India nem Ázsia. Nem teljesen egyértelmű, hogy micsoda, de messze van a thai mosolyoktól, a segítőkész filippínóktól, de még a ronda, ellenszenves jávaiaktól is. Az éjfélkori (illetve saját belső óránk szerint hajnali kettőkori) érkezés sem volt egyszerű, és az országba belépés pont olyan feleslegesen pepecselős volt, mint ahogy azt vártuk, de igazából nem sokkal lassabb Jakartában. A nagy különbséget ott éreztük, hogy az indonézeknél azért tartott sokáig a bejutás, mert rosszul kicsit buták, nagyon korruptak, és tehetetlenül inkompetensek, és valahol a minden európaiban ott lakó gyarmatosító számára szeretnivalóan lenézhetőek, addig az indiaiak azért lassúak mert hataloméhes, beképzelt, fontoskodó bürokraták, akik kéjesen lubickolnak abban az érzésben, hogy kitolhatnak az embertársaikkal.
Természetesen a fixáras reptéri taxitársaság is „csődbe ment” de ajánlottak egy „nagyon jó árat”. Mi még ekkor kábák voltunk a fél év Ázsiától, és csak enyhe rossz érzéssel fogadtuk el, hogy betuszkoltak minket egy taxiba, de az önvédelmi reflexek még nem kezdtek el működni. Utólag visszagondolva igazán sokra nem húztak le minket, de úgy valahol félúton már kezdett emelkedni a vérnyomás, amikor leesett, hogy igazából a taxióra ki van kapcsolva, és aki ezzel jól fog járni a taxiban ülők közül, az nem mi leszünk.
A hotelben természetesen azonnal megpróbáltak minket az interneten foglalt szállás áránál magasabbért elrakni, és reggeli nélkül, de ezt még hárítottuk. Új Delhi körülbelül a világ legrosszabb városa szálláshelyek szempontjából, már ha az ember a legalább részben „reális” turistacélpontok között mozog (aki beteszi a lábát Bangladesbe, az megérdemli, ami vele történni fog). Egyszerűen csak iszonyatosan rossz és rettetenes drága szállodák között lehet válogatni, még harminc euróért sem lehet egy nyomorult szobát foglalni egy éjszakára, pedig azért az ember ennyi pénzért az Oktogonon apartmant bérelhet, két hálószobával. A hostelworldön két fajta szállás van: az egyik, ami tele van csótányokról, csalásokról, lopásokról szóló rémtörténetekkel, a másiknak pedig nincsen egyetlenegy ajánlása sem, vélhetőleg azért mert minden tízszázalékos kritika után törlik a profiljukat. Természetesen a nyilvánvalóan kamu önajnározó visszajelzéseket ilyenkor is figyelmen kívül hagytuk.
A mi hotelünk csak két meglepetéssel szolgált. Először is az út során először sikerült NemSünnek egy kiadósat rókázni az első vacsorától, pedig még csak nem is húst evett, csak főtt zöldséget. A másik az, hogy gyanús kaparászást hallottunk (az amúgy elég jól kinéző) szobánk ajtaja felől egész éjjel. Nem értettük, hogy most egy különösen inkompetens betörő próbál bejönni, vagy mi van, az ajtó kinyitása a zaj megszűnését eredményezte, de sehol egy teremtett lélek nem volt.
A következő napok folyamán, ha részletekben is, de fény derült a jelenség okára: a frissen felújított hotel álmennyezetében egerek laktak. Amikor az egyik betévedt a szobába, hívtuk a recepciót, és ekkor megjelent egy féltucatnyi markos fiatalember, akik kedélyesen kétszer átrendezték a szobát, míg az egyiküknek sikerült sarokba szorítania a rágcsálót, ahol is a szandálos talpával halálra taposta, majd küldetett egy felmosó-vödörért…
Amikor a zajok újrakezdődtek, átrakattuk magunkat egy másik szobába, ahol meg az első (és utolsó) éjszaka négy csótányt végeztem ki.
A tripadvisor innentől fogva életmentővé vált, és itt szorultunk igazán rá a többi fehér turistára. Míg Thaiföldön lényegében bármelyik hotelbe besétálhatsz, és 2-300 bahtért ugyanazt a szobát kapod, tiszta ággyal, meleg vízzel, ingyen wifivel, és az egyetlen különbség, hogy gyümölcs, vagy tojás a reggeli, Indiában a turizmus kilenctizede belföldi, és ez látszik a tripadvisoron is. Sajnos egy autóval közlekedő átlag indiai házaspárnak nagyon, nagyon mások az elvárásai higiénia és úgy általában szolgáltatások terén, mint egy hátizsákos nyugatinak, ezért a tíz ajnározó „barna” ajánló mellett az egy olyan turista kritikája, aki látott már rendes víznyomású zuhanyt sokkal többet nyom a latban, mint az összes többi együttvéve. Így az út során először odamentünk más utazókhoz, és megkérdeztük merre jártak, mit láttak, hol aludtak, hol ettek, és tényleg felírtuk a válaszokat.
Még kétszer szívtuk meg az indiai vendégszeretet, mire átváltottunk túlélő módba. Egyszer egy pasas meggyőzött minket, hogy a metróban terrorveszély van, ami akkora ordas hazugság volt, hogy sikerült vele megállítania, és végül erőszakkal betuszkolt egy tuk-tukba, ami persze a cél helyett lerakott minket egy utazási irodában fél kilométerrel odébb (de legalább nem fizettük a fuvart), másodszor pedig aznap este, amikor vettünk egy mobiltelefon simkártyát, amire rá volt írva hogy tízezer rúpia, mégis fizettünk vagy ötvenezret érte, mert még nem tartottam ott, hogy fizikai erőszakot alkalmazok az kereskedelmi alkalmazottak ellen (becsületünkre legyen mondva, még így is ezer forint körüli volt a végösszeg).
Nagyjából ekkorra múlt el a rózsaszín köd, ami Thaiföld óta követett minket, és megállapítottuk, hogy ez bizony Egyiptom, és akik itt laknak, arabok, és innentől helyén kezeltük a dolgokat, és bárki bármit mondott nekünk arra azonnal egy határozott, de hangos „No, thank you” volt a válasz, még ha azt is kérdezte, hogy mennyi az idő, mert a vége teljesen biztos az lett volna, hogy mi fizetünk.
A fővárosra igazából csak két napot szántunk, mert tudtuk, hogy hazafelé is itt fogunk aludni egyszer, csak hogy biztos ne késsük le a repülőt. Férfias nehezítés volt a turista látnivalók kipipálásában, hogy pont a múzeumi szünnapon érkeztünk, ráadásul Diwali, a hindu karácsony első napján, így lényegében oda mentünk, ami nyitva volt.
Az egész ország elméleti főterén, a Connaught Place-n kezdtünk, ami iszonyatosan lehangoló volt. Kuala Lumpur főtere egy üde zöld folt, körülvéve makulátlanul karbantartott gyarmati ereklyékkel. Delhi központja egy hiénákkal teli bűzölgő szemétdomb, ami körül néhány nyugati márka tart fönn boltokat, de még a Subwaynek is vastag porréteg borítja az ablakát. Gyorsan tovább is álltunk, Humayun sírjához. Ez a Taj Mahal előtanulmánya volt, egy generációval korábbról, bár ezúttal a feleség építette a férje emlékére és nem fordítva.
A mughal építészet igazából megunhatatlan, a rettetesen csicsás hindu templomokkal szemben tiszta, geometrikus mintákból építkezik, természetesen szigorúan kerülve az összes emberábrázolást. A turistacsoportok számára persze a tíz százaléknyi nyugati turista sokkal, de sokkal érdekesebb, mint az ötven méteres márványkupola, és lelkesen is fotózzák őket.
A nagytestvérnél kicsit vörösebb, kicsit lepukkantabb volt de még mindig nagyon jól nézett ki, és a vadpopuláció csak dobott rajta. India kevés jó tulajdonságának egyike, hogy tele van állatokkal, köztük ragadozó madarakkal, ami európai szemmel akkor is nagy szám, ha már a századik böszme nagy saskeselyűt látod körözni aznap. A parkokban (és az utcákon és a háztetőkön) mindenhol mókusok rohangálnak és perelnek egymással és a látogatókkal, énekes madárból is többet lát az ember, mint a Nagykörúton.
Hogy hogy nem potyognak le az égből a légszennyezettségtől, az rejtély viszont. Mi a száraz évszak végén, a tél elején kezdtük az indiai túrát, ami azt jelentette, hogy három hónapja már egy csepp eső sem esett. Delhi kis túlzással a sivatag szélén áll, és mindent, de tényleg mindent beborított a por. Ezt az ember megfejeli sokmillió öregecske autóval és gyakorlatilag nem létező köztisztasági normákkal, és már is kész egy élhetetlen város. Az ember este a zuhany alatt vastag rétegeket kapart le magáról, fájt a szemünk, az arcbőrünk, a fejünk a levegőben levegő mocsoktól.
Igyekeztünk is inkább a zöld (mármint vörös homokkal borított zöld) részekre korlátozni magunkat, meg is találtuk a városi elitnek fenntartott belépődíjas parkot, ami akárcsak Kairóban, itt is egy kellemes oázisnak bizonyult. Itt éppen Lodi Gardennek hívták, volt benne pár százéves rom, rengeteg énekesmadár, bonsai kert, felsőkategóriás étterem, meg ami még kell.
Másnap reggel még a kultúrsokk állapotában ültünk be a tuk-tukba, hogy hatalmas gödröket kerülgetve döcögjünk végig a belvárosban a vasútállomás felé, ahol fürdés címén utcai csapokból lötykölték magukra a hidegvizet a munkába induló férfiak.
