Venezuela partjai mellett vannak az A-B-C szigetek. Aruba, Bonaire és Curacao. Három másik, északabbra elterülő szigettel együtt, ezek alkották a Holland Antillák nevű országot valamikor, de 2010 10. 10-én eldöntötték, hogy ebből bizony elég volt, és némelyik külön állam lett, némelyik meg teljesen visszatért Hollandia kebelére.
Na, ez a szép sztori valami elképesztő jogi katyvaszt maszatol el. Mind a hat szigete az egykori Holland Antilláknak valamilyen formában továbbra is a Holland Királyság része, ami egyfajta Egyesült Államokként fogja össze őket az európai Hollandiával. Aruba például önálló tagállam, Bonaire, amit mi látogattunk meg, pedig egy „különleges önkormányzat”. Annyira különleges, hogy nem euró a pénznem hanem a dollár, nem érvényes a holland egészségbiztosítás és 2 euró per perc hirtelen a roaming tarifa, annak ellenére, hogy hivatalosan nem hagytad el az országot.
De akkor miben is része Hollandiának? Például a holland adófizetők pénzelik, a holland rendőrség járőrözik és a holland katasztrófavédelem jön ide, ha egy hurrikán elviszi a tetőt. Aruba, ami külön ország, nem számíthat ennyi segítségre, de azért ott is a holland haditengerészet kergeti a venezuelai drogcsempész csónakokat.
A hivatalos nyelv is holland, amit tényleg mindenki beszél is, de valami egészen elképesztő kiejtéssel. A másik nyelv a papiamentu, egyfajta fekete-spanyol-arawak-holland pidzsin. Ahogy hallgattuk a csajokat fecserészni az autókölcsönzőben, teljesen spanyolnak hangzott, de leírva van benne bőven holland is, csak spanyolul ejtik.
Ez a két nép határozta meg ezeknek a szigeteknek a történelmét; már nagyon korán elfoglalták Bonairet a spanyolok, és miután művelésre alkalmatlannak nyilvánították, gyorsan el is hurcolták az őslakos arawakokat meghalni bányákba, majd máshonnan hoztak új arawak indiánokat, mert rájöttek, hogy remekül lehet errefelé sót lepárolni, és az elég emberigényes meló volt. Szóval ráadásul még rengeteg fekete rabszolgát is ideszállítottak, hogy meglegyen a munkáskéz. Közben a hollandok átvették a spanyoloktól a szigetet, és hoztak még sok hajó rabszolgát, ezzel kialakítva a sziget mai etnikai összetételét.
Kis megszakításokkal az ezerhatszázas évek közepe óta holland gyarmat a sziget. A második világháborúban persze az amcsik beköltöztek ide, nehogy német támaszpontként szolgáljon, de a háború után mentek is tovább.
Ma főleg turizmusból él a hely, a GDP durván fele repülőn érkezik, főleg az anyaországból, és valamennyi az egyesült államokból. Igazából búvárkodáson és kis szörfözésen kívül mást nem sokat lehet itt csinálni, a parton strandolás a kövek és korallok miatt például kifejezetten kellemetlen, de azért a többi lehetséges programot itt végig veszem.
A sziget majd harmadát teszi ki a Washington Slagbaai Nemzeti Park, amiben összesen két egyirányú út van: a hosszú és a rövid. A hosszú két és fél óra kocsival, a rövid másfél. Nem a park nagy, az út szar.
Nagyon hangulatos a kaktuszerdőben terepjáróval zötykölődni, miközben a caracara altípusú saskeselyűfajzat repked a karmai közt (bárányok helyett) gyíkokkal. Ez utóbbi nem szókép, tényleg két madarat is láttunk, aki épp sikeres vadászatból tért haza.
De rengeteg egyéb csip-csip is repked jobbra-balra, színes, egzotikus madarak és papagájok is. Meg persze flamingók. A sólepárlók és a sós mocsarak bizonyos töménység után már kiölnek minden növényi életet, kivéve egyetlen rózsaszínű algafajtát. Ezt az algát megeszi a garnéla, ami szintén rózsaszín lesz. A garnélát megeszi a flamingó, ami, igen, jól gondolod, rózsaszín lesz. Ugyanis a flamingó gyárilag fehér, Pervollal mosva. Az állatkertben piros ételfestéket kevernek a kajájukba, hogy az autentikus hangulatot fenn lehessen tartani.
A parkban nem csak autókázni lehetett persze, hanem ki is szállni a kocsiból, mindenféle madárlesekre meg kilátókra és kisebb-nagyobb dombokra felmászni. Mi nagyon korán indultunk, nyolcra a park kapujában voltunk, mert tűző egyenlítői napon hegynek fölfelé gyalogolni nem akkora buli, főleg ha leégés ellen az ember hosszúujjút és hosszúnadrágot is hord, sapkával és zárt cipővel súlyosbítva.
A szigeten összesen két édesvízű forrás van, az egyik a parkban, ahova a helyi csip-csipek járnak vízért. Elég száraz egy ilyen sziget, amíg nem volt sótlanító erőmű meg is szenvedtek vele és most se nagyon van medencéje a házaknak (nem úgy mint a Kanári-szigeteken például).
Azt tán érdemes tudni még földrajzból, hogy a keleti szél az uralkodó szélirány. Mindig, de mindig onnan fúj, esős évszak, száraz évszak, reggel, este, és ráadásul nem is kicsit. A magasabb dombokon egészen absztrakt szoborba facsarja ki a fákat az uralkodó széljárás. Emiatt a sziget nyugati partján mindig csendes a víz, keleten viszont egekig csapnak a hullámok.
Nem is merül ott senki.
A teljes turistaélmény jegyében befizettünk egy naplementés hat fogásos vacsorára, ami egy nagyon hangulatos kétárbócos vitorláson szolgáltak fel. Tényleg fel-alá hajózgattunk a (nyugati) part mentén, és bőven hozták a rumot meg a rozét (és hozzá a bubis vizet, amit próbáltak külön pohárba tölteni, de hát minek szétválasztani azt, ami összetartozik). Kaját már kevésbé hoztak, sajnos tányérra piszkítós volt a műfaj, de ennyi pénzért igazán a végén felszolgálhattak volna egy csattogóhalat vagy akármit főfogásnak. Nem volt rossz, főleg a hangulat miatt, a száz dollár + taxit kérdéses azért, hogy megérte-e.
Amúgy a szigetre érkezni se egyszerű, a holland bürokrácia találkozik a karib-tengeri hatékonysággal. Mindenféle koronaügyi űrlapot kell kitölteni, feltölteni, kinyomtatni és aláírni, mielőtt felengednek a repülőre, de olyan nyakatekert weboldalakon, hogy Thészeusz Ariadné fonalával se találna ki belőlük.
A repülő maga is érdekes, ugyanis ugyanaz a KLM járat szolgálja ki Arubát és Bonairet. Szóval elindul Amsterdamból, 9 órával később leszáll Arubán. Mindenki leszáll, és aki Bonairere utazik a tranzitváróban dekkol két órát, mert nem lehet a fedélzeten tartózkodni újratöltés közben. Ekkor európai idő szerint már éjfél múlt persze, és a gyermekek eléggé kókadoznak, vagy teljesen meg vannak vadulva.
Mikor végre lehet, mindenki visszaszáll a gépre az összes új utassal együtt aki Arubáról menne Amsterdamba, és kemény húsz perc alatt átpattan Bonairere. Itt csak a célutasok szállnak le, azoknak, akik továbbmennek, ezúttal nem kell, és fél órával később felszáll utoljára a nagy kék madár, immár Amsterdam felé.
Ezt mi már a földről néztük, miközben sorban álltunk az útlevél és oltási papír vizsgálatnál, mintegy ötven percig.
Utána jött még egy meglepetés, a lefoglalt, kifizetett és visszaigazolt kocsinkat nem kaptuk meg. Helyette egy taxit kaptunk, hogy ő majd elvisz minket. Ekkor már hajnali 3 volt nekünk, úgyhogy beültünk és másnap reggel megküzdöttünk.
Szóval az volt a magyarázat, hogy ha valaki nem köt teljes biztosítást, akkor biza nem érdemel este kocsit, hiába fizette ki, hiszen a kocsibérlő bezár este 8-kor és nem tudnák átvizsgálni a klienssel az autót.
Az hogy a turisták (és így a bérlők) több mint fele a TUI és a KLM gépekkel érkezik - mind este 8 után - természetesen nem számít. Erről a csavarról persze nem volt semmilyen email, infó akármi előre, vagy ha igen, olyan kis betűkkel a Terms & Conditions alján, hogy esélyünk se volt észre venni. Szóval, ha valaki Bonairere megy, fizesse ki az extrát a teljes biztosításért.
Ezt végül mi is megtettük, miután utánaolvastunk, hogy a szigeten a kocsikból bizony lopnak. A tanács mind a búvárbázistól, mind az autókölcsönzőtől az volt, hogy hagyjuk nyitva az autót ha megállunk valahol, és nyissuk ki a kesztyűtartót, hogy a tolvajok ne törjék be az üveget. Ugyanis sajnos a búvárok autója nagyon védtelen jószág, ha mindenki bement a víz alá, akkor az vesz ki belőle bármit, aki csak akar, de ezzel előre szaladtam a búvárkodás témájához.
A szigetről magáról tán még annyit érdemes tudni, hogy az árú harmada az USÁból, a többi Hollandiából érkezik és annyiba is kerülnek. Bele értve a helybeli sört, amibe „a sziget lelke, az aloe vera simasága és a lime frissessége van belefőzve”.
Készült Hollandiában, Amsterdamtól húsz percnyire az uitgeest-i sörfőzdében.
Aztán hajóval áthozták Bonairere, hogy négy dollár per üvegért árulják a szupermarketben. Ez is kapitalizmus valahol, végülis vettünk abból a mosogatóléből két üveggel. Katasztrófa íze volt.
Nekem, aki pontosan ismeri a holland szupermarketek árait, kicsit fájdalmas volt látni mindenhol a kétszeres szorzót az árcédulákon, de nyilván nem saját lábán jön el idáig a felvágott vagy a sajt. A szigetlakók meg szívnak, hogy a turista/expat népesség darabra kábé megegyezik az itt születettekkel, csak sokkal, sokkal több pénzük van, és ezzel felhúzzák az árakat az egekbe.
De hát Bonairere nem a konyháért jöttünk, hanem merülni, úgyhogy azzal folytatom majd a következő bejegyzésben.
