Mivel most már kilenc napja hajnali kezdéssel volt programunk, beiktattunk egy nyugisabb napot is, egész délelőtt társasoztunk, aztán délután elmentünk a házigazda által ajánlott egyik étterembe.
Leültünk, és hoztak nekünk egy dupla teáskannát. Azért dupla, mivel a törökök szerint a teát nem szabad csak úgy lobogó vízbe tenni, mert akkor „megég”. Ezért egy alsó teáskannára rakják rá a felső teáskannát, és az alsó teáskannát felforralják és az abban levő gőz melegíti fel a felső kannát. Ha ez a felállás feleslegesen bonyolultnak hangzik, akkor az azért van, mert az is.
Mondjuk a mi otthoni vízmelegítőnknek is van 85 meg 95 fokos gombja, itt is ezt próbálják csinálni, csak a végeredmény egy szinte kávé erősségű keserű fekete tea, amit csak cukorral lehet fogyasztani és presszós pohár méretű üvegekben szolgálják fel.
Szóval nem kérdeztek semmit, csak hozták a teát, mi meg érdeklődve vártuk, hogy mi is fog történni. Általában egy étterem meglátogatásnak megvan a maga rituáléja, hoznak étlapokat, megérdeklődik, hogy mit szeretnénk inni, majd hogy mit szeretnénk enni, megérkezik az ital, megérkezik az étel, stb. Na itt pár lépés kimaradt, hozták az italt, és aztán hozták az ételt.
Kérdezni nem kérdezett senki semmit.
Délután fél egykor még ezek szerint reggeli idő volt, és a fix reggeli menüt kaptuk, ami tizensok tányérkából áll, mindenféle édes és sós dolgokkal, krémekkel, sajtokkal, meg néhány sült tojással, hús nélkül.
Tisztes adag étel volt, másnap reggelig kitartott kábé, és finom is volt. Aztán ilyen török reggelit toltunk máshol is, mindenhol pukkadásig zabálva magunkat a fix áras készletből, és hárman tíz euróból laktunk jól.
Kicsit gurulva visszajutottunk a kocsihoz és lecsorogtunk a tengerhez, egészen pontosan a Dilek nemzeti park utolsó előtti öblébe. Nagyon korrekt strand, vécével, zuhannyal, büfével (amit itt is Büfe-nek hívnak).
Jó megemlíteni, hogy Törökországban nagyon sok a belföldi turista, mondhatni jelentős túlerőben vannak, ezért egyáltalán nem lehúzósak a különféle turistacsapdák, legalábbis számunkra nem érzékelhetően. A másfél literes víz például még étteremben sem éri el az egy eurót. Egy átlagos kajáldában a főételek 6-10 euró körül mozognak.
Visszakanyarodva a nemzeti parkhoz, a part maga sajnos kavicsos volt, legalább nem éles kavicsok, de nagyobbacskák, a tenger pedig nagyon gyorsan mélyül. Azért lubickoltunk két kört, és közben észleltük, hogy itt biza nagy szőrős állatok szuszakolnak kaja után kutatva.
Vaddisznók.
Nem egy, hanem egy konda.
Anyakoca hat malacával volt az indítás, görögdinnye héjat ropogtattak, amit a piknikező török családok férfitagjai szórtak nagy bátran eléjük.
A vaddisznó szerintem nem játék (visszautalva a klasszikus székely viccre, miszerint sör nem alkohol, asszony nem ember, medve nem játék), van erről Zrínyis példánk is, de itt a bikinis török bakfisok csipsszel etették a kocát.
Két konfliktust láttam csak, egyszer az egyik disznó próbált asztalról lopni kaját, és akkor az apuka egy törülközővel odasózott, másodszor pedig egy kutya próbálkozott két ugatással, hogy vajon akar-e játszani ez az új turcsi orrú barát.
Nem akart.
A koca szemrebbenés nélkül, mereven bámulta az ugrándozó blökit, láthatólag nem nyűgözte le és semmiképpen nem ijesztette meg. A kutya is érezte, hogy nem vevő itt senki a humorára, nem is ment közel kibeleztetni magát.
A park bejáratánál megkérdeztük, hogy mindenféle flamingók is vannak a táblákon, hol lehet madarakat nézni, és azt a választ kaptuk, hogy a hegy túloldalán, a park másik bejáratánál, úgyhogy azt elnapoltuk egy másik napra.
A másik természeti látnivaló a Bafa tó lett, amiről egyszerűen nincs elég információ online, az útikönyv szerint mindenféle madarakat lehet ott hajóról nézni, meg ősember barlanghoz kirándulni és pofás, nyugis tóparti hely, nem rohanós embereknek. Még hétfőn írtam az ajánlott utazási ügynöknek, meg hívtuk is őket több különböző telefonszámon, amiket nem hogy nem vettek fel, de még csak nem is éltek.
Lesz, ami lesz alapon elindultunk, hogy a célfaluban valaki adni fog reggelit, és közben megdumáljuk a részleteket, lelkileg készülve arra, hogy esetleg csak körbesétáljuk a romokat, aztán hazaautózunk.
Szerencsére az útikönyv nem tévedett, az ajánlott panzió tényleg jó volt, leültünk a tök üres teraszra, megkérdeztük mosolyogva a taksinénitől, hogy van-e reggelijük és intett, hogy valami mindjárt történni fog, és elment felkelteni a tulajt, addig mi hintáztunk a függőágyakban és toltuk a selfieket.
Egy órával később már újabb bőséges reggelin voltunk túl, és ballagtunk le a kecskecsapáson a háztól a hajóig a kapitányt követve.
Egy halász csónakját béreltük ki három és fél órára, és az aljába leterített egy szőnyeget a vendégek kedvéért. Sajnos a motor egy kézzel berántós szörny volt, fülrepesztő hangerővel, szóval az első félóra, amíg véglegesen meg nem süketültünk, elég kellemetlen volt.
Viszont a tó maga fantasztikus.
A Bafa tó a Földközi tenger utolsó maradványa, ahogy a korábbi fejezetekben említettük, a Meander folyó jóval arrébb tolta az évezredek alatt a partot; a sós víz viszont itt ragadt, mert nincs a tónak lefolyása. Most fele édes-fele sós, szóval mindkét féle halból van benne. A partjait óriási sziklák díszítik, hatalmas kerek kavicsok, olyan elefánt méretben, rajtuk pedig mindenfelé bizánci és török romok.
Halászmadarak rajai riadtak fel az első soros rockkoncert hangerejével lopakodó csónakunk elől, hogy a halakat, hogy bírja kifogni, rejtély.
Két fajta kormorán, hókócsagok, csérek, pelikánok nevelik itt gyerekeiket, és ami a legjobb az egészben aznap mi voltunk az egyetlen turistacsónak az egész 70 négyzetkilométeres tavon.
A keltetőszigeten partra is szálltunk, és találtunk egy hókócsag fiókát, aki a bokrok alatt bújkált és próbált úgy tenni, mint aki ott sincs. Tényleg százával és százával fészkeltek a kormoránok, a hajós szerint sajnos a kicsik már kirepültek, és akárhová néztünk, minden bokorban voltak mosdótálnyi fából rakott fészkek.
Azért a szülők még maradtak, nem volt hiány se fekete madarakban, se guanó szagban, de ez már csak ilyen műfaj.
Visszafelé még megálltunk egy bizánci erőd romjainál, amit keskeny földnyelv kötött össze a szárazfölddel. Na, itt nem szedtek belépőt, aznap mi volt az egyetlenek akik felmásztak a várhoz. A mászást itt tényleg szó szerint kellett érteni, keskeny kecskecsapás vezetett felfelé, mogyoróbokrok között, pont az a nehézség volt, ahol már kaland, de még a hét éves (és a tériszonyos apukája) is teljesíteni tudja.
Szabadjára engedhettük a bennünk élő Lara Croftot, és a várfokról fényképeztük a szemben lévő kis szigetet, ahol egy másik erődöcske figyelt.
Ugyanabba a panzióba tértünk vissza egy kis függőágyban lengedezésre és sült angolna evésre; jó kis hely ez a Bafa-tó, egy hosszú hétvégét el lehetne itt tölteni túrázgatással, nem csoda, hogy szeretik a német turisták. Isten háta mögött van, de pont ez a bája.
Az utolsó nagy szám a nyaralásban Pamukkale mészkőfürdői voltak. Ez egy sorozatnyi hófehér medence, amit égkék víz tölt meg, zuhatagszerűen medencéből medencébe ömölve. Nagyon insta-kész, de elég messze van mindentől, és nincs semmi más látnivaló a környékén, ezért vagy most néztük meg, vagy soha, mert hiába tervezem Törökország többi részét is bejárni, arra a környékre nem fog az utunk várhatólag soha vinni.
Volt egy kis családi kupaktanács, hogy akarunk-e öt órát autókázni csak ezekért, vagy inkább odamegyünk előző nap, ott megalszunk, és másnap reggel nyitáskor megnézzük, vagy hagyjuk a szöszbe és társasozzunk egész nap. A helyes válasz az ott megalvás lett volna, mert akkor elsőnek lehet lenni a romokban, de Csücsök az új helyeket annyira nem szereti, úgyhogy ő a „végigseggeljük a kocsiban egy nap alatt” opciót szavazta meg.
Így hát öt harminckor felkeltünk, hogy kilencre odaérjünk. Mi kevéssé vagyunk tízig ágyban lustálkodók, és a tömeg beelőzésére egyáltalán nem okoz lelki törést, ha már a nap előtt fel kell kelnünk nyaralás közben.
Sajnos baromira nem voltak egyértelműek az útikönyv utasításai, hogy hova is kell menni, vagy egy órát vesztettünk a helytelen bejárat választás miatt, szóval leírom ide tisztán és nagybetűvel a Pamukkalei használati utasítást:
Ha kocsival érkezel
- Menj a DÉLI kapuhoz olyan korán, ahogy csak tudsz. Nyitásra.
- Nézd meg a zuhatagot, ott van a kaputól 500 méterre, sétálj le ameddig akarsz mellettük, szandált hagyd nyugodtan felül
- Sétálj vissza föl a zuhatagok mellett
- Nézz meg minden mást, felfelé haladva az északi kapuhoz
- Gyere vissza a déli bejárathoz vagy gyalog, vagy a romokon belül fel-alá cirkáló kisbusszal.
Ennyi.
A romok teljesen átlagos szép görög romváros, aki Törökországban nyaral látott már pár ilyet. Engem eddigre már a kóbor meggyvágók, harkályok és pintyek jobban érdekeltek, mint még egy templom térdmagasságú oszlopdarabjai, de lehet, hogy csak én fásultam bele a napszítta kövekbe. Annak, aki ezzel kezdi a nyaralását, valószínűleg nagyobb élmény lenne.
Maguk a zuhatagok tényleg gyönyörűek, ugyanaz a műfaj mint az egerszalóki, csak sokkal nagyobb, fehérebb és már a rómaiak is építettek rá fürdővárost.
A pucsító instaribancok hadserege igazán nem kell ide, tényleg teljes volna nélkülük a látnivaló, de manapság lehetetlen bármit megnézni anélkül, hogy valaki ne pózolna éppen előtte minimum(nál kevesebb) ruhában. De hát ilyen időkben élünk, ahogy említettem korábban az Artemisz templom felgyújtása kapcsán, a lájkvadászatot nem a huszonegyedik század találta fel, mi csak iparosítottuk.
És hogy fair legyek, ezekbe a kék tavakba én is pucsítanék, ha olyan fenekem lenne, de sajnos csak nagy és szőrös, úgyhogy ekézem azokat akiknek mást osztott az élet.
Kicsi színes megjegyzés, a zuhatagok feletti büfében csak minimum három gombóc fagylaltot voltak hajlandók eladni nekem, kevesebbet nem. Már pedig én egy két gombócos ember vagyok, a hét évesnek meg egyelőre csak egy jár, szóval megoldottuk ezt a bonyolult számtani problémát végülis okosba’, csak fura volt.
A török autópálya hazafelé hozta a maga érdekes pontjait. Nem teljesen egyértelműek a sebességkorlátok, szerintünk kilencven a kétszer kétsávos autóúton, és hetven és százhúsz között mindenki megy mindennel, előzve jobbról és balról is.
A belső sávból belső sávba megfordulás úgy van megoldva, hogy az elválasztó falba kialakítanak egy autónyi várakozó helyet. Szóval az ember százhúszról balra indexelve satufékez, és beáll a startvonalra, és amikor egy pillanatnyi szünet van a szembejövő forgalomban, akkor padlógázzal rajtol. Szerencsére (legalábbis amerre mi jártunk) elég csendesek az utak, és a városokon belül meg lámpázzák ezeket a szerencsétlen kis lyukakat.
A körforgalmak borzalmasak, olyan mint egy klasszikus Hanna-Barbara rajzfilm, csak itt komolyan gondolják. A két sávos körforgalomban három autó megy párhuzamosan, mindenki mindenfelé, és egyszerre.
Nagyon vadnyugat.
Én nyugisra vettem a figurát, ha valaki be akar vágni, inkább hagyok helyet mintsem izmozzak, annyira sehova se rohanok, meg szerintem nem én jövök ki jól belőle, ha török rendőrt kell hívni helyszínelni.
Az utolsó nap tényleg relaxálással telt, félgőzzel lementünk a természetvédelmi terület másik részére, de nyáron egy büdös pelikán volt az egész placcon, most túl meleg van nekik. Télen kéne ide visszajönni, elég kihalt lehet a táj akkor turistaügyileg, de állítólag úszik flamingóban.
A medencében még csobbantunk egyet, lejátszottunk két pályányi Gloomhaven: Jaws of the Liont, és elmentünk a két hetes török utazás legjobb vacsorájára egy dél-amerikai stílusú halétterembe. Nem volt menü, hozták amit aznap fogtak, és minden hibátlan volt. Vajpuha tintahal borsmártásban, gazdag fűszeres borban párolt kagylók, füstölt halszelet ikrakrémmel megkent pirítóson, grillezett édesburgonya darabokkal dúsított ceviche, bármelyik fogásból elfogadnék bármikor még.
Mindezt Kusadasi közepén, ami körülbelül Siófok, csak kicsit lepukkantabb. A sétálóutca tele van kamu Adidas és kamu Luis Vitton boltokkal. A város ráadásul óriási, százezer fölött van turisták nélkül, szóval szezonban legalább duplája, és egy szocreál lakótelep minden bájával rendelkezik. Örültünk, hogy nem itt, hanem két heggyel arrébb foglaltunk szállást, nem mintha a hegytetői resortunk egy boutique ökohotel lenne, de legalább Niket nem akar senki ránksózni.
Ezzel meg is volt a kéthetes nyugat-törökországi nyaralás; kicsit kisebbet durrant, mint számítottam, az isztanbuli világhíres látnivalók kevésbé érdekesek, mint gondolta az ember elsőre, de jó volt így a korona után (közben?) kimozdulni egy kicsit.
