Kairó hatalmas, büdös és koszos. És persze remek múzeumok, éttermek és romok is vannak itt, vagy legalábbis a közelben, de a mindent elborító szemét, a teljesen öngyilkos stílusú vezetés és a folyamatos lehúzások igazi közel-keleti élményt teremtenek.
Hol is kezdjem… Hogy lehet elképzelni, ha az ember még nem járt az igazi harmadik világban. Talán a szeméttel. Nincsenek szemetesek. A fogalom ismeretlen.
Kacsa 15 percig cipelte a csikkjét, hogy találjon egy szemetest és előbb értünk haza, semmint hogy szembejött volna akár egy is. Az út szélét beborítja a szemét, amiben kóbor kutyák, macskák és dolmányos varjak turkálnak. Ehhez persze megfelelő szag is járul, a rothadás különböző fázisainak aromái hullámokban csapják meg az embert, ahogy a szarkupacok között próbál manőverezni.
Mert ugye nem csak a fent említett kóbor állatok végzik az utcán a dolgukat, hanem a lovas és csacsis kordék is. Vidéken még mindig állati és emberi erővel művelik a földeket, és láttunk Gíza főútján fokhagymával megrakott szamaras szekeret befele ügetni.
Sétáltatott kutyát viszont egyet se láttunk.
A tízemeletes luxusapartmanhoz vezető utca nincs burkolva, poros, kátyús földút kanyarog az üvegházak között.
Itt is egy lakást béreltünk, fantasztikus kilátással a piramisokra. Ennek az a hátránya, hogy semmi más nem volt a közelben, csak a piramisok, beleértve éttermeket, ahol turista számára ehető kaját szolgáltak volna fel. Fel kellett hát derítenünk a közeli szupermarketeket. Az átlag egyiptomi bevétele nagyjából ötöde-tizede az átlag magyarnak, és valamennyire ehhez igazodik a szupermarketek kínálata is. Ráadásul alapvető különbségek vannak abban, hogy mi minősül kajának, kenyérből például csak a rettenetes, agyoncukrozott, öt hétig elálló verziót lehet kapni, és felvágott téren sem jobb a helyzet. Vaj vagy margarin egyáltalán nincs. Három boltban néztük meg, és nincs. Krémsajt lett a helyettesítő termék.
Az árúkínálat igazi nosztalgikus szocialista élmény, egy polcon gyakran csak egy árú van, de abból sok. Egész polcnyi lekvár, 10%-os gyümölcstartalommal, más semmi. Mellette másik polcon egy hadseregnek elég mosószer. Tej abban a boltban nem volt.
De hát mit is csinál az ember Kairóban öt napig? Mi például megnéztük a frissen felépült Egyiptomi Civilizációk Múzeumát, ami teljesen jól sikerült. Ugyan érzésre még csak félig van kész a kiállítás, és harmadáig az infra, de ami áll is jó volt már. Például az állítólagos étterem felé nagy táblák mutogattak de ez csak elméleti táplálék volt, amivel a lelkünk üdült volna fel, a díszes plakát ellenére még nyoma se volt a tényleges kajáldának.
A múzeumban a nagy durranás az Újbirodalmi fáraók múmiái voltak. Valamikor a korszak vége felé, amikor a központi hatalom bukdácsolni kezdett, a sírok fosztogatása már nem csak sutyiban történt, hanem a hatóságok hallgatólagos jóváhagyásával (jogos részesedés fejében persze). Ez annyiban volt jobb, hogy legalább nem tüzelték el a királyok múmiáit, csak visszaforgatták az aranyat a gazdaságba. Ekkor az összes főmuftit bezsuffantották egy kisebb sírba (persze megfelelően aranytalanítva), amit tényleg elrejtettek, és az 1800as évek végéig nem is lettek meg.
Akkor egy helyi pásztorcsalád talált rájuk, akik szépen lassan, egyesével adogatták el a darabokat, jó pár év is volt mire lebuktak, de minden jó ha vége jó, egyetlen sorozatban megvan tucatnyi fáraó egymás után. Ezeket állították ki a múmiaszertárban, ahol persze még telefonnal se szabad fényképezni valamiért.
Mindenkihez van pár mondat, hogy ki is volt, kinek a fia-borja és, hogy mit csinált korábban, mire volt büszke. Ez néha olyan gyöngyszemeket eredményezett, mint például „kiváló lovas volt”, „mindenki egyetértett, hogy milyen jóképű, fess fiatalember”. Ezektől eltekintve, némi háttérinformáció birtokában tényleg érdekes volt, hogy egy sorba vannak kiállítva Egyiptom egykori nagyjai. Komplett családfák feküdtek vitrinekben megfeketedett múmiaként, apuka balra, anyuka jobbra, unokák következő szobában.
A múzeum másik fele pedig összefoglalja az egyiptomi civilizáció legutóbbi tízezer évét, kezdve a késő kőkorszaki periódussal, befejezve mindenféle tizenkilencedik századi korruptokráciák vezetőivel.
Jópofa volt a kiállított ház például. Az egyiptomi köznép házai vályogtéglából épültek, és ezek szerint háromszinteseket is felhúztak. Aztán amikor kész lett a lakóhely, a templomba vittek egy makettet, az istenek áldását kérve. A téglák vonala nem bénázás miatt ferde, elvileg ettől földrengésállóbb az épület.
Mivel mi nem a turistagettóban laktunk, ezért éttermet nehéz volt keresni a környéken, minden csak arabul volt elérhető, ezért tipikusan a látnivalóktól hazafelé ugrottunk be egy, az útikönyv, vagy legalábbis Tripadvisor által ajánlott helyre. Aznap a helybeli Rózsadomb/Margit-sziget kombóban kerestünk fel egy egyiptomi éttermet, ahol hallottak arról, hogy az intim félhomály nagyon menő, és ezt úgy ültették át a gyakorlatba, hogy egyszerűen leoltották a villanyt. Minden asztalnál a telefon zseblámpájával olvasták az emberek a menüt.
Az egyiptomi konyhában amúgy csomó finom dolog van, mindenféle agyagedényben sült főzelék vagy pörköltszerűségeik teljesen vállalhatóak, és előételnek pont olyan mezzéket produkálnak mint Görögország vagy Törökország, rengeteg főzelékszerűségük is van, csak hát nehéz olyan helyre menni, ahol ezt meg is kapod, ráadásul E. coli fertőzés nélkül.
A nemzeti étel a töltött galamb, ettem egyet, nem volt akkora durranás. Van még egy mulukhiyah levesük is, ami jute nevű növényből készült nyálkás, fokhagymás leves.
Elvileg kebab/shawarma vonalon is hozzák a színvonalat, de egyszerűen nem ismerjük fel kézség szinten, hogy melyik lyuk a falban étterem és melyik nem, és főleg azt nem, hogy melyik vérhasos. Ráadásul a helyiek késő este esznek főleg, mi meg ebédkor vagyunk éhesek és a sötétben nem szeretünk a szaros-szemetes utcákon kóricálni.
Szóval ételhez jutás nehézkes, ha az ember nem a turistanegyedben lakik.
Sajnos Kairóra tervezett napokat elszámoltam, mert azt hittem, hogy el tudunk jutni Wadi Al-Hittanba is, ami egy UNESCO plecsnis bálnatemető a sivatag közepén, abból az időből, amikor a Szahara még tenger volt, de sajnos egyrészt 7 óra volna az út oda-vissza, másrészt nincs senki, aki odavinne minket bármilyen racionális összegért.
Így jutottunk el a B listás látnivalókba, például az Iszlám Művészet Múzeumába, ami teljesen pofás volt, csak relatíve kicsi, vagy a keveredtünk be az kairói bazárba, ami kifejezetten gagyi volt az isztanbuli Nagy Bazárhoz képest. Szűk, büdös és igazából egyelőre nem is akartunk semmit venni, ugyanazt a kacatot árulják mindenhol úgyis.
Viszont a Bab Zuweila nevű városkapu felé érdemes volt kerülni. Ezt még a középkorban építették. Akkoriban komolyan vették, hogy Kairóba csak az jön be, akit meghívnak, és ezt egy öt emelet (+ bónusz minaret) magas kaputoronnyal hangsúlyozták, szárnyanként négy tonnás kapukkal. A kapuk kőből készült csapágygolyókon gördültek annó. Mire eljutottak odáig, hogy felújítsák, addigra az utcaszint másfél métert emelkedett ahhoz képest, amikor utoljára használták a kapukat, ki kellett bányászni őket.
Kicsit rontott a kilátáson, hogy a szomszédos háztetőket TELJESEN beborította a szemét. Viszont a múzeumi műtárgy tetején fészkelő gerle cuki volt.
Az iszlám Kairó része a Citadella is, amit harmadszor kerestem fel, és még mindig csak egy négyes alát érdemel.
Van benne egy csinos mecset, meg egy hadtörténeti múzeum, ami a túra eddig legrosszabb fordítását tartalmazza. Érdemes rászánni az időt az alábbi gyöngyszem megfejtésére, soronként másként írják ugyanazokat a szavakat, maradtak benne fordítási jegyzetek és komplett értelmetlen betűhalmazok is. Amúgy az asszuáni gát építéséről és az ahhoz kapcsolódó Szuezi krízisről szól a történet.
A közeli Al Azhar parkba is átruccantunk, hogy végre egy kis zöldet is lássunk. Mindenfelé családok piknikeztek, és itt végre nőket is lehetett látni. Az utcákon sétálók nyolcvan százaléka férfi, és jellemzően húsz év alatti. Irtózatos a munkanélküliség, és hatalmas a népszaporulat, és az utcán unatkoznak. Itt végre anyukák terelgettek 6-8 gyerkőcöt.
Sajnos az általunk kinézett étterem teltházas volt, úgyhogy leültünk a másikba, annak ellenére, hogy nem túl jóra értékelte az internet. Tóparti kajálda volt, szokásos turistacsapdának nézett ki, de életre szóló történet lett belőle. Az első két hét legnagyobb lehúzása volt.
Rendeltünk három sültkrumplit meg egy kis rántott sajtot, hogy ezt tuti nem lehet elrontani. Majd egy óra volt mire a tök üres étteremben kihozták ezt a bonyolult rendelést. Nem vártunk sokat a krumplitól, nem is nyújtott sokat, de ez eddig még rendben volt, a csuklás akkor jött, amikor hozták a számlát. Hozzácsaptak 14% áfát (ez gyakori, de ott szokott lenni az étlap alján) és 12% borravalót. Összeadva mindenestül 400 peták lett volna, durván négyezer forint. Ami alapból egy húzós összeg egyiptomban egy fél étkezésért, de hát a helyi városliget turistás helyére ültünk le. Viszont közölték, hogy 1400-al jövünk, lazán odabiggyesztve az összeg elejére egy egyest és csak jelentős tiltakozás és számológépes mutogatás után voltak hajlandóak elfogadni hogy 6 darab, külön-külön száznál olcsóbb tétel összege nehezen lehet ezernégyszáz.
Az idő pénz, mondta a pincér és hozzáadta a dátumot a számlához.
