Kanchanaburi az azonos nevű provincia fővárosa, és a Híd a kwai folyón című klasszikus helyszíne. A folyó nevét amúgy „kvéé”-nek kell ejteni, nem „kváj”-nak, az utóbbi vizibivalyt jelent, és a helyiek egyrészt viccesnek találják, másrészt azonnal hozzáadnak az összes árhoz húsz százalék "hülye fehér" adót. A hidat, és a vasútvonalat a japánok építtették, hogy összekössék Dél- Kelet Ázsia keleti részét a nyugatival, Thaiföldet Burmával, hogy könnyebben tudjanak hadianyagokat szállítani, felkészülve India megtámadására. Hadifoglyok és kényszersorozott helyi és maláj munkások rakták le a síneket, iszonyatos emberáldozatokkal. Tízezrek haltak éhen, pusztultak el a maláriában, skorbutban, tífuszban, váltólázban, kolerában és minden egyéb nyalánkságban, amit az embertelen körülmények, az alultápláltság és a klíma együttesen össze tudnak hozni.
A híd
Az építkezés történetét kitűnő múzeum foglalja össze egy szívbemarkoló tárlattal. A japán megszállók egy jottányit sem voltak jobbak a náciknál, a filozófia az volt, hogy olcsóbb új hadifoglyokat szerezni, mint a meglevőeket táplálni, így a foglyok nehéz fizikai végeztek 3 éven át, kevesebb, mint napi 2000 kalóriát fogyasztva. A hús szinte kivétel nélkül rothadt volt mire a táborokba érkezett, és kukacok nyüzsögtek benne, jobb híján tehát megfőzték és a felszínre felúszó kukacokat lefölözték. A haláltáborok összes borzalma dokumentálva van, rejtett naplókkal, levelekkel, japán tervekkel együtt, végig kiváló angolsággal.
De nem minden látnivaló ilyen depresszív, maga a folyó kifejezetten szép. Szélesen hömpölyög, nádasok fedik itt ott, a part mellett pedig mindenhol lakóhajók lebegnek a vízen. A szállások fele is a folyóra épített stégeken felállított bungaló. A sokat emlegetett híd nem egy nagy durranás, randa vasúti híd és kész, de ennek ellenére ellepik a turisták, mint a zsizsikek. Ennek megfelelően a szokásos élősködő horda is ott van, tripla áras ásványvizekkel és műanyag elefántokkal. Kezdjük kifejleszteni az egészséges lenézést a szupermodern légkondicionált buszokkal körbehurcolt japán és amerikai turisták iránt, akik lekászálódnak az általában hupiliára festett, neonzöld foltokkal tarkított járgányaikról, körbefotóznak mindent két perc alatt, majd visszamásznak a buszra és elhajtanak. Mindig öröm negyven koreait nézni, akik egyesével beállnak ugyanarra a pontra, és a sorban utánuk jövő készít róluk egy képet. A távol-keletieknek van egy klasszikus fényképező pózuk, a „szaró galamb”. Kicsit megrogyasztják a térdüket, kinyújtják előre a karjukat, lehetőleg olyan távolt tartva maguktól a fényképezőgépet, amennyire csak lehetséges, miközben a kamera másik végén álló turista V betűt formáz a mutató és a középső ujja segítségével, oldalra dönti a fejét, és vigyorog. Ez után helyet cserélnek, és kezdik újra. Ha sikerül egy különösen szép példányt lekapnom, akkor mutatok majd képeket.
Késő délután érkeztünk Kanchába, megnéztünk négy helyet, de sehol nem lehetett alkudni, úgyhogy maradtunk a legolcsóbb légkondicionált szobánál. Sajnos a reggeli egységesen 2 euró fejenként minden étteremben, maffiát sejtek a dolog mögött, és úgy érzem, hogy egy teljes étkezés árát kiadni két tojásért meg két pirítósért kicsit sok. Megpróbáltuk a helyiek reggeliét is, az csak nyolcadannyiba kerül az utcán, de kicsit undorító volt. Rá kéne jönni hol lehet gyümölcsöt szerezni, valószínűleg az volna a legjobb megoldás, de NemSün nem szereti a banánt, nincs mangószezon, az ananász macerás, a kókuszdió reménytelen, a többi dolog meg amit eddig kipróbáltunk nem volt meggyőző.
A második napon szerintünk lehúztak minket egy reggeli árával, de nem tudjuk bizonyítani. A hostel a a reggelinél közölte, hogy nem fizettük ki az előző napit. Én ekkor a SevenEleven-ben voltam, vízért, NemSün pedig nem volt elég erélyes, hogy kategorikuan kijelentse, de igen, ti szemetek, helyette kifizette még egyszer. Nem vagyunk biztosak benne, teljesen elképzelhető, hogy felálltunk és elsétáltunk, de nem valószínű. Az emberbe néhány évtized alatt beleivódik, hogy nem sétál ki egy étteremnek kinéző tárgyból fizetés nélkül. Mindegy, újabb lecke lett belőle, el kell rakni a reggeli számlát.
Két teljes napot töltöttünk a városban, első napon béreltünk egy robogót, és körbetöcögtük a város harminc kilométeres körzetét. Nagyon kultúrált robogóik vannak, újnak kinéző Hondácskák, pöccintésre indulnak, és a motorosszemüveg nélkül elviselhető maximális 50 km/h-t két fehér emberrel a hátukon is erőlködés nélkül bírják. Lett egy újabb lecke a motorozásból: kár teletankolni. Összesen 80 kilométert mentünk, ezalatt a tank nem ürült annyit, hogy a túlcsordult állapotból az F betűt elérje. Lényegében mindegy, három literes volt a tank, és 1 euró alatt van a benzin, de legközelebb másfél litert fogunk kérni. A tankban maradt benzin értéke olyan negyven százalékkal dobta meg a bérbeadó hasznát, és mivel az összes bérelhető robogó üres tankkal indult, nagyon valószínű, hogy azonnal leszívták miután visszavittük a járgányt.
Láttunk egy szép nagy víztározót gátastul, egy baromi hosszú (saccra száz méter megvolt) fasárkányt ami éppen jött le egy hegyről, a szája pedig egy templombejárat volt, körbejártuk a hét barlangtemplomból álló földalatti watot, ahol találkoztunk pár körbe-körbe repkedő denevérrel is, és megnéztük a hidat és a már említett múzeumot. Kihoztuk tehát a robogó adta szabadságból a maximumot, ilyet a következő alkalommal is fogunk csinálni, jó móka volt. A baloldali közlekedést biciklizés közben már szoktuk, nem volt vészes vezetni a járgányt, csak minden sarkon végig kellett gondolni, hogy itt tulajdonképpen balkéz-szabály van. Illetve NemSün időnként sikoltozott a hátsó ülésen, ha nagyon a jobb oldalon akartam menni, de erről az első óra után leszokott.
Minden este kimentünk az éjszakai piacra. Ez este hat és tíz között üzemel a vasútállomás mellett, és üdítő módon nem turistacsapda, hanem a helyi élet része. Egy kis háztömbnyi helyet ellep a piac, és elsősorban zsibvásárként működik, pólók, amuletek, cipők (új és használt), távirányítók többszáz fajta tévéhez, mindenféle véletlenszerűen összeválogatott kacat megtalálható itt. Az igazán érdekes része, legalábbis számunkra, a kaja sor volt. Az árusok vagy otthonról hozzák megsütve a portékát, vagy faszénrácsokon, PB palackos főzőlapokon ott helyben rakják össze, amit kérsz. Rákaptunk egy kókusz alapú sütire (fogalmam sincs, hogy hívják, rámutatással rendelünk), és kipróbáltunk pár egyéb finomságot is. Sün evett pálcikára tűzött töltött tintahalat, kostóltunk helyi salátát, és persze a kihagyhatatlan pad thai-t, a nemzeti gyorskaját. A pad thai rizstészta (néha többfajta egyszerre), őrölt mogyoró, babcsíra és garnéla keveréke, fűszerekkel meghintve. A vegetáriánus pad thai ugyanez csak garnéla nélkül, de lehet csirkével is, vagy rizstészta helyett sült rizzsel. Körülbelül annyira generikus név, mint a pörkölt Magyarországon, és annyira elterjedt is.
Éjszakai piac
A thaiföldi hostelek máshogy működnek kicsit, mint a viszonyítási alapként szolgáló mexikói ill. egyiptomi társaik, nincsen olyan szúnyogmentes közös szoba ahol a turisták erőt gyűjtenénk a reggeli vagy esti kiruccanásra, vagy ha van is, akkor kong az ürességtől. A legjellemzőbb, hogy a közösségi élethez szúnyogot kell etetni. Most már rutinszerűen fújjuk le magunkat 30%-os DEET-vel felkelés után és késő délután, de még így sincs sok kedvünk nyugodtan ülni egy teraszon. Tehát eddig egy köszönésen kívül nem nagyon kommunikáltunk még senkivel, de a második kanchaburi-i este végre a backpacker hagyományokba jobban illeszkedő módon egy londonban élő kolumbiai-spanyol vegyespárossal mentünk el piacozni és vacsorázni, kicserélve a ki-hol-mit nézett meg sztorikat, illetve rémtörténeteket. Mi javasoltuk, hogy alkudjanak keményen a szobára Ayutthayában, ők pedig erősen eltanácsoltak egy, az LP által ajánlott pukheti hoteltől.
A második teljes napot az Erawan nemzeti parkban töltöttük, ideje volt végre zöldet is látni a sok templom után. A tuk-tuk sofőrünk kidobott minket a főút mentén, hogy itt fog jönni a busz, intsd le bátran, valóban, húsz perc után jött is egy. Gyors fejszámolás szerint maximum 25 főt volt képes szállítani, mindkét ajtaját tárva tartva haladt. Ennek a modellnek legalább volt ajtaja, a Lopburiba vivő busznak később már egyáltalán nem volt. Jellemző a sebességre, hogy a hatvanöt kilométeres távot másfél óra alatt küzdi le, ha belegondolunk, az egy negyvenes átlag. Nem az ország nagy, a tömegközlekedés rozoga. Most találkoztuk először azzal a tipikus harmadik világbeli jelenséggel, hogy a vacsora élő formában utazik haza a piacról, ez esetben egy kakas ült mellettünk egy körbecelluxozott karton dobozban, amibe lélegző lyukakat vágtak. A jószág minden második megállóban megörült valaminek és kukorékolt.
A park fő látványossága a hét szintes vízesés, ami összesen 550 métert esik nagyjából két kilométer alatt. Minden lépcsőnél természetes tavak találhatók, tele halakkal és fürdőző thaiokkal. A szintek között meredek erdei ösvény vezet, a mászás néha négy végtagot vesz igénybe, főleg mivel a zuhatag újra és újra keresztezi az ösvényt, és ott a kövek csúsznak. A fákon majmok figyelnek, és ha bárhol elől hagyott élelmet látnak, lecsapnak. A majom csak addig cuki állat, amíg a rács mögött van, élőben egy négykezű, nagyfogú, alattomosan intelligens fenyegetés. Ha megtetszik neki az emberfia szemüvege, akkor a vállára huppan, elragadja és elszalad vele, és ha megpróbálsz védekezni még meg is harap. Tehát a zsákjainkat gondosan lezártuk akárhányszor bementünk egy vízesés alá fürdőzni, nem mintha egy zipzár sokáig tartana fel egy kíváncsi majmot. Szerencsére nyüzsgött a hely a turistáktól, ezért csak fenn zajongtak a kis tolvajok, nem mertek lejönni.
Az aljzaton gyíkok rohangáltak mindenfele, ezerszínű pillangók csapongtak, és valami a fák között több helyen is éktelenül csikorgott. Olyan hangja volt, mintha nagyon messze láncfűrészelnének, de teljesen egyértelmű volt, hogy öt méterre gubbaszt valahol egy bokorban. Nem jöttünk rá mi lehet, Sün szerint rovar, NemSün szerint madár.
Gyíkpárbaj
A vízben többfajta hal is úszkált, összegyűlve az összes kis tavacskában, amit a víz kivájt, és nyílván, amikor megunták, leestek a következő vízesésen és mentek tovább. A vízesés fölött messze a távolban egy víztározó van, szerintünk onnan kerültek a legfelső szintre. Egyáltalán nem féltek az embertől, sőt a kisebb harcsajellegű egyedek lelkesen csipkedték a lábunkat. Nem lehetett egy pillanatig sem nyugodtan ülni, azonnal féltucatnyi hal cuppant rá az ember sarkára és kezdte el harapdálni. Nem fájt, nem nagyon volt foguk, de borzasztóan csiklandozott. Voltak nagyon nagyok is, akiket a thaiok etettek, kicsivel a víz felett lebegtetve a kenyérdarabot, amíg a nyüzsgő halfalkából valaki ki nem ugrott a levegőbe, hogy elragadja. Több srác is halászott, próbálva kiragadni a halakat a vízből, és mivel annyian voltak, hogy mozdulni sem tudtak egymástól, ezért ez egészen jó százalékban sikerült is. Ilyenkor persze rögtön dobták is őket vissza, a cél nem a vacsoraszerzés volt, hanem a játék.
Öreg thai néni halat etet
Dzsungelidill
Sikerült kéz és lábtörés nélkül megúszni a lejutást, és lefele is megfürödtünk egy szimpatikus tavacskában. A videókameránk vízállóságát kihasználva csináltunk több víz alatti videót arról, hogy a halfalka NemSün lábfejét fogyasztja, mihelyst meg lesznek vágva, kirakom őket.
Másnap reggel indultunk tovább Lopburiba, ahol a majmok teljesen átvették az uralmat. Az út reggel 9-től délután 4-ig tartott, pedig nem tettünk meg többet 200 kilométernél, de közben megebédeltünk és pont lekéstünk egy csatlakozó buszt. Átestünk az első igazi trópusi zivataron is, tíz perc alatt leesett olyan öt centinyi csapadék, ami két óra alatt fel is száradt, lehűtve a levegőt egy teljesen élvezhető 26 fokra. A buszon ültünk eközben, és mindenhol csurgott be az eső, és bár a zsákjaink vízállók, mi csak mérsékelten vagyunk azok, tehát esőkabátban tettük meg az út egy részét.
