Isztambul elképesztő nagy város, tizenhét milliós, ami még kifliből is sok, hát még törökből. A vezetési stílus közveszélyes (ez itt nem szófordulat, hanem tényszerű, objektív megállapítás), a dudaszó folytonos és a tömegnyomor az élet velejárója.
Szóval átlag Közel-keleti nagyváros.
Valahogy ennek az egésznek része a rengeteg kóbor kutya és macska is. Az iszlámban elvileg az állatokkal való gyengéd bánásmód kódolva van, lehet, hogy ezért, de etetik is rendesen őket, nem rühes, félig szétrohadt állatok, hanem fényes bundájú, többé kevésbé egészséges példányok, bár mindegyiken van egy-két harapott seb.
Láttuk is több helyen, hogy a boltosok az utcára macskakaját szórnak, és későbbi bérautónkhoz járt két kis zacskó Wish márkájú macskakaja is, ami egészen érdekes tartozék.
Szegény NemSün kidőlt egy randa gyomorbajjal a hét hátralevő részére, így a trónörökössel kettesben fedeztük fel a Nagy Bazárt.
Tényleg nagy, tényleg bazár, nem árult zsákbamacskát a tábla a bejáratnál.
Egyrészt tele van turistaszemét boltokkal, ahol hűtőmágnest, Isztambul pólót és hasonlókat lehet kapni pár euróért, másrészt viszont vannak aranyboltok, ahol befektetési aranyat és ezüstöt lehet beszerezni, kezdve az öt grammos aranyérmékkel, bezárva a fél kilós ezüsttömbökig.
És persze van a másik fajta aranybolt, ahol ékszerekből vannak mázsásak és iszonyat csillogóak, mert a Közel-Kelet ékszerízlése a … hivalkodó … felé tendál.
Ebben talán az is benne van kulturálisan, hogy az iszlámban a férj bármikor elválhat a feleségétől, ha háromszor azt mondja, hogy „Kitaszítalak, kitaszítalak, kitaszítalak” és akkor a nőnek azzal kell mennie, ami épp rajta van. Ennek egy modern csavara, hogy egy egyiptomi nő a közelmúltban pert nyert a férje ellen, mert be tudott mutatni három SMS-t, amiben a férje válással fenyeget, és a bíróság kimondta, hogy már pedig az Úr szemében ez is számít.
Ezek az óriási darab nemesfémek általában ár nélkül szerepeltek, de némelyik kisebbre kiraktak egy tájékoztató árat, ami a sokezer euró nagyságrendben mozgott. Érdekes módon, ezek jobban tele voltak, mint a turistavackokat áruló standok, főleg tetőtől-talpig feketébe öltözött hölgyekkel, akik konzervatívabb országokból látogattak valószínűleg ide.
Törökország ugyan mohamedán, de elég lightosan, kábé úgy, mint ahogy Magyarország népességének a bő fele is kereszténynek vallja magát, de a negyven napos nagyböjtöt azért nem tartja meg. Készül sör is, bor is az országban, és mértékkel fogyasztják is. Kemal Atatürk, a nemzet huszadik századi újra-feltalálója erősen szekuláris Törökországot hozott létre, és a populista Erdogan hiába tolná ezt legalább szózatok címén vallásosabb irányba, az 30 alatti török fiatalok több, mint fele azt mondja, hogy semmilyen istenben nem hisz.
De visszakanyarodva a bazárba, jókora szövetboltok is akadtak bőven, szóval tényleg nem csak turistára lőnek, vagy legalábbis én nyaraltam eddig rosszul, ha az öt rőf selyem része kéne, hogy legyen hazafelé a bőröndöm tartalmának.
Maga az épületrendszer gyakorlatilag több háztömb, amik körül lefedték az utcákat nagyon pofás boltívekkel, és minden egyes épület egy, vagy több kis bolt. Van még egy fűszer és egy húsárú bazár is a közelben, a húsárú elvileg a keményebbeknek való, mert ott tényleg az orrod előtt bontják a fél birkát, és az expedíció többi tagja leszavazta, hogy felkeressük.
Miután kipipáltuk a fő látnivalókat, a saját ízlésünk után mentünk, és meglátogattuk az isztambuli közlekedési múzeumot. Ez gyakorlatilag az egyik török oligarcha magángyűjteménye kiállítva és egy pofás és informatív múzeumba rendezve. A múzeum egy régi hajógyárat vett át, úgyhogy jó pár csónak is volt, köztük a török Fa Nándor hajója, meg egy tengeralattjáró is, amibe sajnos nem lehetett bemenni, mert kinn felejtették a Korona Miatt Lezárva táblát.
Az egész múzeumban lehettünk vagy tízen, míg a Hagia Sophiában ezt négyzetméterenként hoztuk, szóval talán fölösleges volt pont itt küzdeni a járványveszély ellen, de mindegy is. Természetesen volt sok szép autó, 1910-től 1960-ig, meg egy vonatkocsi, amiben az 1860-as években a török szultán körbe utazta egész európát.
Ami nekem különösen tetszett, az egy csomó felnyitott, de működő autó, traktor és robogó motor volt, amik gombnyomásra el is indultak szépen demonstrálva, hogy hogy forgatják meg a pöffentyűk a keresztnyármokat (vagy valami ilyesmi. Nem vagyok gépész).
A legjobb egy kicsit nem-szándékos kiállítási darab volt; a hajókat esőtől óvó csarnok teteje egy hatalmas kifeszített ponyva volt, amin fel-s-alá mászkáltak a sirályok. Narancs talpnyomok jelentek meg mindenhol, árnyfigurákkal keverve.
Ha már sirályok, egyik téren keresztülvágva valaki bedobott pár halat egy kupac sirály közé, amiből azonnal pankráció lett, egetverő ricsajjal kísérve. Az utolsó halért történő kötélhúzást sikerült is lencsevégre kapnom, meg kell osztanom. Nem tudom pontosan mi volt a háttere, hogy valaki halat szórjon a sirályok közé, de kétségtelenül jól nézett ki.
Ehhez a múzeumhoz tömegközlekedni kellett, vettünk is isztambuli bérletet, ami előre feltöltős, érintéssel fizetős, tök jól működik, a buszpályaudvar persze kicsit alultáblázott, de itt még boldogultunk.
Az utolsó teljes isztambuli napunk viszont már kicsit kalandosra sikeredett.
Az egyik fő jellemzője a városnak, hogy két kontinensen terül el, Ázsia és Európa határán, és a Boszporusz vágja ketté. A turistanegyedben mindenhol árulnak Boszporusz túrákat, darabját 35 euróért. Ugyanitt természetesen járnak BKV jellegű hajók is, amikre a belépő 10 líra, szóval laza harmincszoros az árkülönbség ugyanazért az útért. Ráadásul ezek a túrák egy hajós kört tesznek meg, pedig van közben is egy-két parti látnivaló, például Rumeli erődje.
Ezt az ottománok akkor emelték, amikor Isztambul még Konstantinápoly volt, gyakorlatilag az ostrom előkészületeként. Nagyon pöpec kis erőd, bár azon kívül, hogy az ember körbesétálja nem sok mindent lehet vele csinálni, viszont tök jól néz ki, főleg hogy szinte felette ível át a Boszporusz egyik hídja, szépen párba állítva a középkort a modernnel.
Már ide se volt sima ügy eljutni, legfőképpen azért mert nem volt nálunk net, ezért nem voltam benne biztos, hogy melyik buszok jók nekünk. Tudtam, hogy a 22-es igen, de például a 22B is jó? Ráadásul egy megállóban 10+ járat is megáll, és erős gyanúm volt, hogy a fele jó nekünk, de nem mertem felszállni a többire. Súlyosbítja, hogy csak későn jöttem rá, hogy a buszok táblája csak az idő felében jelzi ki a számukat, a másik felében „Együtt a demokráciáért” felirat szerepel rajta. Ami biztos nagyon jó dolog, de engem speciel jobban érdekelne, hogy a tíz lehetséges közül ez a busz konkrétan most melyik, de nyilván csak én nem érzem át a dolgok szépségét.
Szóval az első 22-es buszról lemaradtam, és már ott tartottam, hogy szarom le, leintek egy taxit, tíz euró alatt lesz a menet, amikor befutott a következő.
A 72-es troli a Nyugati felől a Podmanickyn végig száguldva mindig rally versenyzőnek képzelte magát, és kuglibábúként dőlnek az utasok, amikor megpróbálja elérni a Bajza utca pont rosszul időzített zöld lámpáját, de a török városi tömegközlekedéshez képest ez kismiska.
Amerre isztambuli 22-es busz megy, arra övé az egész út. Bal sáv is, jobb sáv is. A szaggatott fehér vonal arra van, hogy a busz középvonalát jelezze. Persze az illegálisan rossz oldalon haladó taxisokat se kell félteni, több full frontális ütközést csak az utolsó pillanatban félrerántott kormánnyal kerültek el a szembejövők.
Mint már említettem, kontakt sport a városi autózás, mit szépítsük.
Az erőd után kicsit bajba voltunk, mert sajnos nem csak a helyi BKV hajói járnak a csatornán hosszában hanem mindenféle kompok is keresztbe, és nekem nem volt egyértelmű melyik kikötő kié. Szóval tök fölöslegesen gyalogoltunk a tűző napon a gyerekkel egy bő órát, pedig már húsz perc után is egy jó kikötőnél voltunk, de az ott levő török nyelvű táblákból én ezt nem tudtam megerősíteni. Pl az óránként egyszer járó hajónál várna az ember egy kifüggesztett menetrendet, vagy mifene, de semmi ilyesmi nem volt.
Közben azért végigsétáltunk a tengerparti korzón, mellette kifejezetten pofás házakkal és éttermekkel, amik mind ezerszer jobbnak néztek ki, mint a turistanegyed egyenszar kebabosai, de sajna pont mire oda értünk, ahol a táblával is felszerelt kikötő feküdt, már elfogyott a középosztály zónája és inkább kisebb pénzű közönségre lőtt az a vízparti terasz is ahol végre kajához jutottunk.
Ami még nem is baj, nem mindig vagyunk kifinomultak, főleg nem délután fél kettő magasságban, másfél óra napon kaptatás után, de a kiszolgálás sebessége gyalázatos volt. A narancslé kihozása tizenöt percig tartott, a két melegszendvics konkrétan harmincig, pedig a pincérek jelentős túlerőben voltak a vendégekkel szemben.
Viszont a hajó remek volt, javaslom mindenkinek, hogy azzal jöjjön vissza a belvárosba egy ilyen túráról, ráadásul pöpec kis büfé volt rajta, ahol fél euróért adtak egy üveg vizet meg egy ropit, ami azért elég kicsi haszonkulcsot sugall. Ráadásul ők is adtak volna melegszendvicset.
A vízről nézni az elsuhanó várost (és a mindenhol lengedező óriási, tényleg óriási, török zászlókat) menő dolog.
Az utolsó nap estéjére már csak egy dolog maradt hátra, a ciszternák meglátogatása.
A bizánciak egy csomó víztározót ástak a városuk alá, aminek van értelme mediterrán klímában, de a törökök jól elfelejtették, hogy ezek hol is vannak és csak évszázadokkal később lettek újra rendesen használatba véve. Néhány helyi lakos tudta, hogy ha a pincében levő lyukba leengednek egy vödröt, azzal lehet halat fogni, de a város maga nem igazán volt képben, hogy itt egy problémát már megoldottak pár száz évvel ezelőtt.
A turistanegyedben két ilyen ciszterna is látogatható, az első (ami benne volt az Istanbul Museum Cardban) épp felújítás miatt zárva, és gondolom pont emiatt, a másik relatíve drága volt. De legalább kaptunk is valamit a pénzünkért, tulajdonképpen a maximumot kihozták a tíz méter magas falakra vetített lézer showból, bőven volt ott technika.
Az utolsó vacsorát egy tetőteraszon költöttük el, NemSün még csak csirkemellet és rizst mert enni, de legalább már a házat el tudta hagyni. Az egyik hotel éttermébe slisszoltunk be (nem volt annyira Mission Impossible, neonreklám hirdette az utcán hogy „Roof terrace restaurant”), de emiatt volt összesen vagy nyolc asztal és csönd, béke és nyugalom volt magasan az utcaszint dudakoncertje fölött.
