Hazafele úton megálltunk a bacalar-i lagúnánál. Egy ötven kilométer hosszú, két kilométer széles, sekély tórendszer ez, ami arról híres, hogy a kék szín hét különböző árnyalatát is meg lehet benne találni.
Nem számoltam meg, tényleg nagyon kék volt.
Mexikó elég nagy ahhoz, hogy négy időzónája is legyen, és a Yucatán legkeletibb állama, Quintana Roo, erre még egy csavart is rátesz. Ez csak néha másik időzóna ugyanis, a szomszédjaitól különbözik, de nem tartja be a téli-nyári időszámítást, így nyáron egyeznek az órák, télen eltérnek.
Mi valahogy elkeveredtünk a mikor-hol-hány óra lesz háromszögben, és sajnos csak egy kajakozásra volt időnk a lagúnában, pedig előre kinéztük, hogy hol fogunk tavat bámulva sült halat enni.
A kajak egy elég erős sodrással szemben indult, mondta is a bérlős, hogy az egy óra időt érdemes negyven perc kifelé, húsz perc befelére osztani. Szerencsére tíz perc csúnyán-beszélős evezés után kiértünk a nyílt vízre, ahol az áramlás rögtön eltűnt, és onnantól csak gyönyörködtünk és sodródtunk a vízen. Majd kicsivel később leparkoltuk a nádas szélére a kajakokat és csobbantunk.
A tó elképesztően békés, és még abból a szempontból is egyedi, hogy sztromatolitok vannak az alján, ha egyáltalán ez a magyar szó rájuk. Cianobaktériumok által épített kövek ezek, és tényleg csak amiatt érdekesek, hogy bacik csinálták, ha nem mondják, sose jöttem volna rá.
Innen még három óra út volt Playáig. Most már külön házat béreltünk, mert Keszeg és Kacsa csak két napot maradtak, aztán repültek vissza Európába, nekünk meg még egy bő hét volt hátra, és akar a fene két naponta költözködni. Teljesen jó kis kecót kaptunk ki, gyönyörű sárga-kék színekre volt festve és mindenhonnan zöld kúszónövények lógtak. Az egyetlen probléma egy francia család volt, akik a közös használatú területet a medence mellett kimaxolták, és egész nap ott dumáltak, de tényleg reggel tíztől este tízig. Ez még teljesen megengedett és elfogadható volt, csak a pechünkre az ő asztaluk a mi nappalinkba bámult be, ami engem kissé feszélyezett.
A csapattal az utolsó közös napunkon kirándultunk Cozumelre, a közeli búvárszigetre. Óránként két komp is megy, jókora modern jószágok, hasítják is a vizet rendesen.
A komp belsejében végigröhögtük a különböző kalandparkok, hotelek és éttermek hirdetéseit, amik a profizmus drasztikusan eltérő szintjeit képviselték. Mármint a reklámok, nem a hotelek.
Cozumelre igazából a víz alatti világért jöttünk, feltűnően jó itt a korall, és a Playa del Carmeni búvárbázisok egy vagyont kérnek el közvetítői díjként, úgyhogy mi inkább előre megbeszéltük egy cozumeli céggel, hogy merülnénk velük aznap délután, és egyszerűen felszálltunk a kompra. Így Kacsa és én a víz alatt töltöttük az időt, Keszeg pedig felettünk snorkelezett, méghozzá életében először. Lendületből teknőst és dajkacápát is látott, ami egy erős kezdés, de mi se panaszkodtunk.
Másnap valahogy elhúzódott az utolsó kör ajándékvásárlás, és nem számoltuk jól össze, hogy mi mennyi ideig fog tartani, úgyhogy a ráérősre tervezett búcsúebédnek az lett a vége, hogy a főétel közepén elrohantak a srácok, hogy elérjék a repülőjüket.
A rákövetkező héten kicsit fura volt csak hármasban a gyerekkel, hogy hirtelen nukleáris család lettünk a kisebb tömeg helyett.
Előző évi nyaralásaink során Csücsök követelte a szálláson, játékkal töltött időt, de úgy tűnik az ötödik évére kinőtte ezt az igényt. Szándékosan több nap nyugit terveztünk ide, medencézéssel, homokozással, de a gyerek főleg unatkozott alatta, amit súlyosbított, hogy egy másfél napos random lázas akármit összeszedett.
Én azért merültem két délelőttöt, és lőttem is remek videókat teknősökről, rájákról és egy bikacápáról, ezeket majd a búvárkodós posztban közzéteszem.
Belefutottunk a karneválba is, ezt Mexikó különböző részein nagyon máshogy ünneplik; itt kicsit gay prideos lett a buli, főleg a helyieknek.
Közben megszerveztük az utolsó nagy kirándulást. A csomagjaink nagy részét hátrahagyva Playa del Carmenben, útra keltünk az északi part felé flamingót nézni.
Tőlünk sajnos négy órányi autózásra volt Rio Lagartos (szó szerint: Krokodil Folyó), a Karib-tenger egyik lagúnájában megbúvó halászfalu. Egy jókora természetvédelmi terület terül el körülötte, 390 madárfajjal, több száz jaguárral, krokodilokkal, és igen, flamingókkal.
A nászidőszak sajnos csak egy hónap múlva kezdődött volna, amikor is ezrével láthatóak a rózsaszín gázlómadarak, de így se panaszkodhattunk, egy tisztességes állatkertnyi kollekció halászgatott a homokpadokon, de ne szaladjunk előre.
Útközben bekanyarodtunk Valladolidba, egy helyes kis koloniál városba, és leültünk egy kávéra a zócalon, a főtéren. Nosztalgiaroham volt egy igazi mexikói város szívében reggelizni, rengeteg reggelünk indult így a múltban.
Jó volt kijutni végre az Amerikai Egyesült Államok exportált szegletéből, és az echte originál Mexikóban sétálni egyet. Amúgy Valladolid fő attrakciója egy háromezer darabos népművészeti gyűjtemény, és én bármikor fizetek száz pesót, hogy ne kelljen betenni a lábamat semmilyen folklór helyre.
Rengeteg féle múzeumot és látnivalót kerestem már fel lelkesen (útitársaim szerint túl lelkesen), de a két kategória, ami már nekem is sok, az a játékmúzeum és a néprajzi gyűjtemények. Egyáltalán, semennyire nem érdekel senkinek a népviselete. Ráadásul az ilyen múzeumok feltűnően gyakran csak a helybeli ország nyelvén vannak feliratozva, ami különösen nehézzé teszi a befogadást.
A múzeumi tábláknak sajnos általános hibája, hogy teljesen hülyének nézik a kedves látogatót és amikor Görögországban a negyedik hely kezdte el nulláról elmagyarázni, hogy a régi görögök bizony más istenekben hittek, mint manapság, ami egyébként általános iskolai tananyag Európa egészében, az bizony kicsit elveszi az ember kedvét, hogy a következő vitrinnél egyáltalán lehajoljon kisilabizálni a betűket.
A másik fajta felirat, amivel a falra lehet kergetni, a null-információs; miszerint egy kék színű vázát látok, rajta egy női alakkal. Nem mondod, tényleg? Mondj valami érdekeset róla, akármit. Még az is jó sztori volna, hogy az ásatáson a munkások ebbe pisáltak brahiból, amíg a főrégész rajta nem kapta őket. A „pénzérmék, ötödik század”, sem visz előre.
Na kitérő vége.
Szóval nem mentünk be Valladolid fő látványosságába, inkább megnéztük a templomot és a kolostort, egyikbe se kértek belépőt, ami helyén is volt, mert egy petákot se ért a látvány, de kívülről jól néztek ki.
Bőséges reggeli (helybeli kolbász omlettbe sütve, babpürével és tomatillo szósszal) után tovább indultunk és mivel időnk igazából volt bőven, beugrottunk Ek Balamba. Nem azért mert nagyon hiányzott még egy rom, hanem mert úgyis útba esett és jó kinyújtóztatni az embernek a lábát.
Amikor megláttam az árlistát, azt hittem elsőre, hogy rossz helyre rakták a vesszőt. Nyolcszor többe került mint Becán, de még Calakmult is két és félszer verte. Egy teljesen kellemes romocska volt, de egyáltalán semmi extra. Piramis, néhány sztélé, labdajáték pálya, ennyi. Még majmok se voltak.
Ja és a parkolóban egy bácsi közölte, amikor kiszálltunk, hogy ő most vigyázni fog az autónkra, de ezt csak borravalóért teszi. Közönséges lehúzás volt, de nem volt nehéz hozzáképzelni a „vagy különben”-t.
Kifelé meg egy hibbant fehér csávó spanyolul próbált tőlünk fuvart kérni Valladolidba, de mire egyáltalán feldolgoztam, hogy mit akart, már tovább is állt. (Rossz irányba mentünk amúgy.) Pedig baromira nincs mexikói fejünk, és ha az illető tud spanyolul, akkor fel kéne ismernie, hogy a magyar beszélgetés nem Cervantes nyelvén ment.
Ez nem volt igazán a mi napunk, a következő pofon egy cenotenál jött, amiket meg Csücsök szeret nagyon, de kiderült, hogy az úszócuccoknak csak a felét pakoltuk be, úgyhogy ez most kimaradt, pedig tök szimpatikus volt a hely.
Kora délutánra megérkeztünk Rio Lagartosba, elfoglaltuk a szállást, ami tágas és kényelmes volt, lagúnára néző erkéllyel, és sűrű viharfellegekkel. Tudtuk, hogy a naplementés túra stretch goal, de igazából csak pár csepp esőre számítottunk nem orkán erejű szélre.
Rio Lagartos amúgy egy eléggé lepukkant és csontszegény halászfalu (pedig turista volt egy-kettő). Próbáltam este vizet venni, és én még ilyen zűrös mexikói bodegában nem vásároltam. Van két-három minimarket márka, egyenlogóval, ezek általában viszonylag tiszták, fix választékkal, de ez a Sixt egység kizárólag alkoholt forgalmazott. Két üveg víz volt a boltban, egy nem működő hűtőben tárolva, ezeket mind megvettem. Közben egy helybeli, eléggé végső stádiumos, próbált beszélgetni velem, emelve a hangulatomat.
És a kaja is szar volt, pedig ebédre még örültünk, hogy milyen jó kis éttermecskét találtunk, csurig tele volt és ez általában jó jel, de nem, ez az egyetlen hely a városban és kész. Vacsorára már csak sültkrumplit kértünk meg egy guacamolet.
És megjött a vihar. Előre láttuk az időjárásjelentésben, hogy pár csepp eső fog esni, nem is aggódtunk miatta, úgy gondoltuk, hogy azt még simán bevállaljuk esti krokodilnézésért. Hollandiában lakunk végülis, mit nekünk egy kis víz, de nem, szó sem volt erről.
Tényleg csak pár csepp eső volt, de olyan brutális szélvihar tombolt, hogy a gyereket két kézzel fogtam, fel ne borítsa. Amúgy roppant mód élvezte, többször is meg kellett keresnünk a legszelesebb helyeket.
Aztán még az áram is elment, és kicsivel utána a víz is (gondolom pumpa tolta valahol fel a hotelben). Ezzel részben az volt a hiba, hogy a kocsiban se működött a szivargyújtó, úgyhogy egy egész napos navigáció után, mind a telefonok, mind az úti akku már a végsőket rúgták.
Másrészt meg Csücsök még sose látott áramszünetet, úgyhogy alvás helyett részletekbe menően meg kellett beszélni, hogy mi is ez a dolog, mitől mehetett el az áram, jé, az egész utcában nincs, de a közvilágítás mégiscsak működik, csak ebben a városban ment el, Mexikó többi részén azért még van, és az összes többi fontos kérdést, ami egy öt évesben egy ilyen élménykor felmerülhet.
Másnapra már egy vidámabb napra keltünk. Megreggeliztünk, ami kellemes meglepetésként a hotel árában benne foglaltatott, majd megalkudtunk egy angolul tök jól beszélő túravezetővel, hogy nyolcszáz pesoért elvisz egy három órás kirándulásra. Itt szeretnék visszautalni az ötezer pesós lehúzásra Muyilban, amikor egy töredék ilyen hosszú hajóútért, több mint hatszor ennyit elkértek.
A halászhajó csak a miénk volt, kezet ráztunk és indultunk is. A fickó értette a dolgát (ha bárki erre járna, bátran ajánlom, a neve Roman Marfil, WhatsApp száma 9868613429), kedves volt, minden fajnak tudta a nevét, még valami általános ismeretterjesztést is tartott, és amit külön értékeltem, akárhányszor csak felemeltem a fényképezőt, rögtön lassított és ráfordult a témára.
Még az indulás előtti utolsó héten vettem egy új lencsét a gépre, 50-250 mm lőtávolsággal, ami pont erre a célra való volt, és meg is szolgálta az árát, mint láthatjátok alant.
Bő órát robogtunk befelé a természetvédelmi területen át, mielőtt megérkeztünk a homokpadokhoz. Közben kíváncsi pelikánok nézték meg, hogy nem halászatból jövünk-e; jöttek snecit koldulni. Egyszer-kétszer sirályok is potyáztak a hajón.
A lagúna a legmélyebb pontján is csak másfél méter mély, de a krokodilok miatt nem javasolt megmártozni. Azok amúgy esti vadászok, úgyhogy délelőtt tizenegykor sajnos egyet sem láttunk. Viszont láttunk mindenféle kis és nagy gémeket, két fajta pelikánt, halászsast és keselyűt, kanalasgémet, kis fehér kócsagokat és erdei gólyákat, az utóbbiaknak teljesen más a színezése, mint az otthoniaknak.
Erősen Oroszlánkirály főcímdal érzésem volt, amikor felrebbentek a mocsárból a madarak miközben suhantunk a mangrove erdőben a csatornán.
Aztán megérkeztünk a fő attrakcióhoz és megcsodáltuk a rózsaszín dögöket. Elegánsak, na.
Olyan sekély volt a víz, hogy a csónakot már tolni kellett, úgyhogy a kapitányunk kiugrott és egyszerűen gyalogolt. Eközben rálépett két tőrfarkú rákra, és be is dobta őket a csónakba demonstrációs céllal. A hülye fehér emelgethette a dínók korából itt ragadt ízeltlábúakat, mielőtt visszadobtuk őket a homokba. Nem ehetőek.
A sólepárlót már csak becsületből néztük meg, meg a szuper sós vízben lakó garnélákat nagyon komálják a flamingók, akik ugye gyárilag fehérek, és csak a garnélák páncéljától lesznek rózsaszínűek.
Mint az közismert, hogy a Macskafogót idézzem.
Nagy királyság volt hármasban csónakázni a mocsárban, főleg hogy enyhén felhős volt az ég és kellemes huszonöt fok volt, ideális kirándulóidő. Bőven megérte idáig eljönni, még az előző napi nehézségek ellenére is, sajnáltam, hogy Csücsök korábbi betegsége miatt kifutottunk az időből, és nem lehetett még egy napot ráhúzni, hogy fussunk egy éjszakai kört is a krokodilokért, vagy egy felfedezős-madárnézős túrát, távolabb a fősodortól.
Nagy galéria, béna fajmeghatározásokkal:
A hazafelé út eseménytelenebb volt, dögunalom egy dzsungel közepére vonalzóval meghúzott autóúton négy órán át nyomni a gázt. A megengedett (teljesen irreálisan alacsony) sebesség szűk másfélszeresével haladtunk, de mindenki más is. Szóval nem is vertünk rá semennyit a Google Maps kezdeti becslésére.
Első pár nap még nagyon szabálykövető próbáltam lenni Mexikóban a volán mögött, aztán az egyik helyi búvárral beszélgetés után ezt elengedtem, és inkább felvettem a forgalom tempóját. A sebességtábla nem számít semmit, arra figyelj, hol van fekvőrendőr, mert az bizony megállít.
Pont mivel faluban se lassít senki, brutális magasságú útakadályokat raknak ki. Ezekhez jobb esetben van tábla, de azért valakinek általában az volt a dolga, hogy elkiáltsa magát időben, hogy „Tope!” vagyis bukkanó, ha a sofőr elbambult volna, mert a hátsó sorban senki nem köszöni meg, ha dinamikusan vesszük a döccenőt.
A dupla záróvonal is egyszerűen szelíd javaslattá szelídült. Ha előre láthatólag kilométereken nincs senki (nyílegyenes út ugyebár), akkor mi a retekért ne előzném meg azt a kamiont, aki ráadásul lehúzódik félig a padkára és indexel, hogy menjek már.
Azért a forgalomtól elzárt területekre nem hajtottam be, de láttam életveszélyes bevágást sárga csíkozáson keresztül sporttársaktól, úgy hogy az én kezem fehéredett a kormányon tőle, pedig három autóval hátrébb voltam. Szerintem az átlag sofőr nincs felkészülve arra, hogy a főúton a balra kanyarodó várakozósávban megelőzik hirtelen balról a sárga cakkozáson keresztül.
Úgyhogy én se voltam szívbajos üres úton százharminccal menni a nyolcvanas táblánál.
Ez után már csak egy adag tequila, mole szósz és szárított paprika vásárlás volt hátra. Hirtelen felindulásból még vettem pár magot is, olyat, amit amúgy is szoktam ültetni (habanero) és olyat, amiről fogalmam sincs mit kéne vele csinálni, ha sikerül növeszteni (jícama). Ez utóbbi egy óriási gyökérzöldség, amit talán salátának lehet felaprítani. Hoztam hibiszkusz virágot is, puszta kíváncsiságból fogok belőle teát főzni.
Azért nagyon más bödönből vásárolni az oregánót öt eurós kilós áron, vagy két és fél euróért venni egy műanyag dobozt benne negyven grammal. Ráadásul a mexikói oreganót csak az ellenség megtévesztésért nevezik oregánónak, kb fehérrépa-sárgarépa a különbség.
Pakolásnál ismét kimaxoltuk az összes lehetséges csomagkorlátot. Például Csücsök mesekönyveit, amik idefele simán a poggyászban utaztak, most hátizsákban cipeltük végig két reptéren, csak hogy ennyivel több konyhai alapanyagot (és üveg töményt) tudjunk bezsúfolni a bőröndökbe.
Esti repülőnk volt haza, fél nyolckor szálltunk fel Cancúnból, majd fél tizenkettőkor Mexikóvárosból, hogy kora délutánra hazaérjünk Hollandiába.
