Ha már Izraelben voltunk, akkor elugrottunk Jordániába is: Petra romjai olyan „A” kategóriás látnivaló, amit szinte mindenki felismer a világon, ha máshonnan nem akkor az Indiana Jones filmekből.
Mielőtt magáról Petráról mesélek, egy kicsit bédekkerezek a vízum és jegy kérdésekről, ha csak maga a sztori érdekel, ugorj a Tovább utánra!
Ehhez először persze utazási irodát kellett keresni, akármennyire is rühellem a szervezett turizmus összes formáját, nem volt más választásunk, ha két nap alatt akartuk abszolválni a távot. Ráadásul nem csak az utazási iroda sápját kellett kifizetnünk, hanem azt a 90 dollár büntetést is, amit Jordánia kiszab azokra, akik nem töltenek legalább két éjszakát az országban.
A vízum ugyanis 90 dollár, de ha legalább két nappal később lépsz ki az országból, visszakapod.
Petrában magában is van egy komoly bünti, ha a vízumod napján veszel jegyet, akkor sokkal drágább. Ha másnap is visszamész a romvárosba, akkor visszaadnak egy csomó pénzt. Na ezt a zsetont az utazási iroda persze benyelte, mint kacsa a nokedlit.
Ahogy látszik a fentiekből, Jordánia pontosan tudja, hogy a turisták nagy részét csak és kizárólag Petra érdekli, és ezeket az embereket (beleértve minket is), keményen meg is sarcolja. Igazából van még egy csomó minden, amit érdemes lenne errefelé megnézni, lehetőleg még az előtt, mielőtt az aktuális közel keleti mumus eldózerolja a látnivalókat (vö: Palmüra), csak most reménytelenül nem volt rá időnk.
Jordánia egyelőre biztonságos és turista-barát, de hát Egyiptom is az volt valamikor, aztán két repülőgépet is felrobbantottak az elmúlt négy évben.
Szóval maradt az utazási iroda, vízummal, belépővel együtt 330 dollár volt a két napos túra. Volt egy napos verzió is, ott nettó három óra lett volna a romokban. Ha magunkban lettünk volna, akkor 3 nap alatt a feléből megoldjuk és hárommal kevesebbszer megy fel bennünk a pumpa a vörös ködig, de nem volt rá három napunk ugyebár.
Az első alkalommal ott forrt fel az agyvizem, amikor behúztak velünk egy parkolóba, ahol egyetlen szuvenír bolt volt csak, hogy ez most a fél út Petra felé, mindenki pisiljen és feltétlenül mindenki vegyen egy kalapot, mert nagyon fog az kelleni Petrában.
Ez azért volt szemenszedett hazugság, mert ekkor már csak tíz percnyire voltunk a romoktól, nem egy órányira, ahol tiszta és rendezett vécék voltak minden sarkon. A szuvenír bolt rémesen túl volt árazva, és mi még nem álltunk át teljesen az arab tempóra, ezért Kacsa vett magának egy fejfedőt. 70 dolláros árral próbálkoztak, lealkudtuk tízre, és elégedetten távoztunk. Petrában az arab kölykök 1 dollárért árulták ugyanezt. Egyért.
A csoporttal tartott két késő huszonéves hölgy is, Szingapúrból, illetve Új-Zélandból, akik az iskolapéldái voltak a „hogyan ne legyünk turisták” prezentációnak. Ők laza száz dollárt hagytak ott két sálért és két hűtőmágnesért, kifizetve a kezdőárat. Nem ez volt az utolsó ilyen húzásuk aznap.
Szóval egy fél órát eltoltak az életünkből azzal, hogy egy pofátlanul lehúzós boltban kóvályogtunk, ahelyett, hogy a romokat néztük volna, pedig az egynapos túrára jövőknek ez különösen fájdalmas időpazarlás volt.
A következő átverés ott volt, hogy az idegenvezetőnk lazán átszervezett minket egy másik hotelbe, annak ellenére, hogy határozottan és ismételten kértük, (és ismételten meg lett nekünk ígérve), hogy a bejárathoz közeli hotelben fogunk aludni, hogy másnap reggel hatkor kezdhessünk. A retkes francban fenn voltunk a hegy tetején, és kicsit üvöltöztem a hotel tulajával, amíg meg nem ígérte, hogy másnap reggel 7:00-kor levisz a bejárathoz. Ez is egy órával később volt, mint ahogy én szerettem volna.
A harmadik, ehhez kapcsolódó, hogy mind az idegenvezető, mind a hoteles kőkeményen tolta, hogy laza hatvan euróért eltaxiznak velünk Petra hátsó bejáratához. Azért ilyen sokért szerintük, mert oda csak négykerék meghajtással lehet menni és azt a kocsit külön kell beszerezni.
Na már most az Amersfoort-Amsterdam távon hatvan euró a taxi, nem Wadi Musa (a Petra melletti arab város) egyik sarkából a másikba, pedig Hollandia egy főre eső GDP-je laza tízszerese Jordániáénak. Attól lett igazán kerek a hab a tortán (képzavar oka az ön készülékében), hogy másnap reggel az ingyenes fuvarra a bejáratig beállt a csávó a saját 4x4-jával.
A helyiek szapulását ezzel befejeztem, lássuk, hogy mi is az a Petra.
Körülbelül a tengerszint felett ezer méterrel van egy szurdok gyűjtemény, amit telepakoltak nagyon pofás homlokzatokkal a nabateusok körülbelül az időszámításunk utáni első században. Ez annyira jól sikerült, hogy sok körben a világ 7 új csodája közé válogatták, és jogosan. Angkor Wat, a Királyok Völgye vagy Tikal ugyan nagyobbat durran, de nem sokkal, Cuzcoról nem tudok nyilatkozni, mert ott még nem jártam. Chichen Itzánál és Teotihuacannál menőbb. Ebben a súlycsoportban versenyez.
A nabateusok arab kereskedők voltak, és Raqmu (Petra eredeti neve) a fűszerkereskedelem fontos csomópontja volt. Itt cseréltek árut a keletről jövő karavánok, megpakolva mirhával és tömjénnel, a nyugatról jövőkkel.
Remekül védhető oázis volt, a vaskor eszközeivel gyakorlatilag bevehetetlen, nem csoda, hogy kialakult egy állandó település. A különféle sémita és arab törzsekkel bonyolult viszonyuk volt, mindenféle ostromokkal és házaságokkal tarkítva, és közben kialakult egy arámiul beszélő uralkodó osztály az arabul élő város fölött.
Aztán jöttek a rómaiak és tették, amihez értettek. Petrából egy római provincia fővárosa lett, Petri néven. Nem keverendő össze a csészével, bár mindkettőben összegyűlik a folyadék.
Ugyanis Petra harmadik vonzereje a védhetősége és a jó elhelyezkedése mellett az volt, hogy volt egy állandó folyója. Ennek a vizével a helybeliek mesterien gazdálkodtak: a városon végigvonul egy fedett és egy nyitott vízvezeték, egyenletes, pár százalékos leejtéssel továbbítva az életadó nedűt, elosztva mindenhova.
A környéket a téli esők alatt súlytó áradásokat is felhasználták. Ha a sivatagban egyszer csak leszakad az ég, akkor a kiszáradt föld nem tudja felvenni rendesen a sok vizet, hanem rettenetes árként vonul végig a vízmosásokon. Ezekbe időnként meghalnak turisták télen, le is van zárva több wadi október és március között.
A nabateusok ezt a hirtelen vízbőséget ciszternákba vezették, ahol egész évre elraktározták a föld alatt a többletet. Ezeket álcázták is, hogy az esetleges ostromlók ne találjanak rájuk.
A sivatagban pedig a víz az kincs, erre igazán lehet egy kisebb királyságot alapozni.
Fix határa a nabateusok országának nem volt, de hát egy kopár kőtengeren senki sem veszekszik az utolsó víztelen domb hovatartozásán a szomszédjaival. Eltörpültek a helybeli nehézfiúk mellett, de mivel kutyának nem kellett maga a föld, maximum a kereskedelmi útvonalak, ezért egészen sokáig önállók tudtak maradni.
Egészen a fent említett rómaiakig, akik meghozták magukkal a város aranykorát, vagy legalábbis felpörgették az építkezéseket. „Mit adtak nekünk a rómaiak” tette fel a kérdést már a vátesz is, nos itt a legszebb épületek már az ő kezük alatt készültek el. Ezek mind halotti emlékművek voltak, ahova egy család összes tagját egymás után bezsuppolták, hogy békében elrohadjanak.
Legalábbis mi így gondoljuk manapság, de nincs elég írásos emlék a szokásaikról, hogy biztosak legyünk.
Az biztos, hogy tele van lyukakkal a város fölötti homokkő szirt, mindegyikbe vagy egy család temetkezett, vagy egy családi isten idolja lakott. A legtöbbje akkora, mint egy Trabant csomagtartója, de a királyok sírhelyei elég emlékezetesre sikeredtek.
Az az igazán menő, hogy nem építették ezeket a mű-épületeket, hanem kifaragták a sziklából. Homokkövet feltűnően könnyű formázni, de azért így is macera lehetett. Néhol látszik, hogy több száz köbméter sziklát bontottak el, mire egyáltalán neki tudtak kezdeni a tényleges faragásnak.
Saját stílusuk nem volt, ész nélkül másolták a rómaiakat, egyiptomiakat, görögöket, ahogy esik úgy puffan alapon. Az egyikről például úgy gondoljuk, hogy Néró császár halotti emlékműve lett a sivatagba copy-pastelve. De van olyan mauzóleum is, aminek a három ajtaja három különböző stílusban készült.
Az egyetlen, ami tényleg helyi, a V alakú lépcsős homlokdísz, ami rengeteg helyen felbukkan a szurdokok falán.
(Amúgy szokás őket kanyonnak is nevezni, hibásan, mert a kanyont víz vájja, ezek viszont a szikla magától keletkező hasadékai)
Amilyen csicsásak kívülről, olyan kopaszak belülről. Ahogy a mezo-amerikai civilizációk nem tették magukévá a „kupac kőben lyuk” koncepcióját, a nabateusoknak kimaradt a „háznak a belseje a funkcionális rész” lecke az építészet órákból.
Tényleg üres, kicsi, pisi szagú lyukak vannak a flancos homlokzatok mögött. Semmi, de semmi nincs belül.
Persze a helyiek gondolták, hogy dzsinneket és kincseket rejt a hely, az ottománok több épületet kicsit meg is faragtak géppuskákkal, hátha valamelyik elérhetetlen magasban levő díszítőelem aranyat rejt magában. Spoiler alert: nem rejtett.
Az első nap a fő szurdokon, a Siq-en sétáltunk be. Ez tényleg fantasztikus, a legszebb része a romvárosnak, pedig itt semmi rom nincs, ha néhány falfaragástól eltekintünk. A fejünk fölött száz méter magasban majdnem összeérnek a szirtfalak, madarak cikáznak a lehetetlen helyeken megkapaszkodó fácskák ágai között…
… és az egész bűzlik a lócitromtól. Ugyanis a helybeli beduinok egyik fő bevételi forrása, hogy teve, ló, szamár és kiskocsi utakat kínálnak a gyaloglásban megfáradt turistáknak, és ha egy harmincöt fokos, vékony, majdnem zárt katlanon óránként száz lovaskocsi zötyög végig, akkor bizony annak szaga lesz.
Amúgy a beduinok nem voltak különösebben nyomulósok vagy agresszívek, mondjuk az indiaiakhoz, vagy az egyiptomiakhoz képest. Egy határozott „No, thank you” az összes csacsi árust távol tartotta.
A szuvenírstandok eladói se vitték túlzásba a próbálkozást. Főleg, amikor még felfele másztunk a legtávolabbi látnivalóhoz, a Kolostorhoz (Monastery), akkor fel se keltek, csak fektükből nyögték oda, hogy nem akarunk-e venni egy teveszobrot; tudván, hogy úgy is arra foguk visszafelé is jönni.
De kicsit előre szaladtam. A Siq szurdokát követi a legfotózottabb látnivaló, a Kincstár (Treasury). Ez szerepel az Indiana Jones és az Utolsó Kereszteslovagban is, és tényleg nagyon korrekt kis csupor. Beljebb van Színház (Theater), ami valami törzsi parlament lehetett, amíg a rómaiak igazi színházat nem csinálnak belőle, és itt már kezdenek elágazni az utak.
Aki nem tériszonyos, felküzdheti magát száz méterrel feljebbre, az Áldozókőhöz (High Place of Sacrifice) ahol tippünk szerint állat és emberáldozatokat mutattak be egy erre kialakított oltárkövön. A kilátás fantasztikus felülről, bár én ezt csak Kacsa beszámolójából tudom, mert én speciel pont tériszonyos vagyok, úgyhogy inkább kihagytam.
Annak ellenére, hogy ez az ország legfontosabb látnivalója, az egyetlen, amiről híres, mégis magasról tojnak a biztonságra. Rendszeresen fulladnak bele télen elkóborolt turisták áradásokba, vagy szédülnek le szirtekről, és korlát vagy kapaszkodó sehol nincs.
Én itt-ott a falhoz tapadva araszoltam végig a párkányon, bár ez inkább a magán parám volt, de akkor is, egy másfél méter széles egyenetlen ösvény szélére szerintem kéne valami, ha alatta harminc méteres szakadék ásítozik.
Ha nem mész el kecskébe, a következő látnivaló a Királyi Sírok Sora (Royal Tombs). Ezek mind nagyon jól kinéző faszádok (nem röhög, homlokzatot jelent építészül), mögöttük persze a szokásos semmi van.
Már csak maga Petra római városa van, néhány Bizánc korabeli rommal vegyítve. A város a hétszázas évekig húzta ki, de ahogy eltolódott a fűszerkereskedelem a tengeri útra a karavánok helyett, úgy hanyatlott Petra is.
Ráadásul volt két kör durva földrengés, ami az összes épületet, ami nem sziklafalba volt faragva, lerombolta, és a végére elnéptelenedtek a romok. Csak a környékbeli beduinok tudtak róla, akik meg megöltek mindenkit, aki erre járt, mert mi mást is csinálna egy ősi város őrzője.
Végül egy svájci felfedező hozott hírt a városról, aki álcában, muszlim zarándokként keveredett erre. Olyan sztorikat tolt otthon, hogy hamarosan csőstül jött a turistatömeg.
A két földrengés a római részét a városnak nagyjából letarolta, egy-két félig álló oszlop maradt meg.
Innen a főcsapásról már csak a Kolostor volt hátra, ez a Kincstárnak a nagyobb, de gyengébb minőségű testvére, egy kellemes negyvenöt perces, tüdő-kiköpős hegymenet végén.
Közben végig lehet csodálni a homokkő erezetét, a vörös különböző árnyalataiban hullámzó természetes mintákat. Szerintem simán több közelképet lőttem sziklákról, mint magukról a romokról.
Mi a második napon a korai repülőrajttal már tizenegyre végeztünk az összes fontos látnivalóval, és aztán elmentünk felfedezni egy nagyjából véletlenszerűen választott irányba. Ugyanis nem csak a hét-nyolc fő sír van, hanem mindenhol, de tényleg mindenhol vannak tíz-húsz méter magas, kicsit talán kevésbé csicsás, de még így is menő homlokzatok.
Egyszerű sírüregből meg annyi van, mint a szemét, mi számolni nem győztük őket, néha egészen lehetetlen magasságokba vésve. Ott biztonságban volt a család istenszobra, egy kecskének is becsületére válna felmászni.
Kecskéből amúgy volt elég, a beduinok nem csak turistalehúzásban jeleskedtek, hanem a nyájaikat is terelgették jobbra-balra; az UNESCO világörökségi helyszínhez a lakosok is hozzátartoznak.
Nem a kecskék voltak az egyetlen élőlény errefelé. Rendesen nagy, húsz centis sivatagi gyíkocskákat is kergettünk, és búbos bankából többet is láttunk, aminek mindig örülök, mert könnyen beazonosítható madárfajta.
Kifele menet még feltankoltunk szuvenírrel (plüssteve és „kincsesláda” Csücsöknek), bezabáltunk egy hatalmasat az egyik helybeli étteremben, ami később egy kiadós hasmenéssel bosszulta meg magát, majd visszatértünk Izraelbe.
Ez Sabbath napja volt, és ilyenkor semmi nincs nyitva, de Sabbath csak napnyugtáig tart, úgyhogy este kilenckor már be tudtunk tankolni a pékségben mindenféle finomságokkal.
Másnap repültünk is már vissza ki-ki Amszterdamba vagy Pestre, és olyan keresztkérdések voltak a Jordán vízumunkról, hogy ihaj. Ha eddig azt hittük, hogy szivatnak minket, az csak a bemelegítés volt a hazajutáshoz képest.
Ki is emeltek minket a sorból, aztán állhattunk egy bő órát a „gyanús fehérek” között a reptéren. A társaink tipikusan pont annyira voltak rosszarcúak mint mi, jellemzően amcsi vagy ausztrál csajok voltak, nyilvánvaló terrorista összeköttetésekkel.
Eggyel arrébb volt az „arab, ezért gyanús” sor, akik felháborító módon gyorsabban haladtak, mint mi.
Az izraeliek úgy mentek át a biztonsági ellenőrzésen, hogy még a táskájukat se küldték át a röntgenen.
Azért nyíltan rasszista ország ez.
