A „shore diving capital of the world” kicsit nagyképű titulus, de nem teljesen megalapozatlan. Shore diving azt jelenti, hogy nem csónakról csobban a palackos csóka, hanem besétál a partról. Ez nem hangzik olyan nagy különbségnek, de a legfontosabb ebben, hogy nem kell hajót bérelni, ergo bárki megcsinálhatja, akinek van képesítése, felszerelése és egy kocsija. Ebből az utóbbi kettőt lehet bérelni.
Tehát míg a világon mindenhol máshol divemaster visz le téged pontosan akkor és oda, ahogy a búvárbázis kitalálta, Bonaieren meg van jelölve a parti út mentén vagy 50 helyen, hogy ha itt becaplatsz, akkor érdekes a víz alatti világ, és a búvárbázisra csak palackért jársz vissza. Ötkilós vastartályt viszonylag kevesen visznek haza repülővel, úgyhogy fel se írják, meg se nézik, hogy ki vagy, és hány palackot viszel. Mi egyszerre tízet vittünk vissza például, három ember másfél napnyi merülése után.
Kapható egy viszonylag túlárazott, de igen hasznos könyv, amiben minden helyről írnak 2-4 oldalt, néha egész oldalas színes térképekkel tarkítva, amik nagyban segítik a navigációt, mindenképpen megéri megvenni az első napon.
Ez az egész felállás mérhetetlen szabadságot ad, amit mi ki is használtunk.
Hol kettőt merültünk, hol hármat, hol reggel, hol délután, hol éjszaka, ahogy és ahol kedvünk szottyant. A víz alatt arra mentünk amerre akartunk, olyan tempóban, ahogy nekünk tetszett. Ami azért jó, mert Kacsa is meg én is inkább tempósra szeretjük venni a figurát, keresve a nagyobb jószágokat, amikhez egyszerűen bele kell rakni a kilométert a víz alatt a búvárcsizmába (a képzavar oka az Ön készülékében van), viszont, ha találunk egy teknőst, azt akár perceken át is követjük.
Ha épp egy pihenőnapot tartottunk, akkor leadtuk a bérelt szerkót, és akkor aznapra nem fizettünk semmit.
Így tizenöt merülés sikerült egy hét alatt, ami elég jó ritmus. Ezt segítette, hogy a Nitrox gázkeverék nem volt feláras, és Nitroxxal ugyan csak sekélyebbet lehet merülni (34%os keverékkel 26 méter az ajánlott, 31 a még biztonságos mélység), de cserébe kevésbé is terheli a szervezetet, ezért három kör teljesen simán belefér egy napba. Ugyanezért normál levegővel tervezni és centizgetni kéne.
A Nitroxtól elvileg kevésbé is fárad el az ember, de mivel többet merültünk a szokásosnál, így is teljesen készek voltak nap végére. Hintáztam a függőágyban minden délután békésen olvasgatva, nulla motivációval, hogy megmozduljak másnap reggelig.
Mivel a sziget déli részén béreltünk házat, ezért két nap kivételével főleg ezeket a merülő helyket látogattuk. Egyszer elmentünk északra, az előző postban emlegetett nemzeti parkba merülni, másodszor pedig egy hajós napot tartottunk, ahol is kivitettek minket Klein Bonaire szigetére, ami egy lakatlan, 1.5 méter magas zátony az öbölben, körülötte még húsz lehetséges helyszínnel.
A nemzeti parkos merülés jó volt, szembejött teknős, rák meg homár is, amik mind ritkább jószágok, de a szigetre kimenés teljesen értelmetlen volt. Mivel ez vezetett túra volt, ezért a dive master tempójában mentünk, és ráadásul volt a csapattal mazsola is, akire tekintettel voltunk, ezért lassan mentünk a sekélyesben, és félig teli tankkal jöttünk fel. (Általában, kis kockázatú, nyugis merüléseken, ha negyed tankkal vagy kinn a vízből, akkor még rengeteg tartalékot hagytál.)
A nap nap utáni merüléstől az ember nemcsak elfárad, de másrészt el is kezd fázni. Ezért is tartottunk egy pihenőnapot, mert hiába végig 27 fokos volt a víz, a személyes hőérzet nagyot változik ha naponta több, mint két órát víz alatt töltesz. Ráadásként érzésre kalóriát is éget a fűtés, mert mintha vékonyabban jöttem volna haza, mint ahogy elmentem, pedig nem koplaltam a szigeten.
De hogy milyen is itt a táj a víz alatt? Nagyon szép. Kiváló minőségű, egészséges korall, kellemesen meleg víz, nuku áramlás, rengeteg, változatos kis hal, és időnként egy pár nagyobb jószág is becsúszik. Talán a Yucatánon ugyanilyen korallra több nagy hal jut, a kanári szigeteken meg csak nagy jószág van, korall nincs, de egyik helyen sincs meg az a szabadság, hogy úgy és oda mész ahogy csak akarsz.
Kacsa meg én még épp csak száz merülés alatt vagyunk, ezért nyugis túrákra bátran mehetünk kettesben, és egyszerűen a dive master áramlás nélküli korallon inkább zavar, mint hozzáadott értéket képvisel. Mindig is utáltam várakozni arra, hogy nyolc ember összeszedi a cókmókját, mert valaki egyszerűen mindig sokkal lassabb, mint a többiek. Végtelen üresjárat van egy búvárnapban általában. Amikor csak mi vagyunk, akkor összepakolunk, odaautózunk, merülünk, visszamegyünk.
És persze attól, hogy mi felelünk magunkért, nem fogja senki a kezünket, rengeteget is fejlődtünk, főleg navigációban meg odafigyelésben. Amikor kezdő voltam, felfoghatatlan volt számomra, hogy honnan tudja a dive master, merre járunk és mit csinálunk, emberi szem számára megjegyezhetetlen holdbéli táj van víz alatt... Amióta nekem kell előre kitalálni, mi lesz az útvonal, és aztán a víz alatt visszatalálni a kezdőpontra, hirtelen elkezdtem érteni.
Bonaire könnyű, kellemes merülései pedig nagyon megengedőek a kis bakikkal szemben. Például első nap teljesen eltévedtünk az Angel’s Reef nevű helyen, mert nem volt még térképünk és nagyon lapos a zátony, tehát még gradiens alapján se lehetne tájékozódni, és én meg a tenger sok eszemmel, elfelejtettem hogy is kell bekapcsolni az iránytűt a búvárszámítógépemen. Persze sekély, nyugodt tengerben nagy hibalehetőség nincs, visszataláltunk a partra simán, csak kicsit úszni kellett a végén, és tanultunk belőle.
Aztán már sokkal szebbek lettek technikai kivitelezés szempontjából a merülések, szépen lementünk a legmélyebb tervezett pontra rögtön az elején, és onnan lassan emelkedve cikk-cakkoztunk a fal mentén, hogy a lehető legkevesebb nitrogén terhelést kapja a szervezetünk.
Hogy hát milyen falról van szó? A sziget nagy részén körülbelül száz méternyire a parttól az addig tíz méter mély tenger hirtelen negyvenig mélyül, egy nagyjából negyvenöt fokos, vagy még annál is meredekebb, korall által gazdagon benőtt fallal. E mellett a fal mellett úszva lehet keresgélni bujkáló murénákat és gyönyörködni a pillangó- és papagájhalakban.
A fal tetején egy lapos polc van, tíz méter mélyen, ahol a tengervíz még nem nyel el minden színt és sokkal elevenebb a táj. Itt jönnek szembe néha a teknősök, akik a növényszerű puha korallokból falatoznak (és nem a kőszerű kemény korallokból), és itt élnek a legkisebb babahalak óriási flottái, akik idegesen cikáznak ki és be a korallszirtek réseiből.
Még kicsivel kijjebb már homokpad húzódik, ami elsőre kihalt és üres, és türkizen csillog a gazdag napfényben, de a homok alatt rombuszhalak rejtőznek, vagy ráják szeme pislog. Egy-egy kisebb angolnakert is előfordul a laposon, de igazából a mélyben, a fal alján virágzik ez a különös virág.
Az angolnakert egy „kerti angolna” nevű halfaj kolóniája. Mindegyik, nagyjából fél méter hosszú, hüvelykujj széles állat ás magának egy lyukat, és abból alapból kilóg az állat háromnegyede. Egy kis kertben csak tucatnyi angolna van, de a Tori’s reef nevű hely alatt, mélyen a kékben, ezer meg ezer angolna ingadozott ameddig csak a szem ellátott. Iszonyat buta feje van a kerti angolnának, olyan mintha egy kesztyűbáb lenne, hatalmas szemekkel, picike szájjal.
Összesen tizenötöt merültünk, az egyik helyen ebből háromszor. Egyszer nappal, kétszer éjszaka.
Az éjszakai merülés egészen különleges állatfajta. Annak ellenére, hogy már több mint tíz éve búvárkodok, szinte minden évben egy hetet, először csak tavaly sikerült éjszaka is lejutni a víz alá, mert valahogy extra macera ilyen merülést szervezni, és csak a tapasztaltabbaknak ajánlott, akikből persze kevesebb van, és még kevesebben akarnak jó adag extra pénzt érte kifizetni.
Pedig nagyon megérné, az éjszaka a ragadozóké. Szabadon fordítva, „sötét az éj és vésszel terhes”. Azok a murénák, ráják, cápák, tonhalak és egyéb ragadozók, akiket nappal csak elvétve lehet megpillantani, előbújnak a mélyből lakomázni, és az összes színes vidám halacska, aki addig lubickolt, hirtelen eltűnik és csak a sziklák mélyéről csillan elő a pikkelyük.
Mindkét éjszakai merülésünk a Salt Pier-en történt. Kis kitérő: Bonaire gazdaságának több mint fele a turizmus, egy kopasz, száraz szigeten nem sok minden terem meg. Kivéve a sót. Tengeri sót készítenek, úgy, hogy elárasztanak lapos földeket tengervízzel, megvárják míg kiszárad, majd felszedik a sót. Ezt régen rabszolgák csinálták, de a rabszolgaság (amúgy elég késői) eltörlése után, az egész iparág azonnal csődbe ment.
A modern gépesítés után ismét feltámadt az üzlet, és óriási, háznyi kupacokban áll a fehér arany a sórakodó móló mellett. A móló alatt bátran lehet merülni, kivéve ha épp dokkol ott egy teherhajó, de erre az alatt a hét alatt, amit a szigeten töltöttünk, nem volt példa.
Persze másfajta hajó azért jött, magyar megfelelő híján, nevezzük cruise shipnek, de az a belvárosban kötött ki és nem az ipari dokknál. Sétahajót kínál fordításként szótár, de hát nem sétál ez, hanem menetel, hadseregnyi emberrel a fedélzetén. Ez a hadsereg persze teljesen eltorzítja a sziget gazdaságát, de ebbe ne menjünk még inkább bele, mert már így is három bekezdésből áll ez a kitérő.
Szóval éjszakai búvárkodás.
Első alkalommal csákányos merülés volt, szinte nulla láthatósággal. Öt méterre vitt el nagyjából a lámpa fénye, pedig erre a túrára hatezer lumenes, bikaerős lámpát szereztem, ami éppen csak meg nem főzi a halakat. Csurgott is rendesen a többi búvár nyála rá, de még ez is csak a sarat világította meg. Ebben az volt a legjobb, hogy amikor egy embernyi ragadozó hirtelen kiúszik tőled alig karnyújtásnyira a sűrűjéből, akkor azért csuklasz kettőt. Tarpon nevű bő méter hosszú ragadozóhalak cirkáltak fel-alá a Cápa főcímdalát dúdolgatva, de a leggyorsabban akkor aktiváltuk a kitérő manővert, amikor egy két és fél méter hosszú, férficomb vastagságú muréna bukkant fel szemmagasságban. Persze ezek egyike se harap meg embert alapból, nem mi vagyunk a zsákmányállat, de azért jobb a távolságot tartani.
Másodikra már sokkal jobbak voltak a viszonyok, zavarosabb volt a víz, mint nappal, de egyáltalán nem reménytelen, és minden tele volt rájával. Fenn a felszín alatt sasráják cirkáltak párossal, akik kifele menet majd lefejeltek minket véletlenül. A homokban pedig mindenfelé foltos tüskésráják kószáltak, vagy bujkáltak, ki-ki jóllakottságtól függően. Az egyiknek például csak a szeme látszott ki a homokból, aztán amikor körbelebegtük hármasban, egy darabig pislogott ránk, majd megpróbálta magát még mélyebbre ásni, végül feladta és arrébb úszott. Menő volt, na.
Ez egyszerre volt csúcspontja és záróakkordja a kirándulásnak, másnap késő este indult vissza a gépünk Amsterdamba, elég időt hagyva, hogy a vérünkben levő nitrogén mind eltávozzon.
Most pedig következzen a túra videója, karib-tengeri dallamokkal kísérve:
