritagenek, lenyűgözőek. Mindegyik ugyanaz, egy wat, a közepén egy prang-al, hatalmas toronnyal, némelyik 40 méter magas volt fénykorában. Most helyre kis fácskák nőnek ki jobbra-balra belőlük, cirka három emelet magasan és madarak zsongják körbe őket.
Prang
Mivel ez tulajdonképpen egy város volt régen, nem is kicsi, a királya követett küldött Franciaországba, és portugál, holland, angol és francia enklávék sorakoztak a városfalon kívül, a nagyon szép dolgok elég messze voltak egymástól, biciklit kellet bérelni. A másik lehetőség egy irtózatot árú buszos túra lett volna, de úgy éreztük jobb a saját két kerekünkön. Mármint fejenként kettő, nem összesen. Lehetett venni napijegyet, ami 6 romkomplexumba szolgált jegyként (5-öt kellett meglátogatni, hogy megérje, csak a hozzánk hasonló fanatikusoknak éri meg), amihez járt egy használhatatlan térkép, de azért csak eligazodtunk. A hatodik helyre csakazértis mentünk el, kétszer eltévedtünk közben, de azért megnéztük. Itt már egy meditáló szerzetestől eltekintve, aki az egyik sarokban ült és a falat bámulta, senki nem volt rajtunk kívül, még jegykezelő bácsi se.
Chedi sor
Ilyen kombinált jegyből a legjobb a sukhotai park lesz, ahol nem csak harminc napos belépést ad a park öt körzetébe és a múzeumba, hanem még a hatvan kilométerrel arrébb levő parkot is meg lehet vele tekinteni, körülbelül harmadáért, mint amibe a jegyek külön-külön kerülnének. Mivel az összes költéseink negyven-hatvan százaléka körül van a belépőjegy, az ilyeneknek előre örülünk.
Kicsit aggódva vágtunk bele, mert a két megnézett honlap körül az egyik 60, a másik 90 százalék eséllyel jósolt esőt, de csak szemerkélés lett belőle, ami 34 fokban tulajdonképpen kellemes. További áldásos mellékhatása az idézőjeles rossz időnek, hogy végig borult volt az ég, kevésbé égtünk szénné. Eddig elkerültük a komoly leégést, a turistaszerelésből kilógó részek már szépen barnulnak, a következő nagy kaland a tengerparton lesz kettő-négy hét múlva, amikor a hullasápadt felsőtestünket kipakoljuk a homokra.
Elefánt taxi-droszt
A második ayutthayai napra már csak egy múzeum maradt, illetve meg szerettük volna nézni a helybeli folklórtanszék kardozós, táncolós, turistalehúzós műsorát, de úgy tűnik most nem játsszák. Kár érte, de lesz máshol is ilyen.
Kultúrprogram hiányában késő délután indultunk tovább Ranchananburi felé. Buri szerintünk várost jelent, még nem sikerült megerősíteni. A helyiek „kááánsááá, kááánsááá” kiáltásokkal tereltek fel minket különféle buszokra. Ugyan nem légkondicionált a másodosztályú tömegközlekedés, de a busz plafonjáról hét ventillátor lóg, és nyitott ablakkal süvít kilencvennel, tehát egészen elviselhető. Nagyon gyanús, hogy mindkét buszon pontosan azt az összeget vették el tőlem, ami a kezemben volt, a másfél órás útszakaszért 120 bahtot, a kétórásért 100-at, míg a helyiek húszasból is visszakapnak. Legközelebb két darab húsz bahtos lesz a kezemben, és mosolygok hozzá, meglátjuk mire jutunk.
Buszunk plafonja:
